Pontosabban már csak százkilencvenkilenc, de mentségemre szóljon, amikor elkezdtem ezt írni, még tényleg kétszáz volt hátra. Szóval áthidaló megoldásként maradjunk annyiban: szinte órára pontosan kétszáz nap van hátra a nagyatádi eredményhirdetésig - annyira nagyképű azért nem vagyok, hogy gondolatban ott lássam magam, de mindenesetre dolgozom a témán. Téli alapozás ezerrel, heti hat napra szépen elosztva hat-hét edzés, egyre több nem sportoló ismerősömnek merem elmondani, mire készülök (a sporttal foglalkozókkal nincsen baj, ők pontosan tudják, hogy ha mégsem jönne össze, az nem szégyen, csak ész dolga), és persze ilyenkor annyi gondolat ott van az emberben, amiből egy nagyobb lélegzetvételű novella is kijönne. Úgyhogy ehelyett most csak címszavakban a legfontosabb dolgok:
- Úszás: nyilván ilyenkor ebből lehet igazán sokat csinálni. Most heti két edzésen 2-3 km közt vagyok, nagyon rövid távú cél ezt a 3-4 km-s sávba átvinni. A tempó erőteljesen khm, alapozó, de gyorsabb fajta úszó igazán sosem leszek, úgyhogy a cél minél többet menni elfáradás nélkül, ebben pedig most jónak érzem magam.
- Bringa: pár héttel ezelőttig az útviszonyok még segítettek, most már azért nem. Ilyen időjárás mellett heti két, egy-másfél (esetleg két) órás edzésnél többel nem szeretném terhelni az ízületeimet, ami nem jó, de perpill talán még mindig a legkisebb rossz. Az a helyzet van itt, hogy a nagy totált nézve a tempóim inkább szánalmasaknak néznek ki, mint vicceseknek, de szerencsére maguk a számok itt pont semmi használható infót nem adnak. A belegyorsítós részeken elfogadható, amilyen tempókig elérek, a laza átkötőkön viszont az egyetlen értelmes célom az, hogy úgy mozogjanak a lábaim, hogy közben ne nyeljem tüdőre a mínusz fokokat. Szóval a helyzet az ideálistól azért messze van, de sajnos márciusig az egyetlen reális célkitűzésnek csak azt látom, hogy ne a nulláról induljak neki majd a tavasznak. Az örökké gyűlölt defektjavításban még van hová gyorsulnom, na de erre is jók ezek a hónapok.
- Futás: heti kettő ebből is, egy pörgősebb, egy hosszabb. Jó másfél órás bringázás után 4:15-4:30 közti kilométereket tudok stabilan tartani 5 km-s futáson, a nyugis tempómban pedig 20 km-nél járok úgy, hogy még érzek magamban jócskán tartalékokat.
- Erősítések: valamit azért ebben is igyekszem. Önbizalomhiányomnak hála edzőterembe azért nem mennék le, így a jó kis saját súlyos edzésekkel próbálkozom valami izmot is magamra szedni. Az alkatom olyan, hogy a látványért igencsak meg kell küzdenem, de állítólag valami látszik rajtam. Remélem, tényleg.
- Sérülések: a bal felkarom, ami a nyári balesetnél a legcsúnyábban találkozott annak a kanyarodni szabályosan képtelen autónak a motorháztetőjével, néhány erősítés vagy nagyobb úszás után még kicsit bejelez, de nagy gond most már szerencsémre nincsen. Ezt leszámítva a nullához közelítő mennyiségű a probléma.
- Edzés-munka-magánélet Bermuda-háromszög: eddig különösebb zűrök nélkül összeegyeztethető. Munka miatt jó pár kora reggeli úszás, magándolgok miatt szintén sok később esti biciklizés vagy futás belefért, de hát nem élet az élet kompromisszumok nélkül. No meg nyilván nem én vagyok az egyetlen, akinek görcsbe rándul a gyomra, ha a munkahelyén elhangzik az a szó, hogy racionalizálás, de a munkahelyi stresszt még szerencsésen ki tudja vezetni belőlem a háromszög másik két oldala.
- Kajapia: az ünnepi hatalmas trakta természetesen megvolt, azt leszámítva meg sosem voltak gondok az étkezéssel. Játszhatnám persze az eszem, hogy mennyire tudatosan eszem még az ünnepek alatt is, na de majd hülye is lenne az az amatőr hobbisportoló, aki olyan kajákat kapna a szülőkhöz látogatva, mint én, ha hét hónappal a versenye előtt nem enné szanaszét magát. Ha egyszer pénzügyminiszter leszek, Magyarország hivatalos fizetőeszközévé teszem a mákos bejglit, na.
- No és persze monotúniatűrés: azt hittem, sokkal jobban idegesíteni fog a téli alapozás, ehhez képest azért még bírom agyban. Nem is annyira a szinte folyamatos alacsony intenzitás bosszant, inkább az esne már borzasztó jól, ha tudnék valamikor világosban edzeni. De így legalább van miért várnom a tavaszt.