34 hozzászólásPrológ
A sztorit mind ismeritek, van ez a verseny, már ötödik éve és én rég tudom, hogy egyszer elindulok és megcsinálom. Kezdetben csak beszámolókból olvasgattam, sporttársaktól hallottam róla és irigykedve néztem a fotókat, hogy ilyet is lehet csinálni ha valaki elég felkészült. Aztán tavaly végül kísérőként jelen voltam, átéreztem, megcsapott a hangulat közvetlen közelről. Egy remek futó társaként élvezhettem végig a versenyt és ez megerősített abban az elhatározásomban, hogy lefutom. Majd. Felkészült ugyanis nem voltam. Sebaj, van verseny jövőre is, szoktam én is mondani néha, pedig hülyeség.Ki tudja, mi lesz jövőre? Hol van az még? Itt és most van. Seize the day, mert talán nem lesz másik. Talán holnap leesek a lépcsőn és sosem futok többé. Eldőlt, most csinálom meg. A nevezés körüli mizériát is mindenki ismeri már, nem ismétlem magam, a lényeg, hogy az UB fantasztikus szervezőgárdája bizalmat szavazott nekem (vagy csak jót akart röhögni ;-) ) és engedett elindulni.
Hamar eljött a verseny előtti utsó nap, várakozással vegyes izgalommal és mégis nyugodt önbizalommal vártam. Utóbbi nem tudom, mire föl volt bennem, de ez volt. A szombati 6-os rajt miatt mindenképpen pénteken utaztunk, Mambáéknál lett helyem végül, bár, hogy este hol hajtom majd álomra a fejem az még rejtély volt. Rajtszámfelvétel és tésztaparty jó hangulatban, szervezés klassz, tészta finom, sör jólesik. Rengeteg ismerőssel találkozom, nem túl udvariasan le is rohanom Soós Petit, nem tud-e szállást véletlenül. Már intézkedik is, Véghatti ugyan vág egy arcot elsőre, de kiböki, naná, hogy elférsz. Szeretem az UNIX-os fiúkat :) Véghatti édesanyjának innen is egy cuppanós a szuper szálláshelyért! Este fél 11-ig ment a helyezkedés, rendezkedés, poénkodás, aztán csend lett (volna, ha nem dumál valaki az alVéghen :P )
És eljött a nap! Azt hittem lekéssük a rajtot egy bizonyos fiatalember szöszölése folytán, de háromnegyedre leértünk, odahajítottam az egyéni frissítőket, lepasszoltam a hátizsákot (öt perccel a rajt előtt még a túrazsákkal ácsorogtam a rajtfolyosóban :P), körbepusziztunk pár ismerőssel és már el is dördült (dudált) a rajt. Viszlát holnap, ugyanitt!
A versenytársak
Egytől egyig csodálatos emberek! Sokakat jóbarátomnak tartok, még ha nem is találkozunk gyakran, nem járunk együtt sörözni, nem ismerjük egymás családját, munkahelyét, egyéb hobbijait sem. De ha találkozunk mégis olyan, mintha ezer éve közeli barátok lennénk. Persze vannak olyanok is akivel nem is ismerjük egymást csak látásból, mégis úgy gondolom itt mindenki barát, nincsenek ellenségek maximum ellenfelek (bár most biztos vannak páran akik egy kanál vízben meg tudnának fojtani ;-)Fel akartalak sorolni benneteket, kedve barátaim, de félek, kimaradna valaki. De úgyis tudják azok akikről szó van :)
A verseny
Előre is elnézést kell kérjek azoktól akik most egy részletes leírást várnak kronológiai sorrendben, településenként a tó körüli utamról, mert ilyen nem lesz. Részben, mert összemosódnak az emlékek és nem tudom már beazonosítani, mi hol volt, részben mert nem is akarok útibeszámolót írni. Élmények, benyomások, sztorik, érzések vannak, ezekből osztanék meg néhányat.
Az eleje, úgy kb Keszthelyig, erre még emlékszem is valamelyest: Örömfutás, élvezet a köbön. Gyönyörű idő, gyönyörű táj, jókedv, haverok, buli, hanta :) Bár a mezőny végefelé futok, nem érdekel, nem helyezésért jöttem, ráérek. Messze még a vége, csak lazán, nyugisan. Itt vannak a nagyobb emelkedők is, könnyű elvesztegetni a drága energiát a fölösleges vagánykodással. Emelkedőn séta, amúgy kocogunk. TÉZÉ, Kriszta majd Dilisuni mellé sodor a lét, futogatunk együtt, bár néha gyanús, hogy talán mehetnék még lassabban, de nem, jólesik, így megyünk sokáig. Lengyel srácokkal s dumálok kicsit, Stefan és Dominik nagyon szépen futnak, el is hagynak később. (úgy látom, a célba már sajnos nem jutottak el)
A terepes részt imádom, csúcs, lehetne még több ilyen később is, de tudom, sajnos nem lesz. Ez aszfaltos buli.
Az első néhány frissítőponton Makai Laciék kisbuszos szurkológárdája fogad, puszi nekik érte! Az egyik ilyen helyen odajön Bense Kriszti és azt suttogja "Ispi azt mondta, meg tudod csinálni. Benned van!" Bennem van a Nobel Díj is csak rohadt mélyen, mondom viccelve, de azt gondolom, bakker, ha Ispánki Zoli azokkal a gyönyörű szemeivel kinézi belőlem ezt a 212km-t, akkor meg is kell csináljam azannyaúrisztenit ennek a nagy víznek! Kulacsot is kapok Lacitól, majd Köveskálon a fogantyút is otthagyja nekem hozzá Mamba,szép az élet!
Hamarosan elmaradnak mögöttem a korábbi futótársak, csak remélem, hogy utolérnek még később.Futok, sétálok, futok, hol így, hol úgy. Biztos, bár mozgó (cél)pont a portugál Teresa, aki bár elmondása szerint százas fölöttre nincs hitelesítve, nagyon szépen tolja. Nem az a kiköpött futóalkat, széles csípő, erős combok, de a tekintetében egy tigris elszántsága. Vele sokáig kerülgetjük egymást - végül utánam ért célba. Szigliget váráról küldök egy fotót Run-kának, ne aggódjon már :) Igazából V.Petrának szánom, az ő kedvence a hely, de sajna nem tudom a számát...
Keszthely! Kicsit nehezen akart elérkezni ez a pont, talán épp azért mert nagyon vártam. Szintidős pont is, délután négyig ide kell érni ha versenyben akarunk maradni. Fél három sincs. Leves, gatyacsere, cipőkirázás.(tök jó, az új asics gatyó ennyi idő alatt nem dörzsölt! több vazelinnel százasra is jó lehet:)mellesleg épp egy százasba került :P
A káosz időszaka:
No innen aztán valóban nagy a káosz a fejemben. Nézem az itinert, de képtelen vagyok összerakni, mi hol történt, kivel hol találkoztam. Majd akinek kedve van kiegészíti :)Volt sok hosszú egyenes, rengeteg pár percenkénti séta-futás váltogatás, kísérletezés az arányokkal. Volt evés-ivás, bár már ekkor éreztem, hogy kevés és az sem esik jól. A délutáni nap egyre melegebben sütött, szépnek szép volt így a táj, de nem bántam volna néhány felhőt. Később el is kezdtek gyülekezni a sötétebb fellegek, de pár cseppnél jelentősebb csapadékot nem kaptunk.Haladok.
Közben csendesen óriási PB-t futok 12órán - kb 95,5km, legyen 95, így is messze túl a tavalyelőtti Almádiban teljesített 88-on. Persze korai még az öröm, nem 12órás csúcsot futni jöttem. (azért ad némi hitet, hogy már most tudnék 12órán száz fölött menni) Ezen a szakaszon minden lassú futónak Boglár jár az eszében, ahova este tízig oda kell érni. 16 óra ez 112,6km-re, ami ha úgy nézzük, nagyon laza, de mégis többeknek nehézséget okozhat. Főleg, ha valami probléma miatt kapkodniuk kell, hiszen hosszú még innen az út a célig. Furcsa volt a tavalyi évvel összahsonlítva, mert akkor jóval később rajtoltunk, Boglárra már tök sötétben értünk be. Szólt a zene, égtek a lámpák, sok volt az ember, szurkoltak, buli volt.
Idén még javában világos volt, bár égtek már lámpák, zene is szólt és sokan is voltak, talán túl sokan is. Kicsit meglepetten fogadtak itt Nagy Petiék (fél kilenckor), gondolom a szintidő határán vártak (vagy egyáltalán nem vártak ;-) A frissítősök segítőkészek, lelkesek, enni-innivaló van dögivel, mégis csak levest eszek pogácsával. Hüjje. Átcserélem a rövid ujjú felsőt egy száraz hosszúra, kirakom az esőkabátot a táskából, elteszem a gyümölcspürémet és a szendvicsemet és hajrá! Ja, még megemlíteném, hogy rettentően örültem a civilizált mellékhelyiségnek :) Esteledik. Nem akarok egyedül maradni éjszakára, szerencsére nem is kell, akadnak társak akikkel hosszabb-rövidebb szakaszokat együtt tehetünk meg. Az éjszaka részben jó: hül a levegő, nem süt a nap, viszont egyedül unalmassá tud válni nagyon, nagyobb az eltévedés lehetősége és persze ott az álmosság is ami idővel mindenki hatalmába kerít. Én is fáradtam, álmosodtam, de ez van, menni kell tovább. Reggel hatig Világosra kell érnünk. Fut-sétál, ha egy percenként akkor úgy. Ezzel is remekül lehet haladni. Óriási előnyöm van a szintidőhöz, nem aggódom miatta különösebben, bár baljós árnyak gyülekeznek, egyre rosszabb a gyomrom, a lábam tökéletesen bírná a futást, de fogy az energia, enni kéne. Ismerős az érzés, mikor az éhségtől jön a hányinger, utána nagyon nehéz bármit is megenni, pedig kell. Kekszet rágcsálok, egy kis vízzel valahogy lemegy, sótablettát küldök utána és hamarosan érzem is a hatást, jobb a közérzetem, megy a kocogás. Parti dizsik mellett haladunk el, aktuális futótársam jót derül a táncikálásomon. Gondolom örül, hogy énekelni nem kezdek :P
Sajnos nem tart soká a vidámság, gyengülök, enni kéne, de mit? Sós kekszet vagy chipset vízionálok, de nincs ilyenem, marad a banán, falat keksz, sótabi. Utóbbi alig ér, máris hátraarcot vesz. Környezetem örömére elfelejtem lekapcsolni a fejlámpát amikor az út menti fű felé támolygok rókabőrterítés ürügyén...Jó és rossz hír egyben, hogy gyakorlatilag nincs ami kijöjjön, bár a sós banán ebből az irányból se finom. Inkább menjünk tovább :) Kissé eseménytelenül telik az út és az idő,még mindig nem aggódom a szintidő miatt, bár időközben hajnalodni kezd én pedig egyedül maradok. De nem baj. Utólag úgy érzem, jobb is így. Nem kapaszkodhattam senkibe, nem huzathattam magam, mennem kellett saját elhatározásból, saját tempót választva, saját erőből.
És sajnos saját zsíron, mert az evés nem ment. Egy idő után annyira elegem lett a gyomromban uralkodó nehéz érzésből, hogy inkább önszántamból megszabadultam a tartalmától. Jó döntésnek bizonyult, hosszú órákkal korábban elfogyasztott mazsolával nézhettem farkasszemet ....Ezek után se lett szuper a helyzet, de határozottan jobban éreztem magam, enni csak óvatosan mertem, inkább ittam, izót vízzel higítva, néhol kólát. Sajnos az energia így is fogyott, hiába voltak szinte tökéletes állapotban a lábak, kedvem egy szál se volt futni. Sétálva viszont lassú voltam, ráadásul majd elaludtam. Azért csak elértünk Világosig, itt éppen Sznopek Józsival azt hiszem. Steve felesége, Erzsike egy angyal, kínálgat mindennel, levest eszek végül és egy pici kenyeret, aztán készít nekem egy szuper citromos teát, ezt valami hihetetlen jó volt kortyolgatni a továbbiakban. Sajnos itt találkozom Horváth Mónival is, nagyon fáj a térde, képtelen terhelni....nagyon sajnálom. Rövid ücsörgés után muszáj elindulni, bár egy pillanat alatt el tudnék aludni a matracon. Olyan fene sok van még innen hátra.Valahogy mégis telnek a kilométerek, összefutok egy bringással, szegény úgy dönt, jön velem egy darabon :) Baromi jólesik a társaság, így nem küldöm el, sőt, még dumálok is szegénykémmel. Ez van, nincs mit tenni, lehet vele ugratni, be lehet szólni, akkor is ilyen vagyok, szeretek másokkal beszélgetni. Almádiba érve előreszáguld, én kocogok tovább.
Alsóörs az abszolút mélypont. Kóválygok össze-vissza, még a kocogásba is belebólintok, lemegyek az útról, majd felbukom a fűben, erre felébredek. Ez ismétlődik. Szerencsére beér Sznupi és Bombával kínál. Sosem iszom ilyen cuccokat, de belátom, most valami kell ami kilök ebből az állapotból. Iszom pár kortyot. Kocogunk a pontig, ott leülök pár percre, Sznupi rámtukmál egy gélt (köszi!) Hét-nyolc percet kómázok a ponton ülve, nem alszom el, mégis álomszerű képre riadok, szintidőn csupán percekkel túl sétálok be a célba "álmomban". Nincs az az isten!- mondom magamban, és indulok. Leerőltetem valahogy a gélt bár borzalmas az íze, biztosra veszem, hogy ki fogom hányni, de nem. Marad és erőt ad. Futok. Átfutok Csopakon, szinte itt a cél.
Füred előtt beérem Ndurance sporit, szegény nincs valami jó állapotban, futott már ő ennél sokkal jobbat is itt. Gyalogol, egész jó tempóban. Én marha leállok mellé dumálni, gyalogolni, pedig tudnék futni. Nem is esik jól a gyaloglás, mégsem hagyom ott. Mamba hív, hogy hol a szöszbe vagyok. Jövök, mondom, kitartás. Nyomjuk a sétányon a tömegben, ezren vannak, furán néznek az őket kerülgető izzadt, elcsigázott, futóruhát viselő egyedekre.
Tihany! Már semmi sem tarthat vissza, menthetetlenül beérünk időn belül, gyalogolva is. Viszont beér Kriszta és hétmérföldes léptekkel el is hagyna ha nem ragadnék rá. Ha már így alakult, nem engedem el, előre elképzelem a közös befutónkat, jobbat alig kívánhattam volna! Így is lesz, bár addig még meg kell mászni az utolsó emelkedőt. És mindjárt vége... hívom Mambát, hogy itt vagyok!...sírós hangon mondja, hogy gyere, várunk, csodás befutód lesz...Célegyenesnek nevezhető kanyargás Tihany utcácskáin, itt már futunk, Krisztával együtt, nem is gyengén, a meglepett Sznupit is állva hagyjuk.Kicsit korai hajrá, kell itt menni még, de egyszercsak feltűnik a célkapu, Péter Attila valamit nagyon magyaráz, de aztán szólnak neki és mondja a nevünket. Együtt "szakítjuk át" a szalagot, csippantunk, kapjuk az érmet és pózolunk egy közös fotó kedvéért
Olvastam tavaly egy mondatot:
So, to summarise the Spartathlon is ugly, stupid and ultimately pointless. See you next year.(Összefoglalva, a Spartathlon, csúnya, hülyeség és teljesen hiábavaló. Viszlát jövőre!)
Összefoglalva, az UB egy marhaság, nehéz is, néha ronda is és valóban semmi értelme. Viszlát 2012 nyarán Tihanyban!
Aki és ami látszólag kimaradt:
Még nagyon sokakkal találkoztam közben, akik említést érdemelnek, de képtelen vagyok felidézni, hol találkoztunk. Nem fontossági sorrendben:
Süni, akit tavaly kísértem és így számomra örökké összafonódik a neve az UB-val. Ráadásul az a gyönyörű teljesítése rengeteg erőt és hitet adott.
Mjocit még vidáman láttam, levest evett és mosolygott. Reméltem, hogy így találom majd a célban is. Sajnálom nagyon, hogy végül nem így alakult :(
TÉZÉ-t szintén igen vidám hangulatban hagytam el, jó volt vele futni, a történetét már ismeritek....Sajnálom :(
Soós Peti küzdött keményen amikor összefutottunk, sajnálattal kellett tapasztalnom, hogy idén nem sikerült megkerülnie a tavat.
Yoyo és Yu párosa, a Kövidinkák több alkalommal is felbukkant, ennek köszönhetően gőzöm sincs, melyikükkel hol futottam. Yu szegény elég vacakul festett amikor beértem, mentünk picit együtt, de nem tűnt túl közlékenynek. Yoyoka kitett magáért nagyon, eszméletlen tempót ment. Megérdemelten álltak a dobogón végül!
Mateve egy amazon! Elpusztíthatatlan erő és megtörhetetlen akarat van benne. Szép lett volna együtt célbaérni vele.
Combnyak számára ez a verseny tragédia és dicsőség helyszíne egyben. Idén újra dicsőséges győzelmet aratott!
Pecsenye végül kihozta a legtöbbet ebből az alkalomból. Futott, ésszel döntve leállt, majd körbetekert és segítette Editet. SPORTEMBER- így nagybötűvel.
A Béla egy Állat!
Makai Viki, akivel ugyan nem futottam együtt, de a célban belőle kitörő őszinteség nagyon megfogott. De nem ütött meg ...mert Viki nem olyan :))))))
Lubics Szilvi, akivel szintén nem futottam együtt, de ő a női győztes, brutál jó idővel és eszméletlen akarattal!
Kicsi, aki nagy meglepetésemre utánam ért célba. Láthatóan neki sem ment könnyen ez a kör, de megcsinálta! Nagy voltál, Kicsi!
Farkas, aki valójában csupán megölelt méterekkel a rajt után, majd pedig a célban, mégis sokat kaptam tőle.
Böki, aki talán semmit nem mondott azon kívül, hogy te gyagyás :)
És majdnem kimaradt, pedig nagyon fontos, Ádi! Sajnos a Balcsit idén még nem, de önmagát már sokszor legyőzte. Meg lesz ez is jövőre!
Bocsánat, ha valaki mégis kimaradt. Remélem tudjátok, hogy mindenkinek köszönettel tartozom aki kicsit is gondolt rám.
Epilógus:
A verseny után minden szokványosan és amolyan Bozótosan telt. Az eredményhirdetés megható és felemelő élmény volt, ahogy Attila egyenként felolvasta a neveket és a dobogósokat követve, minden egyéni indulót felszólított a szinpadra.
Yoyoéknak hála lett fuvarom Budára, onnan a BKV-nak hála, buszom és Mtero Pestre, majd a Volánbusznak hála, busz haza. Elfelejtettem enni-inni , így a délutáni túlélésem kicsit csodaszámba ment. Azóta pótoltam némi kalóriát és folyadékot.
Állapotfelmérés, agyalás, nem öntömjénezés-célú gondolatok:
Gyakorlatilag az UB részvételem ilyen szempontból leképezése volt a sárvárinak. Készületlenül, néhány kilis futásokkal a hátam mögött álltam oda, bár most itt volt nemrég a K100 legalább.
Ahogy tavaly Sárváron is, 5-6óra után ezerféle kisebb-nagyobb kellemetlenséget, fájdalmat kezdtem érezni, a törzsizomzat, a medence-tájék szalagjai, a bokám, a vállam, mind jelezte, hogy köszöni, itt van, de unja. Aztán szépen minden elmúlt és maradt csupán a fáradtság (plusz egy kis bokafájdalom, de ez alap). Sokan mondták - akkor is - hogy fájt az, csak az adrenalin elnyomta. Akár igaz is lehetne ez az elmélet, de mégsem, mert a cél elérése után sem tértek vissza ezek a problémák. Természetesen a kocsiban hazafelé ülés után az én mozgásom se volt azonnal higanyszerű, de néhány lépés bemozgatás után minden a legnagyobb rendben volt. Hétfőre csupán a talpamat éreztem kissé - sajnos vagy nem, nagyon előre terhelek, ezt hosszú távon a talppárnák nem szeretik. Izomláznak vagy nehézérzetnek nyoma sincs ( a K100 izomzatilag megviselt rendesen!) A gyomromnak kellett egy nap, hogy visszaálljon minden normálra, de most már oké. Viszont fogytam. Sokat.
Mielőtt megkérdezitek, nem ettem-szedtem semmit. A verseny alatt néhányszor fél pohár izo, 2db sótabletta, 1db koffeintabletta (nem éreztem), 3 korty Bomba, 1db tubusos gél a végén, ennyi volt az "űrkaja". Bizonyára nem ártott volna valami még, bár nem tudom mi. Van egy évem kitalálni.
És csak a refrénje miatt, no meg mert Valaki tudni fogja, miért is hallgattam meg egyáltalán ezt a baromi régi számot Kösz, Hevel, a zenét! :)
