Már többször megfordult a fejemben, hogy blog írásba kezdek... Azt gondolom a Vivicittá városvédő futás méltó a kezdetekhez.
Tudtam, hogy 18-án lesz a futás, terveztem hogy kimegyek, de 6, 4 km vagy 3, 5 km legyen a táv, azt nem tudtam eldönteni. Időm volt még bőven, hát futottam, hetente háromszor: volt 4 km, volt hogy 6.6 km, volt, hogy élveztem nagyon, de olyan is volt mikor kicsit sem esett jól.
Egyik este Petivel (egy volt osztály társam) összefutottunk futás közben, említettem neki a vivicittát, tetszett neki az ötlet. Pár nap múlva szólt is hogy ok mehetünk és akkor induljunk a 12 km-es távon. - Na nem! Nem lehet, az ki van zárva, lehetetlen, nekem az nagyon sok lenne!
Aztán két héttel később, egy napfényes vasárnapon, pár perccel 1 óra előtt vártunk...vártuk hogy életünk első 12 kilométerét lefussuk a Vivicittán. Hogy kerültem oda? Nem tudom. Talán a kihívás? Lehet..., de sokkal nagyobb szerepe volt benne annak, hogy nem volt kedvem korán kelni, így a lustaságom hozzá segített, hogy kipróbáljam magam.
Nagyon sokan voltunk, tömeg volt, és többen beszélgettek, hogy ők hogy készültek, mennyit szoktak futni: 12 km, 15 km, 21 km. Megijedtem, én még soha... Nem baj, Peti sem, majd együtt ..
13 óra után kb. 2 perccel mi is elindultunk. 10 perce futhattunk, túl a 2. kilométerünkön. Nem voltam jól, fel akartam adni, és megbántam az egészet. Intettem Petinek menjen csak, nekem ez nem megy, kocogtam lassan kómotosan... Járt az agyam: -mit csináljak? -vissza sétálni semmi kedvem! -nem, a busz is későn ér utol, az sem várhatom be :( Mérges voltam magamra, miért indultam el? Normális vagyok? Soha se futottam ennyit, hát ez nem fog menni... Nem adhatom fel, azt nem lehet! Közben észre vettem hogy jön egy tábla: 4. És akkor erőre kaptam, nincs mese, nem szenvedhetek, menni fog!
Az út széléről kiabáltak az emberek: Hajrá! Ügyesek vagytok! Egy apró kislány a tenyerembe csapott és azt mondta menni fog neked is! Ment is, sorra hagytuk el a táblákat, és már nem féltem, tudtam hogy előbb vagy utóbb de én is ott leszek a cél egyenesben. Nagyon jófej emberek voltak mellettem mindig. Hihetetlenül sokat tud érni egy hátsimi, egy bíztatás, amikor úgy érzed muszáj egy kicsit gyalogolnod. Összesen kb. háromszor kellett belegyalogolnom, de az is kevesebb volt mint fél perc.
Már csak kicsi volt hátra, túl voltunk a 9-es táblán is és nagyon jól éreztem magam, belekezdtem a vissza számlálásba: 3, 2, 1. -Már csak 1 km és beérek a célba, jaj de jó megfogom csinálni! Na, na de hol már a cél? rég itt kéne lennie, na lássam már meg, mit kanyargunk itt? - És igen azt hiszem, az volt a leghosszabb km számomra, pont az utolsó.
14 óra 18 perckor én is be értem a célba, remekül éreztem magam, nem fájt semmim, nem lihegtem és boldog voltam, nagyon boldog, lefutottam a 12 km-t!!
Május 16-án maratoni váltó, ott a helyem! :)
Tudtam, hogy 18-án lesz a futás, terveztem hogy kimegyek, de 6, 4 km vagy 3, 5 km legyen a táv, azt nem tudtam eldönteni. Időm volt még bőven, hát futottam, hetente háromszor: volt 4 km, volt hogy 6.6 km, volt, hogy élveztem nagyon, de olyan is volt mikor kicsit sem esett jól.
Egyik este Petivel (egy volt osztály társam) összefutottunk futás közben, említettem neki a vivicittát, tetszett neki az ötlet. Pár nap múlva szólt is hogy ok mehetünk és akkor induljunk a 12 km-es távon. - Na nem! Nem lehet, az ki van zárva, lehetetlen, nekem az nagyon sok lenne!
Aztán két héttel később, egy napfényes vasárnapon, pár perccel 1 óra előtt vártunk...vártuk hogy életünk első 12 kilométerét lefussuk a Vivicittán. Hogy kerültem oda? Nem tudom. Talán a kihívás? Lehet..., de sokkal nagyobb szerepe volt benne annak, hogy nem volt kedvem korán kelni, így a lustaságom hozzá segített, hogy kipróbáljam magam.
Nagyon sokan voltunk, tömeg volt, és többen beszélgettek, hogy ők hogy készültek, mennyit szoktak futni: 12 km, 15 km, 21 km. Megijedtem, én még soha... Nem baj, Peti sem, majd együtt ..
13 óra után kb. 2 perccel mi is elindultunk. 10 perce futhattunk, túl a 2. kilométerünkön. Nem voltam jól, fel akartam adni, és megbántam az egészet. Intettem Petinek menjen csak, nekem ez nem megy, kocogtam lassan kómotosan... Járt az agyam: -mit csináljak? -vissza sétálni semmi kedvem! -nem, a busz is későn ér utol, az sem várhatom be :( Mérges voltam magamra, miért indultam el? Normális vagyok? Soha se futottam ennyit, hát ez nem fog menni... Nem adhatom fel, azt nem lehet! Közben észre vettem hogy jön egy tábla: 4. És akkor erőre kaptam, nincs mese, nem szenvedhetek, menni fog!
Az út széléről kiabáltak az emberek: Hajrá! Ügyesek vagytok! Egy apró kislány a tenyerembe csapott és azt mondta menni fog neked is! Ment is, sorra hagytuk el a táblákat, és már nem féltem, tudtam hogy előbb vagy utóbb de én is ott leszek a cél egyenesben. Nagyon jófej emberek voltak mellettem mindig. Hihetetlenül sokat tud érni egy hátsimi, egy bíztatás, amikor úgy érzed muszáj egy kicsit gyalogolnod. Összesen kb. háromszor kellett belegyalogolnom, de az is kevesebb volt mint fél perc.
Már csak kicsi volt hátra, túl voltunk a 9-es táblán is és nagyon jól éreztem magam, belekezdtem a vissza számlálásba: 3, 2, 1. -Már csak 1 km és beérek a célba, jaj de jó megfogom csinálni! Na, na de hol már a cél? rég itt kéne lennie, na lássam már meg, mit kanyargunk itt? - És igen azt hiszem, az volt a leghosszabb km számomra, pont az utolsó.
14 óra 18 perckor én is be értem a célba, remekül éreztem magam, nem fájt semmim, nem lihegtem és boldog voltam, nagyon boldog, lefutottam a 12 km-t!!
Május 16-án maratoni váltó, ott a helyem! :)