Gyerekkoromban mindig felnéztem azokra az „idősebb” sportolókra, akik maratonokat vagy ennél hosszabb távokat tudtak elképesztő tempóban lefutni. Példaképként tiszteltem őket, és csak remélni tudtam akkor, hogy valaha a nyomukba tudok lépni. Valahol úgy érzem, hogy ez kicsit sikerült ma! :)

Kicsit zaklatottan indult a napom, mert sikerült egy órával a tervezett időpont után ébrednem. Nem sok időm maradt, így gyorsan összecsomagoltam a szükséges holmikat, beöltöztem futónak :) és romboltam ki Gödöllőre Schmidt Mikivel. Szerencsére nem volt ebből gond, de hiányzott, hogy nem reggeliztem.

Beneveztem, átvettem a chippet, és 8:45-kor már készen is álltam. Idén a szervezők kicsit jobban ráfokuszáltak a futókra. Ebben az évben a tavalyitól eltérően már bedugós rendszerű időmérés volt, és végig kijelölt pályán futhattunk. 2012-ben térkép+itiner nélkül elveszett volt az ember, ám most szinte minden tájékozódó képesség nélkül is végig lehetett jutni a pályán.

A rajt ellenben eltérő helyen volt az előző évekhez képest, ami kellőképp megkeverte a társaságot. Ráadásul egy eléggé eldugott helyről rajtoltunk. Később azért kiderült, hogy ez volt a legnagyobb tájékozódási, útkeresési kihívás a mai napon :) Emiatt a rajt kicsit csúszott, de végre nekiindultunk. Nagyjából emlékeztem a pályára, így nem volt teljesen ismeretlen a hely, mint a két héttel korábbi Téli Mátrán.

Három srác elég hamar elköszönt tőlünk, de próbáltam nem foglalkozni velük, és csak magamra figyeltem. Ez később kifizetődött, mert a harmadik helyen futó kollégát szép lassan sikerült ledarálnom. De ne szaladjunk ennyire előre...

A pályaviszonyok hasonlítottak a tavalyira, de az biztos, hogy idén kicsit jobb volt a talaj. Ennek köszönhetően az első 10 kilométert 44 percen belül abszolváltam, benne egy Gudra heggyel, ami azért kellőképpen a „tüdőszaggatós” kategóriába sorolandó. A Gudra utáni leejtőn kipróbáltam a far-fékemet :) de szerencsére nagyobb volt az ijedség és csak a büszkeségem sérült. :) Innen eseménytelenül folytatódott a verseny. Előttem futó ellenfeleim látótávolságon kívülre kerültek. Nem idegeskedtem, de azért ott motoszkált bennem a kisördög, hogy legalább a dobogóra fel kellene érni. Később aztán észrevettem messze magam előtt a harmadik helyen futó srácot. Na innen megvolt a cél.

A Margitához érve (14km) már a nyakában lihegtem, és  a leejtőn meg is előztem. Sokáig tapadt az ellenfelem, de szép lassan megtört, és lemaradt.

Domonyvölgyhöz érve, ahol már a lábaimban volt 25kili kezdtem kicsit már fáradni, ezen az érzésen aztán sokat javított a meleg tea, és egy energiaszelet. Tudtam, hogy most kell enni-inni, mert jön még az utolsó kemény menet. Újra átfutottunk az M3 autópálya alatt, és indultunk fel a Kőkereszt felé. Érdekes módon ez az emelkedő esett a legjobban, ami után a hosszú fennsík rész már kevésbé volt jó. Éreztem, hogy szép lassan fogyok el. Ezen már a gél sem nagyon segített, egyszerűen a bokám kezdett tiltakozni. Megértettem, szegény amit a mai napon kapott… De elértem a 35 kilis ellenőrzőponthoz, ahonnan tudtam, hogy már csak egy hosszú lefelé van, vissza Máriabesnyőig. Nehéz volt ez a rész, de lényegesebben jobban éreztem magam, mint két hete a Mátrában. Ez adott erőt, hiszen tudtam, hogy van ennél sokkal lejjebb is. Inkább csak olyan belső hiszti volt :)

Gödöllőre érve, már csak a szép nevű Boróka utcát kellett megmászni, és végigfutni az egyetemi parkon.

A célba végül 3:23:27-es idővel értem be, a harmadik helyen.

Nem mondom, hogy nem fáradtam el, de nem volt az az igazi kimerült érzés. Lehet, hogy kezdenek beépülni a lábaimba ezek a terep-őrületek :) Mindenesetre nagyon örülök, hogy részt vehettem a Margita terepmaratonon idén is! Egy dolog viszont megfogadok. Egyszer szeretnék a Margita teljesítménytúrán gyalogosan végigmenni. Annyira szép helyeken haladtunk el, amit futva nem tud megnézni tüzetesebben az ember, hiszen azzal van elfoglalva, hogy jobbról, vagy balról kerülje a félig befagyott pocsolyát. Más így végigrohanni a tájon. Így csak az maradt meg, hogy szentségelek amiatt, hogy vizes lett a zoknim a cipőben, és hogy fel fogja törni a lábam a végére.

Megvannak a terepfutásnak is a szépségei. Asszem kezdek beleszeretni ebbe a sportba. Itt nincs kegyelem, ide elképesztő állóképesség, és erő kell. Teljesen más terhelés, mégis nagyon jól felkészít a nyári szezonra. Az is biztos, hogy a döntéshozatali gyorsaságot is fejleszti ez a fajta futás. Nagyon gyorsan végig kell futtatni az embernek az agyában 4 perces iramnál a lehetséges útvonalakat. Ha például jön hirtelen egy befagyott pocsolya, nem lehet totojázni, azonnal meg kell látni a legoptimálisabb átvezető utat, és elindulni rajta. Emellett folyamatosan a jelzéseket kell figyelni, miközben az ember szíve 180-at ver percenként.

Nagyon szép, de egyben kőkemény sport!

Remélem lesz még ebben az élményben részem!

A tanítványaim is nagyon szépen helyt álltak! Schmidt Miklós a félmaratoni távon abszolút harmadik helyen ért célba! Mikinek (Mike255) itt is szeretnék nagyon gratulálni! Galamb doki, pedig kezd formába lendülni, úgyhogy lehet kezdeni félni tőle, mert július végén ismét a régi formájában fog a gyékényesi tó partjára állni! :)