Nagyon vártam már ezt a versenyt. Elsősorban azért, mert a tavalyiról nagyon kellemes emlékeim voltak, másrészt pedig érdekelt, hogy ennyi alapozás után mire vagyok képes. Mivel Pécshez elég közel van Eszék (90 km), szinte természetes volt, hogy ismét ott leszek és lehetőleg nem egyedül. (Találtam is 3 tettestársat, de sajnos egyikük betegség miatt kénytelen volt később lemondani.)

  A versenyszervezés tavaly óta annyit változott, hogy a verseny előtt egy jó héttel! fel lehetett menni a rendezvény honlapjára, és aki ápr. 2-ig leadta a nevezését neten, annak 80 kuna (3300 HUF), helyben 100 kuna (4100 HUF) volt a nevezési díj. Ez a magyar árakhoz képest igen barátságos, hát még a „szolgáltatások” megismerése után. Az előzetes nevezések alapján kiderült, hogy ismét nem lesz tömegrendezvény ez a félmaraton (ahogy tavaly sem), pedig most még egy 5 km-es versenyt is rászerveztek, (na meg az eszéki iskolások futóversenyeit is). Az előzetes nevezések alapján kb 200 fő félmaratonos és több mint 100 fő 5 km-es nevező volt. A meglepetés számomra az volt, hogy magyar nevező szinte alig volt, pedig tavaly az összetett férfiaknál az első 10-ben 6! magyar volt. (Hja kérem a díjazás elég csábító lehet a „megélhetési” futóknak.) Ami viszont nem okozott meglepetést, hogy a házigazda horvátok mellett szép számú szlovén, szerb, és bosnyák induló is akadt. Gondolom így van ez, ha vmely néhai Jugoszláv utódállamban versenyt rendeznek, a többiből is mennek. Nincsenek nagy távolságok, nincsenek nyelvi problémák, sőt, sztem vannak itt régebbi sportbarátságok is, melyet a politika és még a háborúk sem tudtak –szerencsére- tönkretenni.

  Kissé 7 óra után 2 kocsival indultunk. Vasárnap lévén tempósan lehetett közlekedni mind Mo-n, mind Ho-ban. A határellenőrzés csak egy pillanatnyi megálló volt mindkét oldalon. Éppen időben érkezünk a belvárosba, hogy még megfelelő parkolóhelyet találjunk, ugyanis az eszéki nagytemplomban nagyüzem volt a Virágvasárnapra való tekintettel. Ez azt jelentette, hogy a rajttól kb 300 m-re álltunk meg. A helyszíni nevezés és a rajtszámok átvétele a kiírás szerint 8 órától élt, de mi annak ellenére, hogy jóval 8:30 után battyogtunk oda a helyszínre, azt tapasztaltuk, hogy még csak akkor fújták fel a rajt-cél kaput és a rendezőség is még a ki- és szétpakolás rögös mezején járt. Ennek ellenére rövid idő alatt megkaptuk a rajtszámokat és a rajtcsomagot. Egy mérethelyes „Fruit of the Loom” pólóval! –rajta az 5. Osijecki Polumaraton logója- gazdagodtam, ami mellé egy horvát üdítőt és két Hervis kupon járt. Sok választásunk nem volt, ha WC-re akarunk menni, ugyanis a szervező erről az idén sem gondoskodtak. A Meki 9-kor nyitott. Ott a helyünk. Kávézás mellett döntöttünk.  Aznapra a toalett gondok meg is lettek oldva, mert a számla alján lévő egy napig érvényes 4 számjegyű kóddal lehetett megtámadni a mellékhelyiséget. Ki is használtuk mind a 7-en. Utána megnéztük a Drávapartot. Szikrázó napsütés, már most melegem van. Lassan elkezdünk készülődni, melegíteni. A rajt 10:30-ra van meghirdetve, én mint „rutinos” eszéki félmaratonista 10:50-re saccolom az indítást. Így még egy röpke technikai szünet belefér –merül fel bennem 10:20-kor- és irány a Meki. Más sporik is így gondolták, mert ki kell várni a soromat. 10:25 van mire bejutok. A részidőm igen jó, mert 10:35-kor már ott toporgok a tömegben. A rendezők most sem állnak a helyzet magaslatán, mert először a menetiránynak háttal állunk be a rajt-célkapu alá, aztán csak megoldódik minden, ráadásul nincs idegeskedés, sem türelmetlenkedés. Ez itt hétköznapi dolog, hogy vmi késik. Egyrészt biztosan oka van, másrészt meg ez a nap erre van szánva, az a pár perc ide vagy oda mit sem számít. (Tavaly nem volt előnevezés, és akkor megfigyeltem, hogy addig nem indították el a versenyt, amíg az utolsó ember nem nevezett. Szóval itt elsősorban a verseny van a sportolóért.) 10:48 után lövik el a rajtot. Még egy intés a társaknak, aztán ereszd el a hajamat! Egyszerre indulunk az 5 km-esekkel a horvát huszárok sorfala között. (Persze a rajtszámok egyforma típusúak, így ki nem derül, hogy ki melyik távon indul.)  Igyekszem visszafogni magam az elején, nehogy elfussam magam. Szép lassan jövök föl, az első 3 km folyamatos előzéssel telik. Közben van egy fordító, amiről nem derül ki ránézésre, hogy melyik távnak is szól. Úgy látom a félmaratonos mozgásúak továbbmennek, így én is. A biztonság kedvéért érdeklődöm egy mellettem futótól, hogy jó döntést hoztam-e. Megnyugtat. Megnyugszom, pedig a pulzusom már 170 fölött jár. Amit most nagyon hiányolok a tavalyihoz képest, hogy nincsenek kint a km-táblák. Tavaly is a Hervis volt a fő szponzor és akkor méteres nagyságú Hervis-logós táblákkal volt jelezve minden km. Na, ez az apró figyelmesség most elmaradt, így teljesen az órámra kell hagyatkoznom. Előzetesen 1:30-on belüli időt vártam (el) magamtól és így számolgattam menet közben is. Visszaértünk a rajt helyére, itt van az 5 km befutója és az első frissítő is. (Most esett le miért is más a pálya, mint tavaly. Akkor két egyforma kört kellett megtenni, most teljesen más a pályavezetés.) Itt ismét egy illúzióval lettem szegényebb, csak vizet adnak inni, igaz van némi banán is, de az nálam most nem játszik. Most, hogy bemelegedtem, jó lenne egy nyulat találni. Ki is nézek magamnak úgy 100 méterre előttem egy dinamikus mozgású leányt. Lassan felfutok rá (értsd jól!), beállok mögé. Már egy ideje utazom vele, mikor ellenőrzöm a pulzust, 177. Kissé aggódom, erős lesz ez végig nekem, de reménykedem, hátha a leány is fáradni fog. Hát nem, hamarosan 181 bpm-nél járok! Kezdek lihegni, fujtatni. Nagyon nem zavarhatja a dolog, mert legalább egy fejjel magasabb, én meg nem emelt fővel loholok utána. Közben minden útkereszteződésnél korrekt zárás, rendőrök itt is, ott is. Az autósok nem türelmetlenkednek a futókkal, a rendőrökkel meg nem is mernek. Itt szemmel láthatólag nagyobb respektjük van az egyenruhásoknak, mint nálunk. Kicsit irigykedek erre a társadalmi állapotra. A következő frissítés is csak víz. Már beletörődtem, viszont sétálnom kell, hogy magamba tudjam tölteni. A kislány ez alatt ellépett. Nem kis erőfeszítésembe kerül újra utolérni. Közben futnak szemben a társaim, megnyugtatom őket, hogy a frissítő még jó messze van. A tempó megint brutál nekem, viszont az tetszik, hogy „mi” előzgetünk, de „bennünket” nem nagyon előzgetnek. A pulzus még mindig 175 fölött, és már megérlelődött bennem, hogy elengedem a „páromat” mielőtt teljesen kicsinál. Szép volt az együtt töltött kb 10 kili, de hagyom elfutni. Csak a köztünk növekvő távolságból látom, hogy lassabb a tempóm, mert érzésre ugyanaz, mint előtte. Most már magamtól is előzök. Rendesen befűtöttek ma, és ezt más futók szervezete sem tolerálja. A Dráva-parti sétányon sok a korzózó, sétáló. (Egy-két fagyiba belenyalnék, de türtőztetem magam.) A gyalogos hídon kell átfutni a túlpartra. A híd tetején a helyi TV-s venné a küszködésemet. Nem adom meg neki ezt az örömöt. Vigyorogva, diszkótáncos mozdulatokkal futok fel a kameráig. Onnan meg majd berosálok, hogy visszataláljak a saját tempómra. A pálya a töltésen folytatódik. Úgy látom most csökkent a távolság a nyulam és köztem és ezt jó jelnek veszem. Próbálok beleerősíteni, de lassan megy a ritmusváltás és nem is elég hatékony, mert pár perc múlva már megint nő a távolság köztünk. Ismét feladom a nyuszizást. Majd Húsvétkor. Az állatkerttől ismét a Dráva-parton futunk. A tény, hogy megint fel kell futni a hídra egyre jobban realizálódik és egyre jobban demoralizál. Csak az vígasztal, hogy onnan már 1 km sincs a cél. Nagy levegő, vicsorgás, át a hídon, ki a korzóra. Annyan vannak, mint a déli buszon. No nem a szurkolók, hanem a sétáló-bámészkodó népek, szinte úgy kell félrelökdösni őket Én inkább a kerülgetést választom így ki-kiesek a ritmusomból. Már látom, hogy a tervezett 1:30 alatti idő nem lesz meg semmiképp, úgyhogy nem is nyomom meg a végét. Így is annyira fáradt vagyok, hogy a sétányon felfelé a 100 méteres „zebrafestés” Vasarely-képpé áll össze a szemeim előtt. Érzem, hogy kifutottam magam, ennyire tellett. Azért még megpróbálok egy könnyed mozgást imitálni befutáskor. Óra leállít, 1:31:26. (Gyanítom, hogy hosszabb volt a pálya.) Nem érek rá sajnálni magam, örülök, hogy túléltem és nem dehidratálódtam. Gyorsan megtámadom a „vizesnyolcasokat”. Töltöm magamba a hideg vizet, de nem érzem, hogy csillapodna a szomjam. Irány az autó, benne a hűtőláda a jó hideg sörrel. Nem is csalódom, éppen megfelelő hőmérsékletű. Beérnek a többiek is. Norbi –akinek ez volt a második félmaratonja- célba veszi a „vizesasztalt”, de pohár már nincs. Ez nem zavarja meg a frissítésben, elemeli az 5 literes vizesballont és szívbaj nélkül beleiszik. Senki nem szól rá, de sztem látják a szemén, hogy most ölni is tudna a folyadékért. Megtalálom az ingyensört is. Helyi specialitás –Ozujsko névre hallgat- de iható. Lassan beér az összes futó. Lezajlik az eredményhirdetés is. A könnyűléptű Dér Andi 2. lett 1:22:xx- idővel, és gazdagabb 1500 kunával is. Közben hasznos információként elhangzik, hogy az EBÉD! helyszíne megváltozott. Már a magyar résztvevők sem csodálkoznak. Rugalmasak vagyunk, felvesszük a helyi mentalitást. Rómában ugye rómaiként. Az autóhoz menet egy csapat készenléti rendőr mellet haladunk el. Fekete ruhás, tonfás legények, gondolom lenne jobb dolguk is mint a futókat stírölni. Mindenesetre a rendőri erők nem mondhatók alulbiztosítottnak, csak tudnám mire készültek. Hogy a futók összeverekednek a templomba járókkal?  Kocsiba ülünk és átmegyünk a Zoo Hotelbe. A tavalyinál sokkal kulturáltabb hely. Igazi hotel feeling, légkondi, kényelmes székek, kulturált környezet. Ebben a miliőben még a győzikés mintázatú bútorzat és „edényzet” is jól mutat, köze lévén állatkerthez.  Lassan hozzák az ebédet. Semmiképp sem elég gyorsan, mert az asztalon levő olivás reszelt káposzta eközben jelentősen megcsappant. Mivel mindenki ki van már éhezve elég nagy sikere van, ráadásul az íze is jó. Megkapjuk a bőségtálat. Kissé sajnálom, hogy most nincs leves, mert a tavalyi ragut most is szívesen habzsolnám. A kétféle hús –steak és rántott szelet- és a köretek azonban megfelelően kárpótolnak. Hiába próbálok lassan enni és megrágni minden falatot, hogy több férjen belém, annyira összeszűkült a gyomrom hogy csak egy-egy hússal bírok elbánni. Nem tudom melyik, állatkerti jószágnak kellett ezért az életét áldoznia, de megérte. Közben csak iszok, iszok, iszok. A szervezés összes hiányossága fölött hajlandó vagyok szemet hunyni az ilyen ebédekért! Ez azért több és jobb, mint egy szendvics meg egy csoki a befutócsomagban. Itt ez még megoldható, ráadásul ennyi pénzből ki lehet hozni. Na ezért (is) szeretek ide járni! Még a korosztályos eredményhirdetést s megvárjuk. (Vannak érdekeltek a PVSK-sok között. Az edzőjük úgy lett 2. helyezett az 50+ korcsoportban, hogy az utolsó km-t sétálva tette meg izomgörcs miatt. Így is 1:27:xx lett az ideje. Mit mondjak, szeretnék én 50 fölött így görcsölni, sőt akár most is!) A korcsoportos díjátadás maga volt az őskáosz. Sporik jöttek-mentek, serlegért, éremért, borítékért. Néha vmelyik visszajött, reklamált, egyeztetett a versenybírósággal, cseréltek, másokat visszahívtak, újraosztottak. Mindez a lehető legnagyobb nyugalomban, senki nem emelte fel a hangját, nem óbégatott. Egy magyar rendező már szeppokut követett volna el feleekkora fejetlenségnél. Itt a főorganizátor mikor már kissé kifáradt, egy pohár sörrel az egyik kezében akasztgatta az érmeket. A sporik csak mosolyognak, tapsolnak, gratulálnak. Hát, csodavilág ez nekünk. Ezért irigylem ezeket a déli népeket.

  Végre elindultunk, némi szerencsétlenkedés után irányba is sikerült állítanom a kocsit. Hazaérek, elbúcsúzom a többiektól. Nekik még van vagy 200 km hazáig. Este lefekvéskor éreztem, hogy bizseregnek a vádlijaim. Ez annak a biztos jele, hogy nem kíméltem magam, beleadtam apait, anyait. Ma sem kell mesét mondani, hogy elaludjak. „Za danas je dosta.”- ahogy ezek a déli népek mondják. (kb annyit tesz: „Mára elég volt”.) Jövőre meg majd folytatjuk.