Szeretek biztosra menni: okulva pár utazás tapasztalatából (ahol elkeverték a repülőtéren a csomagjaimat), a futófelszerelést kézipoggyászban vittem fel, lábamon futócipő. Sajnos, Párizsba érkezvén lustaságból nem cseréltem le, így a városnézés közben rajtam maradt. Ennek meg is lett az eredménye, a majd 10 órás császkálás után két nagy vízhólyag formájában.

Érkezés után kimentünk az expora, felvettem a rajtszámot és egy garnitúra Asics felszerelést. Történt ugyanis, hogy a szervezők meghirdettek egy pályázatot; hogyan lehetne zöldebbé tenni a maratont, amelyhez különféle ötleteket vártak. A legjobb ideák beküldői elnyerték az ECO-Runner „futónagyköveti” címet, valamint egy sapka-mez-nadrág-kulacsos öv szettet. Az én ötletem (egy olyan mechanizmust elhelyezni a rajtvonal környékén, ami a több tízezer futó mozgási energiáját átalakítja elektromos energiává) tetszhetett nekik, mert írtak (igaz franciául…), hogy nyertem. Ott aztán alá kellett írnom egy papírt (franciául…), hogy cserébe viselem a kapott zöld felszerelést futás közben. Persze, este felpróbálva őket, nagy meglepetés nem ért, hogy a sapka kivételével egy cucc sem jött rám… Anna nem értette, miért nem adtak nagyobb méretet („Kicsim, szerinted normál esetben hány db 140 kilós ember részvételére számolhatnak a maratonon, és azok közül is hány lesz ökofutó?”), de rá pont jó volt minden, ennek nagyon örült.

Szombaton újra 12 órás városnézés. A lábamon alig álltam, mondtam Annának, hogy az Eiffel toronyba csak lifttel vagyok hajlandó felmenni, Be is álltunk a legrövidebb sorba. A pénztárnál észleltem, hogy ez bizony az egyetlen bejárat, ahol csak lépcsőn lehet felmenni… A Louvre-ban valahogy már nem volt kedvem minden termet végigjárni.

Este a Sacre Coeur „megmászásánál” már fizikailag fájt minden lépés, nem volt túl jó előjel másnapra.

Reggeli: fájdalomcsillapító lábra kenhető és lenyelhető formában.

A rajt a Diadalív előtt volt. Hihetetlen tömeg (35.000 ember) - hihetetlen hangulat. Teljesen a végéről indultam, így kellett vagy 15 perc, míg eljutottam a rajtvonalig. A terv a következő volt: menni 7 percesben amíg tudok, aztán menni 7:30-asba amíg tudok, aztán menni, ha még tudok… Egy dologra kellett nagyon vigyáznom, hogy sehol ne igyak túl sokat (sajnos sokszor előfordult már),mert lötyögő 2-3 literrel a hasban nem jó futni….

Az első tíz km gyorsan eltelt (1:12), végig a Champs-Elysees-en, Concorde-tér, Louvre, Basteille-tér. Arra kellett figyelnem, hogy fel ne bukjak valakiben (tömeg átka) ,vagy el ne essek egy eldobott, még a rajtnál felvett kihűlés elleni nejlonzsákban. 11 km-nél utolért a 4:30-as iramfutót kísérő csapat, kicsit meg is ijedtem, hogy rosszul jár az órám.

A frissítőknél se szőlőcukor, se iso nem volt, csak kockacukor és palackos víz, aminek köszönhetően az eldobott műanyag flakonokat a 42 km összes méterén meg lehetett találni az út mentén. Nesze neked öko-maraton…

Két dolgot utálok futás közben: a napsütést és a szintet. Itt volt mind a kettő…  Vagy le, vagy felfelé mentünk, sík nem nagyon volt, igaz erős emelkedők se.

Az út mentén mindenhol szurkolók, leolvasták a neveket a rajtszámról, úgy buzdítottak.  21 km (2:35) után kikanyarodtunk a Szajna partra. Ellentétben a magyar rakparttal, itt a hidak az úttestek szintjén vannak, így a rakpart megy a híd alá. Le-föl, le-föl. A Notre-Dame után jött a maraton legszebb szakasza (szerintem egyedül vagyok evvel): bementünk egy alagútba: se nap, se szint. Bíztam, hogy már ki se jövünk a célig onnan, de csak 1 km lehetett.

Nagyon gyorsan mentek a kilométerek (hehe 7:30-asban), 30 km-nél (3:48) utolértek az 5:30-as iramfutók, amit megint nem értettem…Balra az Eiffel-torony, majd a new-yorki Szabadság szobor kisebb méretben. Gyönyörködtem, fáradoztam. Tudtam, hogy akkor is meglesz az 5:40-es szintidő, ha hátrafele futok is, így kicsit könnyebben vettem: beiktattam egy gyaloglós kilométert (9 perc), utána egy futós kilométer 8 perc alatt, de akkor már nagyon fájt a lábam. Gyors mérlegelés: 9 perces könnyed gyaloglás vagy 8 perces fájó- szenvedő futás? Nah, vajon melyiket választottam?? Ennyit a sportolói vasakaratról J

Bementünk a Boulogne-i erdőbe, ott kvázi semmi látnivaló és semmi érdemleges nem történt.

Közben voltak frissítők, ahol bozsolével kínáltak, de annyira vagány nem voltam, hogy leálljak borozni.

Cél a Diadalívnél, mosolygós célbaérkezés (5:36), ellentétben az előző két (Berlin 5:55, Bécs 5:48) maratonommal , egyáltalán nem fáradtam el, csak a bokám fájt.

Persze az XL-es finisher póló kicsi volt, így kapásból M-est kértem Annának, igaz a csaj nem akarta ideadni, mutogatott, hogy én nagy, a póló meg kicsi, de nagy nehezen elmagyaráztam, hogy nemcsak ez kicsi, hanem mindegyik, de legalább a feleségemnek jó lesz. Persze, látva a pólót, neki aztán a reptéren másnap mindenki gratulált J

A futás után megint elmentünk várost nézni. Nagyon megtetszett a Vincennes-i kastély, ami mellett elfutottunk, gondoltam megnézzük részletesebben. Este még beültünk Amelie kávézójába (Két malom) a Montmartre-on, de ott már azért pislogtam rendesen...

Másnap a változatosság kedvéért rövid városnézés, majd haza, még a vulkánhamu előtt.

Tout est bien qui finit bien ( Minden jó, ha a vége jó)