Egyszer lefutom a Párizs-marathont. Nevetgélek, megam sem gondolom komolyan, de jó lenne. Valami megmagyarázhatatlan vonzalom húz abba a városba, szerelem köt a képek által sugallt hangulathoz, a nyelvhez, a zenéhez...
Aztán ahogyan minden álmom, ez is kezd élesedni, a rózsaszín felhők közül kikristályosodni a valóság ablakaira.
2012. április vége: nézegetem a világhálót, éppen lecsúsztam az az évi párizsi 42 kilóméterről. Persze nem is úgy készültem, hogy ott leszek, de ad egy lökést a következő irányába. Akarom. Akarom a marathont, akarom Párizst. Hogyan lehet oda eljutni? Hol alszunk majd? Mennyibe kerül az utazás? ... Mikortól lehet nevezni? A kristályrózsák növekednek és egyre biztosabban mutatják a 2013. évi marathon de Paris lehetőségét.
2012. október 17.: Nincs visszaút, beneveztünk.
2013. április 4-11.: Életem első repülőútja, az első marathon, a sokadik visszaigazolás, hogy nincs lehetetlen.
2013. árilis 7.: Mint mindig, most is rohanás a reggel. Valahogy sosem sikerül a kellő időben a futás helyszínére érni. Rajt 8:45-kor, már nincs idő pisilni, no de mindegy, majd útközben. De hol a rajtzóna bejárata?! Sok száz kintrekedt torlaszolja el. Sebaj, ezt is megoldjuk, kerítést mászunk és már bent is vagyunk. De miért nem indulunk? Ááá, itt így megy: szakaszosan engedik a különböző időzónából indulókat. 9:42, végre mi is úton. Körülöttünk szanaszét ruhák, lelkes segítők gyűjtik őket, hogy hátha a végén még keresi a gazdája. Futunk és elmondhatatlan örömet érzünk a kegyes időjárás miatt, hiszen az elmúlt napok borús, esős órái után szikrázó napsütés melegít fel bennünket. Szokásos nyűgösségem ismét jelentkezik 12-13 km-nél, ennél a távnál valahogy sosincs kedvem tovább futni. Legyőzöm, bevillan egy 4:48-as szám, remélem, hogy a befutóidő lesz az.
Futunk tovább, körülöttünk a világ embereinek szivárványszínű kavalkádja, mind színben, mind nemzetiségben, mind alkatban és korban. "Bravo, Monsieur!" - hangzik sokszor a meghatott gratuláció, amikor egy-egy idős úr mellett futunk el. A hetvenhez közel járhat néhány pár, mellettük haladva egymásra mosolygunk Szerelmemmel: reméljük, mi is ilyenek leszünk. Az új Puma cipőm, amit 2 nappal előtte a Running Expon vettem, tökéletes, az első hosszú futás, ahol nem fáj a nyakam. Biztosan a tartás, gondolatban megköszönöm az eladónak, Krisztofernek az alapos felmérést és a maximális odafigyelést.
Már bőven féltáv után vagyunk, amikor Szerelmem elé egy igen magas, igen hosszú fal tornyosul. Mi lesz most? Otthagyjam? Hiszen ez Párizs, hiszen szeretem, hiszen nélküle soha nem kezdtem volna futni. Nem hagyhatom, sétálunk. Kitűzzük a következő célt, érjünk el a 30-ig. Aztán a 35-ig. Még sokan vannak mögöttünk, mellettünk sokak rajtszámán világít egy jobb időeredményt remélő szín, és bár azt már nem érhetik el, futnak, küzdenek. Mert ez egy marathon. 35 km-nél már nincs kétségem, célba fogunk érni. Tudom, hogy a 4:48 nem lesz meg, de már nem számít.
Szerelmem túl a falon, de a több kilóméteres teher megviselte, kitűzzük a következő célt: 38 km. A frissítők jól jönnek, a narancs igazán jó ötlet volt. Futunk tovább, néha sétálunk. Vagyis kocogok mellette, a séta már fáj. Mérhetetlenül büszke vagyok rá, nem adja fel. Megkérdezi, haragszok-e? Hogyan haragudhatnék? Miért? Ő volt az, aki elvitt az első utcai futórendezvényre, aki megízleltette velem ennek a hangulatát. Akivel az első 10 km-t sikerült lefutni, aki hajtott, hogy igenis menni fog még egy kör a Népligetben. Akivel 2011. novemberében Siófokon együtt futottam le életem első félmaratonját, majd Vele együtt teljesítettem a félmaraton-mániát, a 2012. októberi budapesti 30 km-t. Együtt dagonyáztunk Nyáregyházán és együtt futottunk vissza a jövőbe az Időkeréknél. Ő volt az, aki a rózsaszín felhőket lehozta a valóságba, aki nélkül soha nem vágtam volna bele egy marathonba.
Belemerülök a hálába és a büszkeségbe, amikor feltűnik a 38-as, majd a 39-es tábla is. "Oké, akkor most osszuk be. Kiért futod a többit?" 40-ig kis Mazsolánkért, a nyusziért, aki éppen indulás előtti este ment el az örök banán- és nasimezőkre. 41-ig Bóbita cicánkért, aki biztosan duzzog, hogy egy hétre otthon hagytuk, 42-ig pedig Zazu cicánkért, aki helyettünk is pihen. "A maradék 200 méter hadd legyen az enyém!" - kérem, Ő pedig mosolyogva mondja, a "Tiéd lesz!".
Már éppen morognék, hogy nem volt sehol a beígért bor, amikor az utolsó km elején idősödő vidám urak öntögetik a két kortynyi nedűt. Megörülünk, felhörpintjük, megköszönjük és suhanunk tovább a célig. Utolsó 100 méter, Szerelmem előveszi a telefont, kamera bekapcsol, célba érünk. Előkerül egy gyűrű, levegő után kapkodok, fel sem fogom, mi történik, de már bólogatok is erősen, ölelem, ahogyan csak tudom. "Igen, hozzádmegyek!" Tényleg az enyém volt az utolsó 200 méter!
Egyedül minden nehéz, egyedül még álmodni is csak félve mer az ember. Egy ilyen társ mellett viszont az álmok erősek és előbb-utóbb valósággá, a lehetetlen célok tervekké, majd eredményekké válnak.
Ilyenkor mindenki kíváncsi, hogyan és mennyit készültem rá, edzettem-e sokat, leteszteltem-e előre a frissítőket..stb. Erre annyit mondhatok, hogy ha a készülésemet egy szakember, vagy akár csak egy lelkes amatőr látta volna, meglincselve vallatnának, hogyan mentem mégis végig a távon. És én nem mondhatnék mást, mint hogy agyból és szívvel. Nagyon tisztelem a tudatos felkészülőket, a mindig mindenre odafigyelőket, de én nem ilyen vagyok. Mégis tudtam, hogy lefutom, mert le akarom futni. Igen, 5 órába telt, de nem bánom, elégedett vagyok magammal, magunkkal. Ez így volt tökéletes!