No, egy újabb igen kedvelt futást kipipálhatok idén, ismét keresztül-kasul futottam a második kerületet pár hasonlóan elvetemült egyén társaságában.

Pedig a rajthelyhez kocogva már fogalmazgattam magamban a "hogy nem indultam el a kerületi kaptatón" című szemelvényt, amit a világ elé tárni lettem volna kénytelen. Ámde. (egy újabb nyelvi torzszülött netrejövetelének lehettünk az imént szemtanúi, megértésüket köszönöm.)

A témánál legalább érintőlegesen maradva folytatnám ott, hogy: a bal térdem kikérte magának a vasárnapi működést, konkrétan kicsit összecsuklásba merült volna, de nem tudta elterelni a figyelmemet arról, hogy őrülten fáj. Ez szerencsére csak a következő féllépésig tartott, amikor is az achillesem mellett lefutó nevesített sejtcsoportosulás (gúgli a soleus nevet vágta az arcomba) szintén munkabeszüntetést kezdeményezett, de legalábbis akadályozta azt egy jófajta kis fájdalommal. Így tehát abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy két lábra sántítva mentem nevezni. Csakazértis alapon.

Szerencsére a rajt szokás szerint késett, így volt nagyjából fél órám, hogy életet leheljek csülkeimbe, ami olyannyira sikerült, hogy futás közben semmit nem éreztem a kezdeti hm, örömből.

A verseny azonban, köszönhetően az útvonal változtatásának, sokkal jobb lett tavaly óta. Egész hullámvasutas hatást sikerült elérni az állandó felzavarással és lekergetéssel. Itt kellett szembesülnöm ismét egy jelentős futástechnikai hiányosságommal a sok közül, nevezetesen: nem tudok igazán lefelé futni. Terepen még csak-csak megy a dolog (mire nem jó a teljesítménytúrás múlt) de aszfalton... Hiába hagytam le jópár embert a felfeléken, tartottam és talán kicsit növeltem a távolságot a kevés sík részen, amikor a lejtőkön úgy száguldottak el mellettem, mintha állnék...

A mázlim az volt, hogy a legvégére tették be a legmeredekebb emelkedőt, amin elég sokan gyalogoltak, engem viszont soksok apró repülőfázis és percenként 203aprópici szívdobbanás felvitt aránylag gyorsan, és tekintettel arra az örömteli eseményre, hogy az emelkedő tetején nem állapítottam meg önnön halálom beálltát, őrült ereszkedésbe kezdtem. Belülről ezt sikítva zuhanásként érzékeltem, ami nem volt sem gyors, sem hangos, eltekintve a fújtatástól és a trappolástól. Plusz az üldözők is lassabban közeledtek. A célegyenes szerencsére kavicsos volt, így majdnem sikerült elesnem is, majd pedig egykét hosszúlépéssel célba is vergődtem. 13,5km/1óra. A 15-ik helyet sikerült elcsípni, ha jól tudom, amiért 3, lábfejen tetszőlegesen elhelyezhető vízhólyagot osztottak ki közöttem, ami már úgy hiányzott:D

A célban megállapítottam, hogy a tájfutók gyakorlatilag már le is zuhanyoztak, sőt egymás társaságát is kezdték unni, olyan régen beértek... Eszméletlen gyorsak voltak, na. Riszpekt! 

A Bp maraton kapcsán viszont kétségek kezdenek felderengeni előttem úgy nagyjából pár hete.

A legkevesebb, hogy kicsit kezdem korainak tartani, túlzottan aszfaltnak és persze némiképp hosszúnak.

(ezt a következő szakkifejezéssel foglalnám össze: nyirm.)

Ha az alsó végtagjaim még előtte feladnák a küzdelmet át lehet iratni a nevezést vagy legalább pénzért imádkozni a BSI szentélyében? Avagy húzzak egy Így Jártam kártyát?

 Továbbá jelentem: hiányzik a pálya. Hümm.