Az út valahol május elején kezdődött. Vagy talán még korábban, nehéz ezt meghatározni. De idén májusban döntöttem úgy, hogy nekivágok egy maratoni felkészülésnek. Nem neveztem azonnal a versenyre. Adtam magamnak egy kis időt, hogy mennyire tudom követni az edzéstervet. Végül július 10-én vettem egy nagy levegőt és megtettem a nevezést is. A felkészülés sokkal jobban ment, mint eredetileg gondoltam. A 3 órás futásokig szinte gond nélkül követtem a tervet. Onnan már egyre több volt a gond, de komolyabb kihagyás nem volt. Egyszer sem voltam beteg és még a meleg sem tántorított vissza. De akármennyit is készültem volna, teljesen akkor sem lettem volna nyugodt a rajtvonalon. De azt hiszem, nyugodt szívvel mondhattam el, hogy tisztességgel felkészültem. És azt hiszem, nem volt reménytelen és vakmerő álom a 4 óra 30 perces teljesítés sem.

Ráadásul nem egyedül indultam el. Egy barátnőm, Barbi, is most futotta első maratonját. Vele sokat beszélgettünk a felkészülés alatt is, hogy ki mit hogyan csinál és együtt terveztük végigcsinálni a versenyt is. Ezen kívül Apa egyik barátja, Pityu, is most állt először a maratoni rajthoz. Ennek hála aztán Apa is úgy döntött, hogy velünk futja le a távot és vigyáz ránk. Talán ennek a döntésnek köszönhetem a teljesítést. Komoly szurkolói táborom is volt Anya, Matyi és Jani személyében. Mindenkivel megbeszéltem, hogy hol találkozunk az út során. És persze tudtam jól, hogy rengeteg ismerős és persze sok ismeretlen is ott lesz majd az út szélén, hogy a továbbhaladásra bíztassanak. És ha ez még nem lesz elég, igen sok ismerősöm jelezte az utolsó napokban, hogy szorít nekem a nagy napon.

Pénteken szabadságon voltam, így jutott elég időm a pihenésre és a szénhidrátfeltöltésre is. Szombat reggel szerencsére szintén nem kellett korán kelni. Nem volt hatalmas étvágyam, de ez nálam megszokott „vizsga“ előtt. Azért ettem rendesen indulás előtt és a biztonság kedvéért egy Balaton szeletet is elrejtettem a táskámba. Kényelmesen értem ki a rajthoz. 10 után pár perccel már a Műcsarnoknál találkoztam Apával, Katával, Andrissal. Nem sokkal később csatlakoztunk Pityuékhoz. Némi logisztikázás után, rajt előtt negyed órával összeszedtük Barbit is. Így már teljes volt a csapat. A gyomrom megnyugodott és úgy éreztem, minden rendben van, csak végre indulhassunk el. 11 órakor el is dördült a rajt. Persze eltartott még vagy 10 percig, mire mi is átléptük a rajtvonalat.

Az elején minden rendben volt. Integettünk minden ismerősnek a pályán és a pálya szélén. Nevettünk Apán, aki cikázott ismerőstől ismerősig, majd persze vissza hozzánk. Tanakodtunk, mi lesz az 5 órás iramfutókkal, mert túl gyorsnak tűnt a tempójuk. Az első frissítőnél előírás szerint ettem egy gumicukrot, ittam rá vizet is. 7 km-nél Anya meglepetésszerűen bukkant fel. Kapott is jutalom képpen egy gyors ölelést tőlem. 10 km-nél kellett volna Matyival először találkoznom, de közbejött neki egy kis szerelés, ami miatt nem ért oda. Persze ezt akkor nem tudtam és kicsit lelombozott a hiánya. 9 km körül jött az első sótabletta, 11-nél a magnézium. Ment minden, ahogy lennie kellett. 13-nál újabb pacsi Anyával. Átfutunk a Lánchídon, majd ettem egy újabb gumicukrot. Itt véééégre meglett Matyi is. Lelkesen tapsikolt és integetetett nekem. Fél szemmel még Katát is elkaptam, pedig Andris tempóját ismerve, rá egyáltalán nem számítottam, hogy találkozni fogunk – lélekben tudom, hogy kicsit velem is ott volt végig.

Lefelé a rakpartra már kezdtem érezni, hogy valami nem kerek. A gyomrom fájt, hol elől szúrt az oldalam, hol hátol a vesém környékén. Hasonló volt, mint amikor kezdtem eléhezni, pedig most igazán rendesen frissítettem. Talán a meleg miatt lehetett mégis. Ezzel együtt a jobb térdem is kezdett fájni. Talajfogáskor erős, nyillaló fájdalmat éreztem. 2 km-rel később már a bokámban is furcsa fájdalmat éreztem. Túl szorosra lenne fűzve a cipő?! Apa észrevette, hogy lemaradok. Kicsit elpityeredve váltottam sétára és elmondtam, mi a gond. A következő frissítőig sétáltunk és egy picit lazítottam a jobb cipőfűzőn. Innentől hosszasan 1-1.5 km-t tudtam csak kocogni, utána pár 100 m-re mindig sétára kellett váltanom.

Mire 23-hoz jutottunk, a gyomrom sokkal jobban lett. Azt hiszem, itt még a banán mellé egy citromot is ettem. Ez azért jó érzés volt, hogy a gyomorbajon túllendültem, de a térdem nem akart javulni. Ennek ellenére eltartott még 3 km-ig, mire fejben kicsit összetettem magam. A Szabadság hídról lefelé minden addiginál jobban nyilallt a térdem. Apa ekkor azt mondta, hogy bármikor feladhatom, de nem erre készültem, meg tudom csinálni. Aztán a Fővám tér túloldaláig sétáltunk. Ott azt hüppögtem neki, hogy meddig van értelme folytatni. Erre azt mondta, hogy ezt nekem kell eldöntenem, de gyorsan, mert ha fejben nem vagyok elég erős hozzá, hogy végigmenjek, akkor egy percig sincs értelme folytatni. De igenis meg tudom csinálni, ha lassan kocogok és sétálok felváltva. Egy picit még hüppögtem, talán egy fél percig még gondolkodtam a válaszon. De aztán elhatároztam, hogy megyek tovább, célba tudok érni. Vagy a mentő visz el. Persze akkor már tudtam azt is, hogy legkésőbb 30-nál Anya vár majd egy gyógyszerrel. Talán csalás, de ha Apa úgy látja, ezzel nem kockáztatok komolyabb sérülést, akkor ennyi belefér. Ezért hát összeszorított fogakkal mentem tovább.

A Boráros téri fordítónál megint ott voltak Matyiék. Hihetetlen, milyen bulit tudtak ketten csinálni. Innentől mindig kitűztem egy kicsi célt magam elé, hogy meddig kocogok és mikor váltok sétából ismét futásba. Próbáltam összekötni a frissítőállomásokkal, hogy minél kevesebb legyen a megállás-elindulás. Így jött el egyszer csak a Margit híd, aminek árnyékában ott várt Anya a megváltással. Egy gyors ölelés, talán pár könnycsepp is lecsordult és amíg megittam a Xiloxot, addig Anya gyúrt egy kicsit a térdemen. 1-2 percet állhattunk itt, de aztán újult erővel mentem tovább. Most már mindjárt 30, már csak alig több mint 2 Szigetkör. Még a Dráva utcai felhajtó előtt találkoztunk Nyúllal és családjával. Ők is adtak egy kis erőt. Az Árpád hídra felfelé jött egy újabb magnézium persze sétálva. Sőt egy lelkes ismerős szurkolótól még pár korty citromos sört is kaptam. Itt azért már kezdett jobb kedvem lenni ismét. Nyílván a gyógyszer is hatott. A szigeti bejáró előtt értük utol Pityut. Barbit nem láttuk előtte, de reméltük, hogy ő ment tovább szépen. Itt viszont Pityunak volt már nagyobb szüksége Apára, ezért hát ő vele maradt. Nekem csak annyit mondott, hogy nyugodtan sétáljak bele, amikor úgy érzem, de menjek csak nyugodtan. Innen már aktívan számoltam vissza. Már csak 9 km. A szigeti frissítőig még kocogtam. Ott ittam egy pohár Colát és egy kevés séta után ismét kocogni kezdtem. A feljáró tetején ott várt ismét Matyi. Most igazán meg tudtam örülni neki. Jött is velem innen elég hosszasan. Kiderült, hogy Jani esett egy nagyot, de nem lett semmi különösebb baja. Barbi előttem van kb 10 perccel és nincs komoly baja. Ez nagyon megnyugtatott.

36-nál megint ott volt Anya. Örültem, hogy mosolyogva integethettem neki.  Egy pillanatra láttam még mögötte Katát és Andrist, akik már hazafele tartottak. A gyógyszer hatott, de azért még mindig küzdős volt minden lépés. Figyelnem kellett nagyon, hogy ne legyen ismét megborulás belőle. De Matyi jött velem innen már egészen a Városligetig. Még beszélgetni és fotózni is volt energiám.  Közben még egy gumicukrot is megettem, azt hiszem. A Nyugati téri felüljárót megsétáltam, de lefelé már kocogtam – pedig az fájt jobban. A Lehel tér után – Dózsa György út előtt megittam még egy magnéziumot és sétáltam egy kicsit. A 40-es tábla előtti frissítőnél ittam egy pohár vizet még, aztán már csak mentem. Innen azt hiszem, már kocogtam végig. Itt már nemcsak a gyógyszer, de az adrenalin is dolgozott bennem rendesen. Már tényleg nem foglalkoztam semmivel. Az utolsó előtti kanyarban a Ligetben kezdtem el felfogni, hogy sikerülni fog. Aztán egyszer csak ott volt az utolsó kanyar, majd a felirat, hogy utolsó 100 méter. No és persze Péter Attila hangja, ahogy sorolja a célbaérőket. És aztán ott volt a Felvonulási tér – bocsánat, 56-osok tere – és a célkapu. Én pedig futottam, ahogy a lábam bírta. 1 órája még nem hittem a vége sprintben, de most ment. Nem életem legnagyobb sprintje, de mégis csak gyorsítás volt. És aztán beértem. Láttam Anyát és Matyit a kordon túloldalán.

A nyakamba akasztották az érmet, kaptam egy nejlont is. Majd jött a befutócsomag is. Közben végig a könnyeimmel küzködtem. Hiányzott, hogy nem tudtam valakinek azonnal a nyakába borulni. Aztán csomagosztás után ahogy csak tudtam, elfurakodtam Anyáékhoz és jöhetett a megérdemelt sírás. Mert sírni csak a győztesnek szabad és akkor én már győztes voltam.

Negyed óra múlva befutottak Apáék is. Majd előkerültek Barbiék. Volt még egy kis élménycsere, összeborulás mindenkivel. No és persze csoportkép. Aztán szépen lassan hazamentünk vacsorázni.

Nehéz dolog ilyen rövid idő alatt nagy tanulságokat levonni. Nagyon sok minden kavarog bennem azóta is. Leginkább az, hogy mennyit mondogattam, nem értem azokat, akik egy ilyen távon még mindig csak a túlélésre hajtanak. Miért jó felkészületlenül  rajthoz állni egy maratonon? Hogy aztán 10 km után meg akarj halni és alig tudj célba érni, ha egyáltalán célbaérsz? Vajon tényleg érdemes volt erőltetni a továbbhaladást?

Aztán lassan megfogalmazódott bennem az, hogy én mégsem vagyok olyan, mint ezek az emberek. Hiszen én igenis készültem. Talán nem tettem oda 1000 %-ot, de ahhoz eleget, hogy végig tudjam futni a távot és még a kitűzött 4 óra 30 perces eredményhez is eleget készültem. Ez máris sokkal több, mint amit sokan megtesznek vagy inkább nem tesznek meg. És éppen ezért számít az is sokat, hogy én nem adtam fel az első fájdalomnál, hanem küzdöttem és végül legyőztem a fájdalmat. Nem tudom, hogy Apa, a többi kísérőm és a gyógyszer nélkül ment-e volna. De ne mis ez a lényeg.

A végeredmény a BSI hivatalos eredménylistája alapján 5 óra 15 perc 46 másodperc volt. A rajtban még azt beszéltük Barbival, hogy mindenképpen belegravíroztatjuk az időt az érembe. Amikor fel kellett adnom menetközben a tervet, akkor ezt is elvetettem. De most már ismét úgy gondolom, hogy meg kell örökítenem ezt az időt. Nem azért, mert ezt az időt álmodtam meg. Hanem azért, hogy sose felejtsem el, hogy mennyire fáj egy maratont végigcsinálni, mégis mennyire jó érzés célbaérni. És persze hogy sose felejtsem el azt, hogy le tudom győzni a démonjaimat.

És hogy mik ezek a démonok? A gyomorpanasz nálam visszatérő probléma. Tippeltem már arra, hogy nem töltöttem fel eléggé a raktárakat, előző nap vagy aznap reggel, vagy nem frissítettem megfelelően. Most egyiket sem éreztem nagyon indokoltnak. De erre igaz is volt, hogy elmúlik majd, mert ez helyrejött egészen hamar. A térdemmel is volt már gond pár évvel ezelőtt. De azóta csak hosszabb távokon fájdult meg a vége felé, de sosem ennyire.  Ezért vághatott ennyire fejbe tegnap. Nem voltam felkészülve erre a lehetőségre. Csak azt éreztem, hogy lábamban akkor is benne van, hogy lefussa ezt a távot. És azt hiszem, itt jön a lényeg: én igenis fejben vagyok gyenge. Nem hiszem el, hogy meg tudom csinálni azt, amire (fel)készültem. Talán az összes közül ez a legnehezebb. Hiszen a gyomromra megtanulhatom, hogy mit kell előző nap, aznap és verseny közben enni. És ha azt betartom, mint egy receptet, akkor elvileg nem lehet baj. Még az ízületi fájdalmakkal is lehet valamennyire számolni, készülni rájuk. Vagy talán éppen egy ilyen fájdalom lehet az, aminél igenis meg kell tudni, mi az a határ, ami már komoly sérüléshez vezethet és ezért igenis meg kell hozni azt a döntést, hogy megállsz és nem mész tovább. De ha fejben nem vagy elég erős, ha nincs meg az alázat mellett az önbizalmad is, akkor bizony hiába minden felkészülés és csodaszer, nem érsz célba. Mindegy, milyen távot tűztél ki magad elé.

Valaki megosztott az első maratonista csoportban egy idézetet: Fogalmad sincs arról, milyen erős vagy, egészen addig, ameddig nincs más választásod, minthogy erős légy... Nekem talán végre el kellene hinnem, hogy erős vagyok, hogy tényleg lehessek elég erős, amikor szükség van rá.

Egyúttal ezúton szeretném mindenkinek megköszönni, aki elviselt, támogatott a felkészülés és a verseny alatt egyaránt. Csak egy dolog hihetetlenebb most számomra annál, mint hogy teljesítettem a maratoni távot: hogy mennyi ember gratulált, érdeklődött azóta hogylétem és a verseny felől. Nem szeretnék most neveket sorolni, mert mindenkit úgysem tudnék számbavenni és senkit sem szeretnék kifelejteni.