Az előző hét regerálódással telt. Normál esetben nem lett volna ilyen hosszú, de féltettem a vádlimat. A BSZM utolsó pár kilómétere szinte óvatos kocogássá szelidült a sérülés ill az attól való félelem miatt. (Azért a végét meghúztam.) Már csütörtökön nagy kedvem lett volna, de lebeszéltem magam. Elkezdtem Bioptron lámpával kezelni "ártani nem árt" alapon. Tegnap biciklivel terheltem, az rendben volt. Ma sszeszedtem a bátorságomat és elmentem futni. Nem esett jól. Túl sok volt ez a hét kihagyás. Ráadásul a BSZM utolsó gyúrásán hason fekve kissé megemeltem a felsőtestem akkorát roppant a mellkasom jobb oldalán valami, hogy a masszőrnő ijedtében elengedte a lábamat és kétségbeesve nézett rám, azt hivén, hogy ezt a hangot ő csalta ki meggyötört testemből. Gyorsan megnyugtattam, és nem is tulajdonítottam neki jelentőséget. Most már viszont bosszant, hogy alaphelyzetben is érzem, ha meg nagyobb levegőt veszek akkor kifejezetten kellemetlen, hogyisne mondjam fáj. A feleségemre meg a frászt hoztam, mikor a versenyről hazatérve először látott fájdalmas képpel a mellkasomat nyomogatva sóhajtozni. Az utóbbi időben történt sportolói tragédiák után ez nem is csoda. Adok még neki egy hetet, aztán röntgen. A hét végén Eszék Félmaraton. Ha ilyen hitványul megy mint ma, akkor szégyenben maradok magam előtt. A Pécs-Harkányi formámat el kellett volna dunsztolnom egy üvegbe. Addig azért még van pár nap, bízok a formajavulásban.