Még egy héttel ezelőtt azt hittem, hogy a második blogbejegyzésem a "Munka és a sport" lesz. Aztán jött a Kinizsi 100...
Még mindig nem tudom felfogni, ez a túra mind indulás előtt, mind a beérkezés után egy misztikus ködben jelenik meg a gondolataimban. "Menjünk K100-ra. - Rendben, menjünk." És 19-én 06:50 - kor elindultunk. Hegynek fel, hegyen le, völgyön át és mezőkön. Minden túratapasztalat nélkül, egy 3000 Ft-os túracipőszerű képződményben. Mentem, mert fel sem fogtam, mennyi a táv, mennyi a 24 óra, mennyi a nálam lévő táplálék...stb. Mentem, mert volt társaság, sütött a nap, jól esett. Mentem, mert ... miért ne?
Irigykedem azokra a fórumozókra, akik több oldalon át, részletekbe menően számolnak be a túra minden mozzanatáról. Én nem tudok. Nem tudom, melyik kaptató után melyik lejtő következett, s nem tudom, melyik pihenő után volt könnyebb, s melyik után nehezebb. Nekem ez egyben adott egy - eddig feldolgozhatatlan - élményt és hitet. 72 km-ig vidámságot, 78 km-től fájdalmat és könnyeket.
Mi adott erőt? Magam sem tudom. Tudtam, ha most nem megyek végig, többet soha nem próbálom meg. Mégis minden kilométeren azt vártam, hol szállhatok be a csapat autójába. Aztán amikor odaértem, láttam a büszekeséget a párom szemében. Láttam, hogy hisz bennem. Léptem egyet, meg még egyet, egyre lassabban, nyelve a könnyeimet. De léptem. És beértem. 20-án reggel, 05:52-kor. És Ő ott volt, fájdalommal, hogy nem tudta befejezni és boldogságban, hogy én igen. Tudom, hogy nem sajnálja tőlem. Tudom, hogy végtelenül büszke. Jövőre rajta a sor, s én leszek ott, hogy biztassam, hogy erőt adjak. Mert én is hiszek benne.
a hit kitartást és erőt ad, melyek valóra váltják az álmokat!:-)
gratulálok mindkettőtöknek!