Rég nem írtam ide semmit.....Volt hosszú szünet, aztán tavaly próbáltam újra belerázódni a futásba, túrába, sportba, több-kevesebb sikerrel. Egy Mátra Trail és egy Wadkanz terepfutás is befigyelt a télen, magamhoz képest egész jól ment, de a fonalat nem igazán sikerült felvennem. Babakocsi futáskák, kutyás kocogások vannak, de nincs rendszer. Azért ahhoz voltam elég hülye, hogy beneveztem a az UTH kistesójára, a Szentlászló Trailre.

 Elég kis grafomán vagyok, régebben írtam kilométeres beszámolókat a versenyekről, túrákról, de sokuk már rettentően pátoszosnak, röhejesnek tűnik most. Lehet, hogy ez is olyan lesz :) Mindenesetre, íme egy kis beszámoló és pár gondolat a versenyről, a hátsó traktus szemszögéből. 

Kicsit aggódtam, mert a verseny előtti napon még gyomorproblémákkal küzdöttem, sőt, az éjjel két órás rajt előtti délelőttön még el is gondolkodtam a lemondáson, miközben durván émelyegve, gyengén délutánialudtam a gyerek mellett. Aztán valahogy csak megúsztam, délután kortyoltam a hűdeegészséges colát, este még megettem egy joghurtot műzlivel és reménykedtem. Mázlim volt. 
Sokan szörnyülködtek ezen az éjjel két órás rajton, de nincs benne semmi extra...aki ment már ilyen hosszúkat az nem lepődik meg rajta ha egy éjjelt nem alszik, és még ez a jobbik verzió, amikor előbb nem alszol és úgy indulsz, mint egy egész nap menet után menni bele az éjjelbe....
Maga a verseny igazából csak az élmezőnynek az. A szintidő bőséges (17 óra), gyakorlottabb túrázók is képesek rá simán. Én is csak az edzetlenségem miatt aggódtam, hogy mind fizikálisan mind mentálisan bírni fogom-e, mert azért van abban a 84 kilométerben 3100m szintemelkedés is. Végül vittem botot ami az emelkedőkön sokat segített, igaz ezért cserébe végig cipelni kellett. 
Nagyon takarékosan kezdtem, elengedtem kb mindenkit az elején. Alig vártam, hogy egyedül maradjak - van akinek para az éjjeli sötét erdő, de én imádom - inkább lemaradtam, de nem kívántam társaságot. Szerencsére pont pirkadatra közel s távol senki sem volt, rettentően élveztem, gyönyörködtem a tájban, az ébredező természetben. Napközben aztán már alig lehettem magamban, pláne, hogy voltak rövidebb távosok is akik később rajtoltak és tempójuk miatt egyszercsak elsuhantak mellettünk. Ekkor már nem zavart, néha jó is volt a társaság, bár szokásomtól eltérően nem csevegtem senkivel, max pár szót. A frissítőpontokon végig sós kekszet vételeztem és kólát, a zsákba vizet és izót, néha egy-két gumicukrot. 

A lányom ismét önkéntesként vett részt, az egyik videóssal kószált, így többször találkoztunk, nagyon örültem neki és remélem, hogy sikerült megfertőzni őt is a sporttal és az ilyen közösségi élményekkel. 

Mit is akartam még írni?  Például, hogy milyen mákom volt a talpammal. Két héttel a verseny előtt kicsit lejött róla a bőr egy jól sikerült taekwondo edzésen, elég érzékeny volt még, de leragasztani nem akartam, mert a felgyűrődő leukoplaszt még rosszabb lehet. Végig éreztem, de még a cipőbe kerülő mocsok hatására sem fájt komolyabban, hólyag vagy kidörzsölődés nem lett. A cipő amúgy vicces, egy gagyi decás kalenji kiprun, pár éve vettem poénból, egy dupla élmény és egy lefagysz túra van benne kb. Fapados jószág és még a talpbetétjét se találtam meg, így reggel beledobtam gyorsan az egyik cipőmét ami belefért. Így utólag talán jobban jártam volna a sima aszfaltos cipőmmel, mert annak jobb a csillapítása, de sebaj.

Megéreztem azért a távot és a szintet, nagyon rég mentem már ennyit egyben. Engem sosem az izomzatom szokott behatárolni, annál hamarabb jelez a keringés, egyszerűen nincs szusz gyorsabban menni (aki nem edz rendesen annak ugye honnan lenne....). Most viszont a végére már a lefelé futás se esett jól, éreztem a combfeszítőket és olykor a belsőcomb egyik izma is rángatott finoman. Nagy ügyet nem csináltam belőle, lassabban mentem. Közben azért elgondolkodtam, hogy valahol gáz egy terepFUTÓ VERSENYen ennyit gyalogolni és még mindig bőőőőven beleférni a szintidőbe. Persze nem sajnálom a teljesítést senkitől, de ha én, aki csakis a lejtőket futottam (meg a szintutat a Spartacus ösvénynél), álltam is a pontokon picit, 14:33-ra tudtam ezt kihozni, akkor mit csinál aki 17 óra alatt ér be? Fut egyáltalán? Na mind1, nem akarok ezzel semmit mondani, a szervező döntése minden, így a szintidő is, mindenesetre elvoltam egy darabig azzal is, hogy ilyeneken agyaltam 

Ja és ha már értetlenkedés: lehetett csomagot előreküldeni a 36 kilométernél lévő pontra. Elképedve láttam, hogy mekkora pakkokat pakoltak össze a népek....Na de mi volt bennük?! Némi egyéni frissítést el tudok képzelni, talán még egy száraz felsőt is, hogy komfortosabb legyen napközben....de komolyan el nem tudom képzelni, mit még? (azóta olvastam egy-két beszámolóban, hogy szinte full átöltözött az illető, mert éjjel hosszúban futott és előreküldte a rövidet. Ez nem lenne rossz ötlet ha tényleg hideg lett volna éjjel, de nem volt....No persze, ez megint csak ilyen magam szórakoztatására gondolkodás, a csomag lehetősége adott, a mérete adott, innentől aki akarja az miért ne pakolhatná be a plüsselefántját is? Semmi közöm hozzá :) 

Visegrád előtt utolértem egy régi futóbarátot, Lesi Zolit. Szegény, a hosszú távon volt, de egy rossz cipőválasztás és cipőfűzés miatt durva ínhüvelygyulladás jelentkezett nála. Szenvedett, de tudtam, hogy ő nem adja fel. Én biztosan kiálltam volna, de ő nem olyan. Jól megtárgyaltuk, hogy ez az a szitu amikor a többség előkapja a fájdalomcsillapítót, mondtam is, hogy nem kövezném meg érte ha ő is így tenne, de nálam ilyesmit tuti nem talál. Nevettünk. A két hülye akik talán egyedül vannak ezzel a véleménnyel a sportban :)

Érdekes volt, hogy a forgalmasabb részeken elég sok volt a kiránduló, a közutak melletti pihenőhelyek tele, örvendetes, hogy sokan töltötték az időt a szabadban, viszont a beljebb fekvő, némi gyaloglást igénylő túrautakon már alig találkoztunk valakivel, azok többsége is a futók hozzátartozója volt. Néhány kiránduló viszont nem nagyon tudta, hova készül....tériszonyosnak tűnő sipákoló hölgy a meredek lejtőn lefelé jövet....egy másik magassarkú szandálban nordic walking botokkal....Oh, well, szintén nem az én gondom...

Na mit akartam még....Nem írom le százszor, hogy gyönyörű volt a táj, meg kemények az emelkedők, A Vadálló kövek szokás szerint vadak, a Prédi még mindig lélegzetelállító, az Apátkúti völgy a számtalan patakátkeléssel kedvenc, Visegrádon fura volt látni ahogy sokszázan várnak a bobpályánál meg bénáznak a parkolással, a számomra korábban ismeretlen Vöröskő és Nyerges -hegy igencsak meredek kaptatói, Szentendrére érve a kóválygó turisták közt rongyolni a célba...ezernyi élmény röpke 14 és fél óra alatt. Azt hiszem, ezért csinálom ezt az egészet. 

Gratula minden résztvevőnek, a győzteseknek külön is!