Tapasztalat teszi a mestert
Itt a nyár és én ilyenkor jobban szeretek reggel futni, mert akkor van a legideálisabb idő. Bár amikor már reggel 7-kor is 20 fok feletti a hőmérséklet és szakad rólam a víz 20 perc után, azt azért nehezen lehet ideálisnak nevezni.
Viszont éppen ezért lenne fontos, hogy ezeknek a reggeli edzéseknek ne éhgyomorra vágjak neki. Bár a rugalmas munkaidő sok mindent megenged, de azért nem délben kellene betámolyognom. Így viszont nem lennék képes futás előtt 2 órával felkelni és rendesen reggelizni. Pár évvel ezelőtt ilyenkor toltam egy banánt és vígan futottam akár több mint egy órát is eléhezés nélkül. Energiabevitel szempontjából ma sem lenne gond, de újabban ez túlságosan felgyorsítja az anyagcserémet, ami nem feltétlenül szerencsés kimenetel. Kellene hát valami alternatíva, ami nem fekszi meg túlságosan a gyomromat, de ad elég energiát 1-1.5 órás futásokhoz.
Ezért fordulok hát hozzátok. Kíváncsi vagyok, ki hogyan vészeli át a kora reggeli futásokat, milyen trükköket vet be eléhezés ellen. Cserébe megígérem, hogy majd beszámolok róla, hogy végül melyik tűnt a leghasznosabbnak számomra.
Köszönöm szépen előre is az ötleteket.
A sok napközbeni üres járat alatt egy hirtelen támadt gondolattól vezérelve elkezdtem maratoni felkészítő edzésterveket keresgélni. Azt hiszem, már az első 30 km-es futásom után megfogalmazódott bennem, hogy egyszer, valamikor, a távoli jövőben szeretnék futni egy maratont. Ezt a gondolatot aztán jó alaposan el is temettem a többi megvalósíthatatlannak tűnő álmom mellé. Teltek az évek és inkább egyre kevesebbet, mint többet futottam.
Tavaly végigküzdöttem a nagyatádi 30 km-es versenyt, majd a paksi 34 km-est is. Mivel egyikre sem készültem fel megfelelően, az utolsó 6-8 km mindkét versenyen fájdalmasan küzdősre sikerült. Végül mindkét versenyt végigcsináltam, de ha nincs ott velem Anya, Kriszta és Apa, akkor talán nem ment volna. De ott voltak és engem talán keményebb fából faragtak, mint gondoltam. Pár nappal a paksi verseny után egy kedves ismerős a fejemhez is vágta, hogy miért nem futok októberben maratont. Én akkor kinevettem. Túl közeli volt még a paksi élmény. Tudtam, hogy semmi értelme úgy nekiindulni ennek a távnak, hogy az utolsó több mint 10 km garantáltan tömény szenvedés lesz. Ha már egyszer az ember nekivág ennek a távnak, akkor készüljön fel rá tisztességesen és legyen képes a végén hajrázni és boldogan, mosolyogva célba érni.
Éppen ez volt az azonban, ami habozásra késztetett. Annak idején azért választottam a futást, mert az nem függ az edzőterem nyitva tartásától és egyéb megkötöttségektől. Lényegében csak rajtam múlik, hogy mikor és mennyi időt fordítok rá. Már a fél maratoni felkészülést is csak Apa segítségével, hajcsárkodásával tudtam végig csinálni. Azóta mindenre nagyjából azon az elven készültem, hogy elég lesz rá heti háromszor 1 óra futás, esetleg hétvégente egy-egy hosszú / hosszabb edzéssel megerősítve. És még ezt is igen rugalmasan tudtam kezelni. Néha magam is csodálkozom, hogy hogyan úsztam meg hosszú éveken keresztül mindezt sérülés nélkül. De egy maratonnak már nem akarok felkészületlenül nekivágni. Közbejött azonban egy lakásfelújítás és az önálló életre való berendezkedés. Persze a lakás még nem tökéletes és évtizedek múlva is lesz még mit tanulnom a nagybetűs Életről, de mostanra kezdem úgy érezni, hogy mindez már nem akadályoz a rendszeres edzésben. A téli alapozás ugyan nem úgy alakult, mint ahogy szerettem volna, de a semminél azért sokkal több volt.
Talán csak erre az üres napra és egy hirtelen elhatározásra volt szükségem. Ezért hát gyorsan ki is nyomtattam két edzéstervet és beszéltem Matyival, majd később Anyával és Apával is. Matyi persze bíztatott és beszéltünk arról is, hogy majd a hosszú edzéseken kísér bringával, hogy jobban menjen. Anya elsőre aggódott, de ez az Anyák dolga. Megnyugtattam, hogy Apa tanácsa és beleegyezése nélkül nem hozok végleges döntést. A legnagyobb örömömre egyáltalán nem éreztem rajta az ellenzést vagy hogy meggondolatlan lépésnek tartaná ezt a részemről. Sőt azonnal tanácsolta, hogy már most kezdjem el az edzésterv első 4 hetét ismétléssel, hogy megerősítsem az alapozást. Sajnos most nem volt időnk hosszan elbeszélgetni erről, de kezdetnek ez is megteszi. Később majd még sort kerítek arra, hogy komolyabb eszmecserét folytassunk erről a tervemről. Mindenesetre addig is megfogadom a tanácsát és nekilátok a felkészülésnek. Igyekszem méltó lenni az ő mérnöki pontosságához.
13. Sárvári 6/12/24 órás OB, Pék Imre emlékverseny
Idén is összeállt a Gömbvillám csapat. Viszont most nem Apára aggattuk rá a rajtszámot 4. emberként, hanem Adél futott velünk. Így már két igen gyors lábú volt a csapatban és azért Katával mi is fejlődtünk talán valamicskét. Beosztás szempontjából az okozta a nehézséget, hogy Adél és Andris is egyben szerette volna lefutni a maga 3 óráját. Végül abban maradtunk, hogy Adél kezd, utána én futok másfél órát, majd Andris 3-at és a maradékot Kata és én felváltva. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy ez volt a legjobb stratégia, de végül is szerintem igen szép eredményt értünk el. :)
Először délután 1-től kellett futnom. Az idő a pálya széléről igen csalóka volt. Ülni-állni hideg volt még pulcsiban - farmerban is. Viszont a futókon látszott, hogy még rövidnadrág - ujjatlanban is melegük van. Szerencsére nem követtem el azt a hibát, hogy fázósságomnak engedjek és én is nyárias szerelést vettem. Nagyon jól tettem, mert a felhős idő mellett olyan párás volt a levegő, hogy bizony két kör után már rólam is csorgott a víz. Ezzel együtt egészen futható idő volt. Az elmúlt hónapok edzéstempójához képest szépen mentem, nagyjából kicsivel a 6 perces tempón kívül. Mindezt egészen könnyedén tartottam és a szakaszom végén se a lábamnak, se a fejemnek nem volt gondja. Ami a frissítést illeti, 4 körönként ittam a hivatalos frissítőpontnál izót vagy pezsgőtablettát (akármi is volt az, de nagyon jól esett), fél távnál pedig ettem egy „gumibogyót”. Mivel jól eltaláltam a reggelit és a tízórait is, ez éppen elég volt egy ilyen hosszú futáshoz. A gond inkább a kimenettel volt. A 13. kör környékén éreztem, hogy aktuális lenne egy megálló, de mivel úgy volt, hogy a következő körben váltanak, hát nem szakítottam meg a menetet. Sajnos Andrisnak vissza kellett szaladnia a rajtszámáért, ezért végül lett egy ráadás köröm, ami viszont már gyomorilag nem esett jól.
Az első futás után volt időm lezuhanyozni, kajálni és kávézni rendesen. Reméltem, hogy ez majd kihozza belőlem, ami még ki akar jönni, hogy a második futásnál már ne legyenek ilyen gondjaim. Ezután azért kimentem a pályára és igyekeztem kicsit felváltani Anyát a frissítésben. Bár őt helyettesíteni nem lehet, csak próbáltam a legjobbat kihozni magamból, hogy egy kicsit ő is pihenhessen.
Másodjára este 7-től fél 9-ig futottam. A hőmérséklet nem igazán csökkent, a páratartalom meg abszolút maradt, szóval most sem kellett jobban felöltözni. Meglepő módon a futás mintha még jobban is ment volna. 6 percesen belülre szerintem most sem kerültem, de talán stabilan közelebb voltam hozzá. Tudtam, hogy csak az számít, hogy Katának legyen másfél óra pihenője, szóval mehetnék lassan is, hiszen az idő adott, nem a körök száma. Viszont pár kör után úgy éreztem, hogy könnyedén tudom tartani ezt a tempót és akkor meglehet ismét a 15 kör. Ami akkor összességében 30 kört jelentene. Ezért hát nem lassítottam, sőt, próbáltam egy kicsit gyorsítani. Az utolsó fél órában utolértem Tandit. Vele kocogtam úgy 400 métert, majd még belehúztam egy utolsó kör erejéig. Nagyon boldog voltam, hogy még mindig visz a lábam, a gyomromnak szerencsére most még annyi baja sem volt, mint délután és végre sikerült ismét egy igazi sprinttel előállnom az utolsó 100 méterekre. Aztán csalódottan állapítottam meg az óra megállításakor, hogy az még csak a 14. kör volt. :( Simán tudtam volna még egy kört futni, de Kata már tette át a chipet a saját lábára, én meg végül úgy döntöttem, hogy a 30 kili így is megvan, szóval pont jó lesz nekem ez az eredmény is. A lényeg, hogy tudtam volna még futni, ami egyébként ennyi felkészüléssel a hátam mögött szép dolog. :)
Azért egy jó zuhany meg egy kis virsli jól esett, de aztán mentem vissza a pálya mellé frissíteni. És természetesen az utolsó kört együtt futottuk Katával. Majdnem visszaértünk a saját depónkhoz, de végül mégsem. A csapat nagyon szépen ment, összesen azt hiszem 123 teljes körünk lett meg még pár 100 méter. Ezzel végül korosztályos 7.-ek lettünk, összetettben pedig 13. helyezést hozhattunk el. Korosztályban egyébként csupa olyan csapat előzött meg minket, ahol mind a négy tag fiú volt. Én személy szerint másnapra szinte teljesen kialudtam a kevéske izomlázamat. Persze ez azt is jelenti, hogy maradt még bennem bőven, de hát ez a verseny tényleg nem a meghalásról szól, nekünk legalábbis. Ez a verseny nekem sokkal inkább arról szól, hogy feltöltődjek pozitív élményekkel, amik majd éltetnek az év folyamán olyankor is, amikor éppen nincs kedvem nekiindulni futni. J
Természetesen nem nevezném magamat mesternek. Talán soha nem is leszek az. De próbálok úgy hozzáállni a futáshoz is, hogy ez a cél. Ezért is írok néha akár egy rövidebb edzésről is komolyabb kisregényeket: mit vettem fel, mit láttam, mit éreztem, mit tapasztaltam. Hogy később ne csak a számokat lássam, hanem azt is, hogy azok miért úgy alakultak. Így talán tanulok is belőlük. Éppen ezért is kezdtem el beszámolókat írni a versenyekről is. A tapasztalat mellett jó néha visszaolvasgatni őket és az élményekből erőt meríteni a továbbiakhoz. Ezeket az írásokat eddig jobbára megtartottam magamnak, részben talán félénkségből. De egyrészt nagyon jól esik néha ezek alatt a vallomások alatt bátorító szavakat és jó tanácsokat olvasni. Másrészt talán az én botlásaimból mások is tanulhatnak, sosem lehet tudni. Ezért hát úgy döntöttem, hogy mégis csak nyitok egy saját blogot és kiteszem ide, ami tőlem telik. Fogadjátok sok szeretettel.