Ma elkezdtem újra. Futottam már múlt héten is, de csak ma volt az az érzésem, hogy de jó!
Jól beöltöztem, eltettem legalább tíz papírzsepit, sapkát és kesztyűt húztam, és irány a pálya. A focipályán már futottak, a salakoson egy kisfiú szedte apró lábait az apukájával. Én a nagy pálya külső részét választottam. Szerettem volna egyedül lenni. Bemelegítettem, aztán usgyi! Olyan otthonos érzés volt futni, érezni a talpam alatt rohanó földet. Gondolkodni. Minden fehér volt körülöttem, csendes, és a hideget annyira éreztem csak, hogy többször kellett orrot fújnom. Nem futottam sokat, 3 km-t, de ennyi kihagyás után (1 hónap) nem akartam többet.
Otthon nevetve láttam a tükörben, hogy olyan piros az arcom, mintha kifestették volna, de a kezem meleg volt.  

Az egy hónap alatt rendbe jött a hátam, és átestem egy náthán. Egyébként pedig tanultam, karácsonyoztam, vásároltam:-), és egy olyan élményben volt részem, amit nem is nagyon tudok szavakba önteni. Ide bizony Zilaci kellene:-)
Megpróbálom!

Karácsony előtt egy héttel megajándékoztuk a betegeket a Margit kórházban. Biztos említettem már, hogy önkénteskedek egy alapítványnál. Mindenki aki akkor bent feküdt, kapott egy kis csomagot, és egy gimis kórus karácsonyi dalokat énekelt. Már a gyönyörű fiú és lányhangoktól is varázslatos hangulat uralkodott, és ez nemcsak ránk, de a betegekre is átragadt. Aki tudott, kijött a kórteremből, valaki az ágyán énekelt. Az egyik szobában az ablak melletti ágyon feküdt a néni. Félig lecsúszva, nem volt betakarva. Odatettem neki az ajándékot a kis éjjeliszekrényre, aztán odahajoltam hozzá. Látszott, tudja, hogy ott vagyok, és örült is nekem. Nem nagyon tudott már beszélni, de valahogy megértettem, hogy a kezemet szeretné. Megfogni, aztán megpuszilni. Annyi érzés volt benne, hogy hirtelen megsimítottam az arcát, aztán meg is pusziltam.Akkor csak mi ketten voltunk, és kölcsönösen hálásak voltunk egymásnak. Varázslatos pillanat.
Karácsonykor többször eszembe jutott, és eszembe is fog jutni, amíg élek. Igazi ajándék.