Ott hagytam abba, hogy szombaton érkezett Anna a Flektor tapasszal, amiről egy ismerős azt mondta, hogy tegyek rá 2-szer, az majd lehúzza. És így is történt. A lábfejem már vasárnap estére normálisnak túnt, gyakorlatilag mezítláb már nem is sántítottam (!!), és bár cipőt húzni még nem vágytam, de optimistán néztem a hét elébe. Azért vasárnap este még fekete nadálytő krémmel kentem be a még fájós lilás kisujjamat, plusz borogatást tettem rá.

Mire hétfőn úgy ébredtem, mint akinek a lábán nem csak a fotel, de az úthenger is átment.
A helyzet ugyan csak kicsit tűnt rosszabbnak, mint péntek reggel, ami csak azért volt aggasztó, mert akkor volt a legrosszabb. Gyors' tettem újabb flektort, de már csak a kisujjamra, majd bebicegtem valahogy, bár a buszon egy Panadollal próbáltam tartani magamban a lelket. Ehhez képest minden, de minden egyes lépés fájt, és már-már sajnáltak a gyerekek, amikor órán egy-egy alkalommal felszisszentem. Mondom, már-már :) Fél 12-ig bírtam, amikoris egyik óra után, mint a fuldokló vetettem rá magam még egy szem Panadolra, és élénken eszembe jutott Nóri levele, amelyben jelezte, hogy van egy _jóképű_ traumatológus ismerőse. Szinte meginogtam, hogy tényleg kéne, hogy lássa a lábam.
Aztán valahogy elmúlt. Pedig 7. órában még helyettesítettem is, hát mikor máskor, mint amikor a legszarabbul vagyok? De hazafelé már megint gyalogoltam azt a 2 buszmegállót, és estére úgy elmúlt az egész, hogy már nem is sántítottam. Persze ne feledjük, a Flektor tapasz simogatta a lábam...

Keddtől folytatódott a hullámvasút. A helyzet valamelyest javult aznapra, de szerdán valami megint nem stimmelt, de szerencsére az aznapi fájdalom már bőven nem emlékeztetett a korábbiakra. Mégis, szerda délutánra megint meg volt duzzadva a lábfejem, nem győztem borogatni, meg jegelni. Viszont már két napja lejöttem a Panadolról, úgyhogy azért sikerélményem is volt. :) Aztán a sorminta folytatódott: a csütörtök jobb volt, ma meg megint rosszabb, de igazából olyan a feeling, mint egy monoton növekvő lineáris függvény és egy szinusz-görbe keresztezése. :D

A fájdalom elmúlása azonban újabb nehézségekkel állított szembe. Minél kevésbé fájt a lábam, annál többet gondoltam arra, hogy milyen sz*r nekem, hogy nem futhatok. A feszültség nő, meg a türelmetlenség is, "szerencsére" azért egy-egy hirtelen mozdulat helyretesz, meg persze a tudat, hogy mi van, ha csak a Flektortól nem fáj a lábam. Mindenesetre minimum 4, de lehet, hogy 6 hetet is ki kell hagynom futásilag. A jó hír, hogy ebből 1-en már túl vagyok.

Mindenesetre a jövő heti célok kettősek: lejönni a Flektor tapaszról is + bírni felvenni cipőt. Ha cipőben is tudnék fájdalommentesen járni, akkor úgy érezném, visszakaptam az életem. :) Aztán már csak a frissen szerzett megfázásomnak kellene elmúlni (az is mikor, ha nem a csodagyönyörű áprilisban?), és talán már ennyire sem panaszkodnék. De én még félek, hosszú napok állnak előttem. Szerencsére első körben legalább hétvégiek :)

Úgy vélem, az élet igazságtalan.

Mert én végigfutottam a telet. Jó, nem akarok álszent lenni, tudom, hogy heti 2-3 futás, 25-30 km/hét, az nem sok, de nekem arra jó/elég volt, hogy rendszeresen mozogjak, levegőzzek. Persze ebben Nórinak is fontos szerepe volt, mert sok beszélgetőset futottunk, és kialakult egy rendszer, amiben sokat számíthattunk egymás társaságára és így könnyebb volt elindulni is.
De akkor is. A legundokabb időkben is kinn voltam olykor, hóban, szélben, hidegben, és úgy vártam, számítottam arra, hogy majd jön a tavasz, és nem csak a mozgás öröme és a társaság hajt majd ki, hanem a simogató napsütés, a balzsamos tavasz!

És el is jött! Szerdán már a térdnadrágban futhattam, és hetekre előre 18-20 fokos, napocskás-felhőcskés időt ígért az Időkép.
Csütörtökön meg is írtam Nórinak az sms-t, hogy 6-kor megyek a szokásos találkahelyre, és futunk! Ez történt úgy 16:13-kor. Majd leszedtem a megszáradt zoknikat a szárítóról, lendületesen átlebbentem a szobába, majd összeakadtam a fotellel. Mindezt úgy 16:15-kor. Kislábujj/bal lábfej széle kontra fotel lába frontális ütközés történt - természetesen - a másik fél hibájából. Én nem ittam semmit, eskü, egyetlen dolog doppingolt a tavasz, talán azért léptem túl a megengedett sebességet, de nekem teljes meggyőződésem, hogy a fotel támadt: orvul.

Igazából akkor még fel sem merült bennem, hogy aznap ne mehetnék ki futni: gondoltam bosszantó, de elmúlik. Amikor nem tudtam ráállni, na az már sokkolt. A lábujjaim mozogtak, de mintha valami más lenne a lábam egy része helyén, ami keményen hasogatott. Azonnal jegeltem, és amikor megjött a tanítványom, belső talpélen már járni is bírtam. Súlyos kínok közepette, 6méter/perc sebességgel. Csak az óra után hívtam fel Nórit, hogy mégis lemondjam a futást, kicsit bánatosan nézegettem kifelé, hogy nekem most ott kéne futni kinn, nem pedig itt szívni benn!

Ekkor még azt reméltem - naívan -, hogy oké, majd elmúlik. De a helyzet nem javult rohamosan a következő órákban sem, és rájöttem - rövid úton - hogy nem tudok felvenni cipőt. Isteni szerencse, hogy kitavaszodott, mert ha ez március utolsó hetében történik, 10 centi hóban, miben mentem volna dolgozni?? Így még a szandál nem volt olyan vállalhatatlan. Sőt, ma már szoknyát is vettem hozzá, bár a reggeli zuhé nem volt túl meggyőző.
Ráadásul logisztikailag is szervezni kellett, mert én gyalog szoktam kiballagni a 2 buszmegállónyira lévő távolsági buszhoz, majd odaát elballagok a pékségbe, és úgy be a melóba. Normális esetben ez nem probléma. Na, tegnap az volt.
De legalább lábra tudtam állni !! Környezetemben a vélemények erősen szórtak a "mutasd meg orvosnak" és az "úgysem tudnak vele mit kezdeni", aztán ez utóbbi (és a fokozott orvosfóbiám) meggyőzött, hogy a melóban a helyem, nem a baleseti várójában. Ráadásul 2 végzős órám volt, ami érettségi előtt 3 héttel nem elhanyagolható. Szóval dolgoztam. A gyerekek csalódottan örömmel vették tudomásul, hogy tanárnő ma nem megy körbe, hogy megnézze, kinek van leckéje, és számtceh órán is súlyos indoknak kellett lenni, hogy odamenjek valakihez, - pláne a terem végében! - bár addigra már egyre virgoncabb voltam. Mondjuk dolgozott bennem a fájdalomcsillapító, így aztán nem éreztem a fájdalmat, következésképpen nem is szereztem be az erősebb fajtából, gondoltam, jó lesz az nekem, ha beveszek 1 panadolt, ha nagyon kell.

Délután megnéztem itthon, hogy néz ki: a duzzanat csökkent, ám a színe lilára váltott, és elég horrorisztikusan nézett ki, én meg nem jól viselem a horrort. Főleg, ha hozzám tartozik. Ez a lila kisujj, plusz lábfejrészlet nem a szomszéd nénié volt, akárhogyan is néztem. Innentől kezdve egy darabig megint nem tudtam ráállni. Erre a lilára?? Ne már. 
Szerencsére Tesóm barátnője, Anna megszánt egy kis Fekete nadálytő krémmel, amivel jó vastagon bekentem, majd jeges borogatás vissza, majd kb 2 óra múlva, amikor Tesómat is meg akartam rémiszteni a látvánnyal, a lilaság jó része elmúlt. Meg is kérdezte, mit rinyálok, nincs ennek semmi baja, pedig előző este még ő kardoskodott legelszántabban amellett, hogy nézessem meg.

Ma reggel úgy keltem, hogy rá tudok állni a teljes talpamra. Aztán hamar elmúlt az érzés, főleg, hogy valami kattog benne (ami nem fáj, csak zavaró, de ha letört valami se tudnak mit kezdeni vele, többnyire meg mellé van rögzítve a mellette lévő ujjam mellé, ezt is tippként kaptam!) Mindazonáltal a szandál elég komfortosnak tűnt, úgyhogy ma is elindultam. Jaaa, hogy ma szombat van? Segáz, mi ma épp a töri érettségi napját dolgoztuk le, úgyhogy ennyit arról, hogy lehetett volna két napom pihentetni. Szóval elindultam dolgozni, ott tartottunk. Megnyomom a gombot a liften, semmi. Még egyszer, semmi. Ezen a ponton anyázni támadt kedvem, majd nekiindultam a lépcsőknek, emlékezvén tegnapról, hogy lefelé jobban fáj. Amúgy nem is volt komoly gond, simán jöttem lefelé, nem csak egyik, hanem mindkét lábamra képes voltam érkezni. Igen ám, de gyalog gondoltam megtenni azt a km-t a buszig, és erőst késésben voltam, így haladnom kellett. Úgyhogy haladtam. És fájt. Hogy pihentetni kéne? Hát, felejtős. 
Mindenesetre elértem a buszt. Hősiességemet egy szem Panadollal jutalmaztam, és bár nem tudom, ez hatott-e, de megint komolyabb nehézségek nélkül végigcsináltam a délelőttöt, pedig még a pékségbe is elsántikáltam előtte. 

A délutáni gálaműsort viszont inkább kihagytam, valamennyit tényleg pihenjen. Mert a javulás üteme olyan, hogy még 48 órával az eset után is bicegek, és mezítláb még nem esik jól teli talpon járni. Mondjuk úgy tűnik, a történetben szerepet fog még játszani egy-két flektor tapasz, és hétfőn talán már újra képes leszek... ha futni nem is, de cipőt felvenni. A tapasztaltabbak azt mondják, az első 3-4 nap a legkeményebb, de utána is eltart 3-4 hétig egy ilyen. Szóval egy darabig nem futok. :-( Pedig most már úgy mennék.
Nyilván a fentiek folyományaként a jövő vasárnapi Vivicitta is felejtős, pedig kifejezetten örömmel mentem volna a versenyre, és még akkor sem kellett hazudnom, amikor aláírtam, hogy a versenyre edzésekkel készültem. De majd legközelebb. A versenyek jönnek-mennek, lábamból viszont nincs több, úgyhogy igyekszek türelmesen kivárni, amíg rendesen helyrejön. 

Nektek pedig jó futást, és amikor kicsit nyűgösek vagytok, jusson eszetekbe, hogy milyen szeremcsések is vagytok, hogy futhattok !! :)