Maradjunk ennyiben. Ez azért mégiscsak konszolidált, és vállalható. Már a cím :)

És akkor a történet:
Úgy kezdődött, hogy nem megyek, és ez a motívum végigkísérte a készülődést. Illetve az enyémet nem, merthogy én kijelentettem, hogy nem megyek.
Először dec. 29-re lett rakva a program, de akkor még otthon voltam szüleimnél, amikor átkerült január 12-re, majd 13-ra. Szerintem egész gyorsan megúsztuk, általában 4-nél kevesebb verzió ritkán merül fel :) Szóval volt egy pár nap, amikor úgy volt, hogy megyek, de aztán vasárnapra is lett téve, meg jöttek a hideg, sötét, munkás napok, amikor korán, meg még annál is korábban kellett kelni, és megfogadtam, hogy hétvégén fél 8 előtt nincs kelés. És mivel valami 4-5(?!?!) óra volt indulási időpontnak kikiáltva első körben, lemondtam a dologról.

És elvoltam abban a boldog tudatban, hogy majd vasárnap is alszok jóóóó sokáig, azt' majdcsak futok valamit. Aztán egy nap; amikor már a 2. olyan nap volt, hogy nem volt reggetől estig tejfelköd, és elkezdett olvadni a hó, egyszercsak kaptam egy ímélt. Már nem az első volt, amiben a srácok megpróbáltak rávenni, hogy menjek velük, szerintem mindegyik írt ilyen tárgyú levelet, meg Bi is mondta, hogy mi olyan jól eldöcörésznénk ott kettecskén a végén. Szóval ekkor V42 írt, hogy engem venne fel utoljára, és végülis csak 6-kor indulnánk, mert vasárnap van később busz le Mátraszentlászlóról Gyöngyösre. És akkor úgy gondoltam, most már nem illik nemet mondani. Meghát ugye az idő is már-már emberbarát volt, ilyenkor még a maci is kíbújik a barlangjából, én is így tettem.

Persze megint nem tudtam elmenni nasi nélkül, és csokis kekszes süti, és pogácsa is került a sporttatyóba 13-án hajnalban.
Sőt. Én ülhettem elöl kb. 4 perc 23 mp-ig. Ablak mellett!! Az első sorban. :)
Persze átrendeződtünk, mikor felvettük Bi-t, és én nem a kedvenc hátsó-középső helyemre kerültem, hanem jobbszélre, de nem ez volt a baj, hanem, hogy Zoli ült mellém. :)
Végülis Zoli az út első 22 és fél percét a biztonsági övének bekapcsolásával töltötte el. Eközben rendszeresen kikapcsolta az enyémet, de a harmadik után meguntam, és bekapcsoltam az övét is, meg az enyémet is.
Zolit valszeg ekkor ki kellett volna kapcsolni, de nem volt rajta OFF gomb. Én pihenkéltem volna még egy kicsit, ki is fejtettem, hogy akkor 7-ig csöndes pihi, de Zoli volt kedves nagyjából 3-percenként tájékoztatni a 7 óráig visszamaradó időről, tehát nem aludtam semmit. Amúgyse tudtam volna, mert V42 sem hagyott, amíg tesztelte a sütit, meg a pogit.

Ez az állapot a Bp utáni pihenőig tartott, ekkor kifejtettem, hogy akkor most Zoli üljön a másik szélére, így Gabó került középre, de Zoli legalább nem piszkált, és főként nem kapcsolta ki a biztonsági övemet :)
Haladgattunk az autópályán, és Bi kitalálta, hogy ő kiszáll Gyöngyösnél nem jön föl Mátraszentlászlóra csak azért, hogy aztán újra lemenjen busszal. Trükkös :) Mivel azonban én meg csak Mátrafüredtől futottam (minusz 6-7 kili), kitaláltuk, hogy mire a busz odaér, Bi felkocog, és együtt tudunk indulni, sőt előnyünk lesz a többiekhez képest vagy 40 perc, így a legvégén nem ránk kell várni, hanem rájuk, de az meg nekünk nem gond.

Igenám, de elkezdett vészesen fogyni az idő. Kb. negyed 9 után lehetett, mikor kiraktuk Bi-t Gyöngyösön, és tudtuk, fölfelé nem lehet gyorsan menni. De így egész gyorsan tepertünk, kissé ralis érzésem volt, de biztonságban éreztem magam, V42 mögött csak egyszer féltem. Amikor majd' 50 kilis maratont futott a Bükkben. Utána. De most jó volt. De kezdett izgivé válni a helyzet, hisz fogytak a percek. Tik-tak... De mi mentünk, és elhagytuk Mátrafüredet, és Sástót, a kilátóval, meg a bobpályával, aztán a Kékesi kanyart is, jött a galyai leágazás és még szűkebb lett az út. És jöttek az instrukciók, hogy majd mikor merre, meg mennyire lesz emelkedős, és hol lankásabb, aztán jött Galyatető, meg a mátraszentlászlói leágazás, kis emelkedő, a Három Falu temploma, és fogy az idő, és huh, Mátraszentlászló, még egy jobb kanyar, meg meredeken fel, és itt az étterem, itt állunk ám meg (ööö, ez itt tükörjég, hogy jutunk majd le???), de túl feljöttünk, úgyhogy megfordulás, és, ... És ... És nem megy. Se előre, se hátra.

9 óra. A busz 9:21-kor megy, a buszmegbe lejutni vagy 5-6 perc, és még össze kell cuccolni. És beragadtunk!!! Nem pont a kinézett kapubeállóba sikerült betolatni, hanem vagy 30 centivel odébb, és a hátsó kerék beragadt egy kb. 10-15 centi mély ilyen vízelvezető csatornába, az első kerék meg kipörgött, mert alatta csak hó volt, meg jég, és se előre, se hátra. Kiszálltunk, próbálták a srácok betolni, de semmi. 9:03. Az első kerék pörög és füstöl, a hátsó se előre, se hátra, V42 bem adja fel, az idő meg vészesen fogy, és senki nem jönne oda még segíteni. De ekkor a srácok még jobban összeszedik magukat, összehangolják a gázadást meg az erőbefektetetést, és ... Még mindig semmi. Még mindig... Majd egyszercsak kiszabadul a kocsikerék, beparkol V42 párhuzamosan az úttal kicsit lejjebb, és ekkor még csak 9:05 van. Legalább 35 percnek éreztem ezt az 5-öt.

Gyors összecuccolás: kardigán föl, zsepi, csoki bekészít, egyik kulacsba víz, másikba tea, kulacsok is zsebbe, meg a pénzt se felejtsem el, még a kendő a fejemre, és elindulok lefelé. Nagyjából tyúklépésben, alig járható az út. Brrr! Valahogy lejutok, a srácok utólérnek, és még csak ekkor kanyarodik Mátraszentimrére a busz, ami kb. 5 perc múlva ér ide, és indul le velünk. V42 ideadja a kocsikulcsot, hogy át tudjunk öltözni, ha megérkezünk Bi-vel (a mi feladatunk a kajarendelés is, az egész csapatnak :), és V42 ekkor veszi észre, hogy az autózásra szánt ősrégi nemfutós sportcipője maradt a lábán a rohanában. O-ó. 33 kili hegyi meneten sok minden előfordulhat... :/

Zötykölődünk lefelé közel egy órát, gyönyörködünk a tájban, látunk mókust, tanuljuk az emelkedőket :) Engem Mátrafüreden kiraknak, fehérzsepis búcsút veszünk, hisz legközelebb csak vagy 3 és fél óra múlva találkozunk :)) És még el se indul a busz, amikor megjelenik Bi, úgyhogy én azonnal indulhatok is felfelé.

Lassan, kocogósan futunk, aprókat lépve. Elindulás után vázolom a nálam lévő úticuccokat: akkor van víz, meg tea, meg csoki, meg zsepi, meg kocsikulcs. Óóóóó, hát saját serpám van, örül Bi. Mit serpa. Serpanő :)) Majd megkérdi, hogy pénzem is van-e, majd az igen válasz után engedélyt ad, hogy a mátraházai parkolóban meghívjam egy kólára. Hát, szép dolog a serpanők élete :)) Főleg, hogy a teám úgy gondolja, hogy belefolyik a zsebembe, brrr, minden ragadni fog perceken belül, de a teáskulacs az mindenképp!! Olyan 5-6 kili ragadás után Bi feláldozza magát, és kiissza a maradék kb fél deci teát, így legalább nem ragad tovább annyira a kezem.
Közben ugye haladunk. Végig a Kékes Csúcsfutás útvonalán, illetve annak az első 8 km-én. Én előjönnek az emlékek. A gondtalan nyári érzés, a napsütés, a verseny hangulata. Hogy itt szokott lenni az 5 kilis frissítőállomás, jéé, onnan a dombról meg szoktak fotózni a hivatalos fotósok, és olyankor mosolyogni kell. És futunk, és beszélgetünk, és jó. Futni jó. Lassan elérünk első hivatalos frissítőállomásunkig, ahol megvendégelem Bi-t egy kólával (ugye Mátraháza), én iszok egy pohár vizet, és elmajszolunk egy-egy müzli/csokiszeletet is. Eltöltünk ezzel vagy 5-6 percet, közben az óra nem megy.
Aztán megállapítom, hogy kb 3-4 perccel lazábban jöttünk fel, mint ahogy a verseny szokott menni. Persze feleennyi ruhában.

Továbbhaladunk. 3km-nyi lejtő vár ránk a galyai leágazásig, kicsit gyorsulunk csak, hagyjuk, hogy kilazuljanak a lábaink. Huh, de jól esik egy kis pihenő, amikor végre nem emelkedik :) De persze a lejtős km-ek mindig rövidebbek, így hamar eljutunk a galyai emelkedőig. Az eleje jól megy. Meglepően. Nem mérek bele km-be, gőzöm nincs mennyi a tempó, próbálunk lazán mennyi, amennyire hegyen lehet. Kisüt lassan a nap, kezd melegünk lenni. Elegünk még nem, de már az sincs messze :)
A 32-es km-kő előtt kezdődik párszáz méterrel. Épp, ahogy V42 mondta. Hiába nem tűnt kocsiból veszélyesnek ez a szakasz, de durva. Hogy hosszú, éshogy fölnézel, hogy a szerpentin milyen közelre mégis milyen magasra vezet. Amikor csak mész és mész, és elkezd égni a combizmod. És még mindig van. Ha most egyedül lehetnék... Na, akkor most tuti belesétálás lenne!!!!! De Bi előtt nincs nyafogás, ő is jön, ő is bírja, pedig 6-7 kili emelkedővel már több van a lábában, mint nekem. Mennyi van még???
De ezt nem én kérdem ám, hanem Bi, huh, úgy látszik, ő is fárad ám. A 28-as kőig, és az még úgy 3 kili. Az már kevesebb, mint elkocogni az Árviziig. Jaj. De így sok. Azért fogynak a méterek, egyre szebb a kilátás, és süt a nap, most már hétágra!!! :) És aztán jön a Galyatető tábla, innen még 2 kili, szóval nem örülni előre, aztán a 29-es kő, és V42 aszonta, hogy ne a nyíl, hanem a főút irányába kell menni, erre tisztán emlékszem. A központ még sehol, meg az emelkedő teteje se, de innen már csak percek kérdése. Megbeszéljük, hogy ahol a busz lefordul a szállodához, hogy megosztozunk a maradék 1 deci vizen. Az élet apró örömei :) Úgyhogy ennyit pihentünk. Az a pár perc Mátraházán, meg itt vagy másfél, de amúgy nem sétáltunk bele. Nem úgy, mint másfél éve, amikor beköpött a kötsög biciklis ;)
Szóval a frissítés után lassan elkezd megint lejteni, itt már döngetünk, és csak azért nem maradok le, mert innen már tényleg nem sok. Pedig egyre nehezebben megy a messzeföldön híres Bi-féle fokozó. Vagyis még van egy emelkedő a 3 falu templomáig, de jééé, ez ilyen nagy zarándokhely, hogy egy ilyen szipmla vasárnap is teli van a parkoló?? Persze nem, viszont épp itt van egy sielő/szánkózópálya, azért a tömeg. Persze én már a tavaszt várom, és élvezem a tomboló napsütést :)
Aztán innen megint lejt, vagy sík, én már nem érzem, hogy érezhetnék akármit is, amikor Bi már megint 5-percesben dönget?? De itt már tényleg az utolsó százméterek vannak csak, és az egyik kanyar után feltűnik a buszmegálló, és a jobbkanyar, ahol már csak fel kellene kocogni. Én biztosítom Bi-t, hogy menjen, csak majd fölsétálok, de ő is elfáradt már, gyalog tesszük meg az utolsó 200 m-t. Ajjaj, azt lehet, le kéne vonnom az össztávból??? V42 majd úgyis megmondja a tutit...

Felértünk. Gyors' megrendeljük a kaját, a srácoknak az 5 sztrapacskát, émmeg rántott husizok, azt elrontani nem könnyű. Aztán kocsi, és végre víz-víz-víz, meg összeszedem a cuccaim, kicsit le vagyok lassulva. Átöltözök, közben Bi bemegy az étterembe, én még elküldök 1-2 sms-t, mielőtt követném. Srácok még sehol, de azért nem bírok sokáig benn ülni, alig pár perc múlva kimgeyek: nemhiába, Zoli már fel is ért. Nem túl boldog, hogy nemvárta kétfős fogadóbizottság, meg cészalag, meg nemzetközi küldöttség :) Azért kap egy gratulát, a kocsikulcsot is lepasszolom neki, és amint megforulok, már látom a srácokat, még lepacsizok velük, mielőtt beülök melegedni Bi-hez a vendéglőbe.
Bent Pityu azzal vár, hogy szerinte zizzent a pincér. Próbálom mentegetni, hogy ááá, csak sok a vendég, de később saját szememmel győződhetek meg a dologról. Mert mire visszaérek kihozza a kaját, azonban a srácok érkezése előtt másfél perccel újra elviszi - megmelegíteni. És nem is hozza vissza jó negyedóráig. Nem kicsit kopácsol a szemünk az éhségtől :)) A várakozás hosszú és feszültséggel teli perceiben italt rendelünk, Zoli Sprite-ot kér, nem hűtőhideget. És igen, jön pasikánk, boldogan újságolja, hogy berakta a mikróba a sprite-ot, nem hideg! Zoli húzóra megissza, csak azon csodálkozok, hogy nem hényja el magát :)

Végre megkajálunk és menekülünk az étteremből. Lefelé útban újra végigéljük a kalandokat, gyönyörködünk a tájban, majd elpilledünk kicsit az autópályán. Zoli is. :) Meg valljuk be, én se csacsogok folyamatosan.
Már csak egy megálló van hazáig, a Decathlon. A srácok lábáról foszladoznak a futócipők, itt az ideje pótolni (jut eszembe, V42 komoly sérülések nélkül megúszta a Puma-cipős kalandját, azért vízhólyagja lett pár...). Zolinak új hosszú futónadrágra és felsőre is szüksége van, hát nosza, vásároljunk :))

Nagyjából 1 perc 22 mp-e vagyunk az üzletben, amikor leakasztom a 3-páras fekete Kalenji futózoknit 35-38-as méretben. A srácok persze titkon reménykednek, hogy futómelltartót is vásárolnom kell, és majd ők segíthetnek felpróbálni, de nem, nincs szerencséjük, én végeztem. A maradék röpke 40 percet már csak saját széleskörű tapasztalataim bővítésére használom, és jegyzetelek: hogyan vásárol egy férfi :)
A cipővásárlás még OK, bár bő 20 perc csak eltelik, mire végignézik a kb. 3 fajtát, hogy melyik olcsó, meg melyik rendszertelenül futóknak való, mire találnak egy narancssárga Asics-et kb. 16-ért, és szép sorban rábeszéli egymást Zoli, Robi és Gabó is. Csapat-egyencipőjük lesz. Nagyon ki fogok ríni a citromsárga Asics-emmel vajon?? :))
A csapat nagy része bevásárolt, elmennek bringát nézni, Zoli rábeszél, hogy maradjak vele futónacit és felsőt venni. A nadrágot meglepően gyorsan kiválasztja, árra, típusra, méretre nézve egyaránt, de a felsőknél előjön a taácstalanság. Vajon milyen a méretem??? Nem, nem az enyém, csak Zoli fejével próbáltam gondolkodni. Zoliról tudni kell, hogy frankó széles vállai vannak, alkalmas szél-fogásra, nap eltakarásra, meg esztétikai élményként sem utolsó, és erre Zoli kiválaszt egy M-es méretet. Javaslok neki egy L-est is, és mikor indulna a próbafülkébe javaslom, hogy vigye ám most el mindkettőt, próbálja fel, és amelyik a tisztább, szárazabb, boldogabb érzés, na az a jó méret! :) Zoli bemegy, próbál, kijön az M-es felsőben, hogy ez milyen jó. Igaz, hogy a nyakát majd elszorítja, de az hol számít. Azért vázolom, hogy akkor most próbálja meg az L-es méretet is, (igen, megvárlak) majd kijön, hogy jéééé, ez a jobb. (há'nemmegmondtam?? :)
Innen már-már gördülékenyen haladnak a dolgok, fizetünk, a srácok meg már rég kinn ülnek a kocsiban. Sebaj. :)

Hazaúton az a legnagyobb izgalom tárgya, hogy senki ne vigye el a másik új cipőjét véletlenül, meg szétosztom a maradék sütit és pogit, Gabó kicsit nyűglődik, fáradt, szóbakerül a Pécs-Harkány is, és lassan megint elcsendesedünk, de mire elaludnánk, megérkezünk Szegedre. :)

Hát, kár lett volna kihagyni, hisz kaland volt bőven, szép helyekben sem volt hiány, és azért futottam is egy jót. Persze leírva nyilván nem olyan izgi, meg kicsit hosszú is lett. Bocs. De mindegy is, idáig úgysem jutnak el sokan :))