Egy halom történetet olvastam már igazi hősies profi vagy épp hobbisportolókról, akik nagyobb betegség, akár komolyabb sérülés után térnek vissza az egykori sikereikhez. Nos, az én történetem egyáltalán nem hősies. De így is szívesen gondolok arra, hogyan találtam vissza a sporthoz, amitől sokan sokmindent megtettek, hogy távol tartsanak. Jó sokáig sikerült is nekik.

Mindenkinek megvolt az az osztálytársa, aki tökéletesen be volt oltva sport ellen. A vézna, általában szemüveges, kamaszként aztán mindenképp pattanásos gyerek, akiről sejtjük, hogy egyetemen majd fejben fog integrálni, de amikor tesizni kéne, akkor bután áll a tornaterem szélén, inkább kínosan, mint röhejesen áll rajta a tornacucc, és nyilvánvaló, hogy az ott egy számára idegen világ, amiből megváltás a kicsengetés. Na, ez voltam én. Annyi különbséggel, hogy később egyetemen is csak papíron tudtam integrálni, de ennyi talán belefér.

Hosszú litániákat lehetne írni arról, hogy az oktatási rendszerünk hogyan próbálja egy életre megutáltatni a gyerekekkel a világ legjobb dolgait is (lásd még: Szigeti veszedelem 12 éveseknek), hát ebben én szerencsés voltam, ritka jó tanárokat fogtam ki, de a tesiórákat, azokat gyűlöltem. Egy merő rémálom voltak számomra. Hétéves korom legfrusztrálóbb emléke, ahogy kéne indiánszökdelni, és ha belegebedek, sem vagyok képes úgy ugrálni, hogy egymással ellentétesen mozgassam a végtagjaimat. Amikor egyest akartak adni kötélmászásból. Vagy amikor hülye medicinlabdákkal kellett a gyerekagy számára totálisan értelmetlen gyakorlatokat csinálni. Az oktatási rendszerünk csődje voltam, ami a tesiórákat illeti, na.

Valami mégis volt. Egy kevésbé gyerekellenes tesioktatású világban persze mindezek ellenére ki kellett volna szúrnia a tanároknak, hogy ez a vézna kis csődtömeg lehet, hogy nem tud egy kislabdát messzire eldobni, de amikor minden szabadidejét vagy könyvekkel vagy bringán tölti, nem képes elfáradni rajta, és a sprintet nem szereti, de a dupla iskolakört nagyjából lihegés nélkül futja le, a Cooper végén meg csodálkozik, hogy csak ennyi volt, akkor ott majd érdemes lenne ráállni az állóképességi játékokra vele. Istenem, ha egyszer megadatott volna, hogy tesiórán biciklizzünk...

És akkor labdajátékok. Azokat mindig is szerettem, leginkább a közösségi élmény miatt, de hamar felmértem, hogy reménytelen vagyok bennük. Egyszerű ez, az embernek vagy van gömbérzéke, vagy nincs, hát nekem nincs. Ellenben a túlélési ösztönök kikapcsolását viszonylag sikeresen kifejlesztettem magamban, úgyhogy előbb a tesiórai, aztán most felnőttként a haveri focizásokon én vagyok a klasszikus béna, de elmebeteg, emiatt egész jól használható kapus, aki istent-embert nem ismerve tarol le mindenkit, ha labdát lát. Ezt persze gyerekkoromban jó sok szemüvegem bánta, de hát ennyit megért az a kis szocializáció. A labdajátékokat amúgy azóta is imádom, de leginkább a pálya szélén korlátnak támaszkodva, haverokkal sörözve. Az is egy jó poszt.

Szóval a bringázást mindig is megtartottam szívem csücskének, húszas éveim elejére komolyabb túrákig eljutottam, az ország keresztbe-kasul megvolt, és imádtam. De aztán ez sem lett elég, és a régi emlékeket felidézve nekikezdtem futni. Elég jól sikerült belelendülnöm, másfél hónap után 5 km stabilan megvolt, további másfél hónap múlva 10 km, nem sokkal később pedig félmaraton. És még mindig úgy éreztem, hogy nem fáradok. Úgyhogy nekiestem a maratoni felkészülésnek. És baromi jól esett. Nem csak a sikerrel teljesített maratont, hanem az egész odáig vezető utat imádtam, hatalmas élmény lett az a pár hónap. Az első maraton után pedig már percekkel tudtam, hogy ezt én még akarom, nagyon sokszor.

Evidens volt persze, hogy a futást és a szívszerelem bringát összekapcsoljam és megpróbálkozzak a triatlonnal, csak hát ahhoz ugye úszni is kellene. Na itt volt nekem a döccenő. Legalábbis az első edzésféleségemig azt hittem, az lesz. Aztán rájöttem a magyarázatra. Tudni kell, hogy erős rövidlátó vagyok - gyerekként így szemüveg nélkül az úszás nagyjából azt jelentette, hogy félvakon menni bele a világba, lehetőleg minden élvezeti érték nélkül. Hát most felnőttként, amikor már végre szabad volt kontaktlencsét betennem, hirtelen rájöttem, hogy úszni tök jó dolog úgy, ha az ember lát. Így már hirtelen szerettem. Nyilván ettől még lassú vagyok benne, a gyerekkori lemaradást nem egyszerű behozni, de dolgozom rajta.

Hát így jött a triatlon. Előbb sprinttávra, majd az olimpiaira készültem, de hamar rájöttem, hogy nem annyira ez az én világom, én nem gyors vagyok, hanem kitartó (ez mi jó csajozós szöveg lenne...). Úgyhogy amikor már stabilan, de rém lassan tudtam olyan távokat menni, amivel ezt nem láttam problémásnak, nekiestem a félironman felkészülésének. És sikerült is, úgy, hogy percekkel a célbaérés után már megint nem éreztem magam halálosan fáradtnak. Valahogy így indult a dolog. És csak remélni tudom, hogy még ennél is több szépség van előttem, amiket még fel kell fedeznem.