Az összevisszaságban a feladott Sárvár után bukkant fel a gondolat, hogy talán mégis indulnom kellene. Sárváron nem ütöttem ki magam fizikailag, így szinte azonnal újra futogattam és még két bejárásra is elmentem (SC-vel és Zsotyekkal, illetve egy héttel később Gyaloggal is az utolsó, megváltozott szakaszra koncentráltunk).

Az volt a koncepció, hogy ez egy belátható táv, így a papírforma szerint végig tudok menni szintidőn belül (jó, persze, ha csak le nem sérülök), a többi pedig nem számít.

Reggel. 4 órakor felébredek, nem vagyok jól. Persze, a szomorkodásnak véget kell vetnem, mert már kelünk is szállóvendégemmel, Gyaloggal. Addig készülődik, amíg nálam felejti az egyéni frissítőit… Juj. A rajtban derül ki és biztatom, hogy nem is számít annyira… Aggódom érte, no. Nekem nincsenek frissítőim, bíztam a szervezőkben – nem hiába J.

Rajt. Felfelé a tömegben. Természetesen Farkassal J. Lőw Andris kedvesen üdvözöl, majd elviharzik. Igyekszem visszafogni magam, de utólag kiderül, hogy mégsem sikerül annyira, mint szeretném… A pontokon ismerősök, megörülök nekik. Jól haladunk Dorogig, és itt jövök rá, hogy túl gyorsan kezdtem… (mármint, magamhoz képest) – érzem a combjaimat. A Gete így nagyon nagynak tűnik. Nem baj, megyünk tovább… mély gödörbe kerülök, szólok is Farkasnak, hogy túl sokat gondolkozom, megbeszéljük, hogy hagyjam abba. Jó, de hogyan? Abbahagyom, valahogy mégis. A Gete után nagy csoportba verődünk, ez tetszik. Tokodon Kingát látom, a kicsi egy pokrócon kalimpál. Kedves látvány J. Iszonyú sokat eszem, majd elindulunk felfelé. Hát, nem megy jól. A felfelék vánszorgások, mintha valami magashegyen lennék, húszkilós zsákkal… no mindegy, haladunk, az a lényeg. A Kakukkban kólázunk, jön Future pontja, majd megérkezünk Larzenékhez, ahol megtudom, hogy náluk is itt a baba J. Megyünk tovább, kezdek jobban lenni, bár a combom állapota aggasztó… Pusztamaróton Nyuszi leültet, megmasszíroz. Andika megitat. Nagyon vártam, hogy újra lássam őket! Új lábakat kaptam, megindulok. Farkassal alig beszélgetünk 100 km alatt, de attól még szokás szerint nagyon jó az együtt futás. Megbeszéljük, hogy milyen a fenyőerdő csendje. Picit mesélek a lakásról, ahova nemsokára beköltözöm. De órákon át csak futunk. Bányahegyen nem sokat időzünk, még tart a lendület. Jönnek a létrák, jönnek Chinoék. Délcegen futunk be a pontra, majd tovább… az erdőben azonban hív a mélység… Gátiékhoz már leharcoltan érek el, Gábor azért biztat, de hosszú gyalogolás következik… A fiúk (Farkas és Józsi) kritizálnak, hogy nem iszom eleget (szinte csak a pontokon). Nem tudtam már változtatni rajta a túrán, de elgondolkozom ezen… Szasza és Végh Atti felbukkanása jelzi, hogy indulhatunk lefelé – ami ilyen lábakkal még nehezebb, mint felfelé… a faluban, a szinte síkon aztán megindulunk… 13:33-mal, még világosban érünk be.

Az egyik érzés, hogy elrontottam… a gyors kezdéssel kiütöttem magam. A másik, hogy végigjöttem mégis, hogy minden mélységből újra vissza lehet térni és felállni. Ezért szép az ultrafutás. A harmadik, hogy nem merült fel, hogy kiálljak, akármilyen gondolatok is jöttek – lassan újra futóképes leszek... Örülök a célban, a barátok eredményeinek, gondolok azokra a barátaimra, akik még az erdőben jönnek. Köszönöm a túrát, a szervezést!