2011. június 27 reggele. Világos blúz, sötét szoknya, bőr szandi az enyhén dagadt bokákon. Kívülről indokolatlannak látszó vigyorral a képemen utazom a 161A jelzésű buszon. A leszállásnál vannak nehézségeim, de magasztos dicsőséggel, megelégedéssel és elvehetetlen békességgel élem át  helyzetem minden pillanatát ,s úgy „viselem” a mozgási nehézségeimet, mint egy kitüntetést vagy inkább egy tetoválást, mellyel úgy érezhető, hogy ez életed minden pillanatában azonosulni vágyom majd, vagy egy cégér, ami azt hirdeti ki is vagyok. Az emelkedett érzés mellett mindenek felett való derű hatott át. Utoljára 8 éve éreztem magam hasonló állapotban ugyan ezen a járaton, mikor menyasszonyként utaztam haza az esküvőnk reggelén a „lányos” házba a „nagy” készülődésre. (Lehet, hogy ha nem Istenre építeném az életem, már lenne otthon egy 161A busz makett totemem J)

A ruhám, a járásom és az ábrázatom alapján talán ezt a kérdést vethettem fel sokakban:

-          Valamit ünnepelhet a becuccozott csaj?

Hát, nemsokára azt is megmondom! Most még csak annyit konklúzióként: ritkán megy ilyen állapotban államvizsgázni az ember lánya…

Szaladjunk csak magunk elibe egy szűk héttel 2011. június 21, a MI idei nyaralásunk kezdete. Nyár, Balatonalmádi, üdülőház, szikrázó napsütés, szerelem, idill. Kevés futás, átismétlő tanulás, annál több igeolvasás. Tervezett és tökéletesen megvalósult előpihenés az Ultrabalatonra, az én 2011-es futóálmomra. Tudjátok mi tudott ebbe belerondítani? Egy porszem! A „gépezetben”, konkrétan a szememben. Két napot karistolta a szaruhártyám úgy, hogy át kellett értékelni, hogy ha doki sem tudja kiszedni, nem tudok elindulni a futáson, annyira irritál. A nyaralásunk akadályozó tényezője és a nagy vágyam megkérdőjelezője:  1 db porszem. Groteszk.

Szóval pihengettünk, eszegettünk, veszegettünk, szeretkeztünk, tervezgettünk… péntek. Lelkünk kapuit kitártuk a külvilág felé J Várakozásban és telefonos kapcsolatban Kicsivel a hőstással, Krisztivel az egység társsal és Noémivel a több, mint munka és bringatárssal, szóval az EMBERtársakkal.  Zsolti jött, nyaralójukban aggodalmaskodtunk, tésztapartin végre találkoztunk Noémivel. Régen dolgoztunk együtt, új munkakörben, új társaságban, új társasággal. Tudtam egység leszünk, csak azt nem, mennyi ráhangolódási idő után. Találkoztunk, egység lettünk. Lelkileg úgy éreztem magam, mint egy lendkerekes autó, amit épp most húznak hátra. A rajtcsomagban 2 chipet kaptam ez idő alatt mindkettőt elhagytam, egyenként, de „visszataláltak” hozzám. Kísérő kocsinkat meghozta Bandi, majd kvártélyunkban fogadhattuk Krisztit és Ispit. De milyen szívesen! Kellemes összhangban jöttek, amibe szívesen hívtak be minket. Összehangolódtunk!  J  Kösz a kenyeret Ispi.

Szombat reggel, 5 óra. Kevés, de tartalmas reggeli falatok, elcsigázott felvevése a kikészített ruháknak. A tetejére felveszem a szép új UB-s pólót, ami egyforma Krisztivel – úgy éreztem, egyelőre indokolatlan az egyéniben villognom. Talán majd huszon-harminc óra múlva… Chipek, rajtszám ok, megyünk, érkezünk, kb. 10 perc a rajtig. Wc, sok inger és ember – még nem nagyon fogom fel, lassan ébredek. Noémi? Megvan! Nézem az arcát, jót fog tenni neki az elindulás - nekem is. Megtörtént – mint a 18. szülinap – az életünk folytonosságát nem törte meg, csak része volt.

Noémi „ellépett” (eltekert), hagyott beszélgetni, időt felfogni. Fél szemmel őt kerestem, a másikkal a Kedves által vezetett Kriszti, Ispi tartalmú buli autót. Mozsik Józsival beszélgettünk. Megnyugtató jelenlétű természetes ember múlt századbeli francia lakáj akcentussal. Jó volt. Zsolték nyaralója felé futottunk a tegnap beautózott útvonalon. Gyönyörű volt. Kicsit sokan voltunk ahhoz, hogy önfeledten a tájba olvadjak, így öntudatomban a mezőnybe olvadtam. Zsoltra gondoltam. Örültem, hogy nem látom – erősen kezdett, így tudtam, hogy jól van! Később Ivánt hallgattam. Annyira más gondolkozásúak a fiúk! Vitatott témákban gondolataik mintha kiegészítései lennének az enyémeknek/mieinknek J. Noémit egyre gyakrabban láttam, jól időzített – mint általában – mert a meleg miatt egyre gyakrabban volt szükségem frissítésre.

Buliautónk egy kanyarban „elkapott” és erőszakkal naptejet kentek rám a kedves értem aggódók. Úgy éreztem magam, mint mikor Villám Mcqueen, mikor a Szelep Kupa alatt kiáll a depóba, ahol Luigi és Guido rendbe „leápolják”– a hasonlatot nem arcoskodásnak szántam, Matukát is írhattam volna, de ő karosszériájára senkinek nem volt gondja L.  (Szerintem Kriszti volt Guidó a kicsi finom gyorsan krémező kezekkel J) Fura volt a finom női simogatás a lábaimon, de az UB extrémitásába belefér. Köszönöm. Éljenek a „tUBicák”!

 Az útvonal nagyon tetszett, igazi terepfutó feeling. Hiányoltam a Balatont, de kellő képen belülre figyeltem ahhoz, hogy ha ott lett volna, sem sok figyelmet kap. Pecsenyével kerülgettük egymást, láttam, hogy nincs dumázós kedvében, sőt iszonyú harcot vív a fájdalmával. Váltottunk pár szót, de ebben a küzdelemben ember mit sem segíthet. Ha segíthetett volna, azt az ő több mint futótársa már rég megtette volna. Edit előttünk volt. Erős volt, nem kérdés…

Lubics Gyurival kb. egy tempót mentünk, így sor került a beszélgetésre. Noéminek, csak mint Dr. Lubics Szilvi férje, Dr. Lubics …-ot mutattam be, ezért utólag is elnézést kérek J

Érdekes volt a férfi józanságát és az ultrafutó megszállottságát hallani a szavaiból. Ebből a szinkretizmusból kitetszett, hogy számára (is) milyen nagy fordulópont az a „verseny”. Sok filozofikus, teológiai gondolatot ontottam rá, melyek úgy éreztem, bizonyos pontokon túlhaladt a férfi józanságán és az ultrafutó megszállottságán. A futás nálam mindig kinyitja ezt a szelepet J

Pecsenye „marcsi” (42km) környékén kiszállt. Minden kétséget kizáróan szükségszerű volt – ez egy ilyen játék. Tudjuk a játékszabályokat „a veszteség is lehet néha nyereség”. (Jane Austen)

Szigligeti vár, ismerős terep. Szuperbalcsis emlékek tömkelege önti el szűkülő agyam. Jó volt Noémivel megélni. Mikor megismertem őt, szerettem volna többet tudni a gondolatairól. Akartam, hogy meséljen róla. Nem nagyon mesélt…, kicsit, de most úgy éreztem, „együtt érzünk”. Nem is kellett mesélnie, úgyis tudtam róla! (hihi)

Fel-felbukkantak Kedvesék is. Szorgalmasan keverte a Maltot és gondot viselt rólunk, ahogy egy szülő tartja szemmel a távolból gyermekeit szüntelenül. A terep kilométerei következteében „fájdigálni” (Kriszti) kezdtek a térdszalagjaim. Olyan görcs-szerűen, mert ha kinyújtottam, kicsit jobb lett, viszont ez elég időigényes. Közeledtünk a fél távhoz. Nem voltam már „dumázós” hangulatban. A térdem foglalkoztatatott. Reménységre volt szükségem, de nem érdekeltek senkinek a tanácsai. A hitemben úgy éreztem kísértés, a racionalitásomban pedig hogy félelem esett rajtam. Szerettem volna erősebbre a táv első felét, hogy jó időt hozzak a csapatunknak. A pillanatnyi célkitűzésem Boglár volt. Mindent egy lapra, valahogy el kell érnem odáig az állapotomhoz képest a legjobb tempóban, úgy hogy közben a lehető legkevesebb emberhez szóljak – mert elég „karcos” voltam.

Krisztit kértem, hogy válasszon nekem egy bibliai igét, mert éreztem, hogy most már valami „erősebb” kell: "Mindenkor minden én könyörgésemben mindenitekért nagy örömmel könyörögvén, mivelhogy részt vettetek az evangélium ügyében az első naptól fogva mind ez ideig; meg lévén győződve arról, hogy a ki elkezdette bennetek a jó dolgot, elvégezi a Krisztus Jézusnak napjáig" (Pál Filippibeliekhez írt levele 1. rész, 3-6) Nem gondoltam át előre, hogyan fog rám hatni: meghatott, elszorult a torkom így futottam tovább zihálva kapkodva a levegőt a torkom szűk keresztmetszetén. Sokkal jobban éreztem magam J

Depiztem, nyújtogattam Isten kegyelméből elértünk – még sokkal tovább, de egyelőre – Boglárra. Látom Krisztit! Mindenre kész! Húzom, adom egy chipet. Mint két vezeték összeérintéséből kipattanó szikra, olyan volt ez a pillanat. Igazi AC-DC érzés ;)

112 km pár perccel 12 órán túl. Megfelelt. Nem gondolkoztam azon, hogy tudok e tovább menni. Nagy nehézkesen átvettem az esti ruházatot, cipőcsere, meleg étel – mintha a kedvencemet főzték volna, olyan jól esett! Bántott, hogy bringás társam egy falat normális étket nem evett rajt óta, mert nem volt része a frissítésüknek, s kérésre sem adtak egy tál ételt számára. Szociális szférában dolgozunk mindketten, így a viszonyulásunk merőben más egy éhes emberhez… Kakukkfüves krém sokadik rétege került fel a lábamra – talán ezért nem is kellett éjszakára a hosszú nadrág ;D A bizonytalanságom végéről miszerint „indulok tovább?”  szépen, a magától értetődően Isten megerősítése feloldotta a kérdőjelet…

Közbeszúrólag pár eset, a felfokozott érzések kivetüléséről és ezeknek a társadalom általi visszatükröződéséről: szeretem a futótársakat buzdítani. Tettem ez egy futótárssal beszélgetéssel ütve el az időt s lelki tartalmakkal megtölteni vágytam, hogy mégis több legyen, mint „időtöltés”, mikor váratlanul félbe szakított, hogy ne haragudjak, de ő csak kijött kocogni egy kicsit és most megérkezett, de köszöni a beszélgetést – és nagy levegőt fújva érkezett otthonába, látszólag megelégedetten, hogy számára eljött az a pillanat, amit mi még hosszú órákon keresztül csak óvatosan áhitunk, nehogy kísértésbe essünk… Egy másik alkalommal zöld övezetben szegény részen támadt szükségem, nem találtam „búvóhelyet”. Sós arccal, agyon izzadt ruhában egy Balaton parti családi nyaraló fürdőjébe kértem bebocsájtást a kertben füvet nyíró felső középosztálybeli apukától, vázolva kiszolgáltatott helyzetem. Látszott rajta, hogy ha egy kis pénzt kérek tőle, az felkészültebben éri és előre gyártott válasza is van rá, de az a szituáció dermesztőleg hatott rá. A meglepett családja szívesen látott, én pedig igyekeztem az állapotomhoz képesti legkulturáltabb vécéhasználatot prezentálni. Utólag is köszönet a Balatonlellei családnak az igénytelen, hálálkodó lánytól.

Hála Istennek az emésztésemmel ezen a versenyen a legkisebb problémám sem adódott. Igyekeztem többször kevesebbet enni azt viszont nem étvágyam szerint, hanem ítélőképességem szerint. Zabszelet, MaltoVit, pucolt alma, tiszta víz, rántott halfilé – szálka mentes ;D), banán, tészta, kis BowerBar-os gumicukor és magnézium nagy mennyiségben. Ja, és a futónők álma: a citromos alkoholmentes sör – tudom, ez nem feltétlenül a futónők álma, de lehetne, mert könnyen beteljesül ;)

Este lett, 22 körül szintén teret kapott egy kapcsolat, ami sokat jelentett nekem. Unokanővérkém Dóri és barátja jöttek elénk Siófokon – mint helyiek – s kísértek el egy jó darabig minket. Viharos kamaszkorunk lázadó nyarainak emlékei pezsdítették a vérkeringésem, amit nagycsaládi események dinamikájának „megszakértésével” hűtöttünk. Nagy volt. Mindig örülök neked Dóri! Lelkesedés és eltökéltség erősödött bennem. Emelkedett érzés volt, hogy ennyi szeretett személy van körülöttem, értem – mint a kórházban. Csak betegség nélkül ;)

A ¾ én, azaz 150 kilin túl lehettünk már. Noémi már folyamatosan mellettem volt. Úgy voltunk már, mint Apám Édesanyámmal: mikor az igénye csak annyi, hogy hallja 2 ajtón keresztül, hogy anyu kint mosogat – anyu pedig, hogy apu csendben fekszik. Gyakorlatias összhang. Kedves Anyukám és Noémi! Bocsánat a kompromittáló párhuzamért, ha nem tudtok belehelyezkedni, maradjon csak az én hajnali vízióm ez a megszokott, nélkülözhetetlen, biztonságot jelentő és reményt fenntartó bizalmon alapuló jelenlétet igénylő kapcsolatról.

Nem tudom mikor, de valamikor a sötét elején furcsa dolog került Noémire: A Kedves egy CD tok – hangfallal szerelte fel, ami szivargyújtóról volt tölthető és telefonról üzemelt. Ezt  - bringás kosár híján, ami egyébként nagyon hiányzott – a bringás pólója hátsó zsebében tartotta. Szólt, mint az állat. Kedvenc számaink - amiket otthon hosszú hónapok alatt összeválogattunk - ordítottak belőle, bele a sötét éjszakába. Mi voltunk a BULIBICIKLI. Haladtunk, nagyokat éreztünk, és akivel csak találkoztunk, próbáltuk erre ösztönözni. Jó kedvem kerekedett, ahogy most is, ha erre gondolok. Kollégáink, akik szintén közösséget formáltak az önbódítás egy más formájának hasonló állapotában hívogattak minket és tudakozódtak felőlünk folyamatosan. Hiába az éteren keresztül zajlott, mégis olyan embertől emberig érzésem volt. Köszi Réka, nagyon sokat jelentett nekem Julcsi! Egy másik kollégánk, aki önálló bringásként vett részt, kb. ekkor érkezhetett célba. Fú, de rohadt messze volt ez még nekünk! Világosnál sötét, Fonyódnál hiszti roham. Fekete erdő, keskeny, talpalatnyi sáv, váltósok fénysebességgel előznek. Látóterem a fejlámpa halványodó köre. Mentális fáradságból fakadó kilátástalanság érzés. Így ahogy kiértünk, láttam és láttak, bőgés. Lehet, hogy színésznős vagy ócskán drámai, de nagyon jól esett. Hallottam a hüppögésem, nyeltem a könnyem, szóval erősítettem az önazonosságom. Mindemellett élveztem, hogy foglalkoznak velem, tutujgatnak, vigasztalgatnak én pedig enyhe szeszéllyel, pikáns átéléssel kéretem magam. Végül is a cél érdekében szüneteltetnem kellett ezt az állapotot. Noémi is vígasztalt, etetett, itatott, buzdított, pedig ha tudnátok, milyen nehézségei lehettek több mint 20 nyeregben töltött, átszolidaritott óra után! 30 kili lehetett hátra. Tudtam, ha otthon elmegyek ennyit edzeni, azt hosszú futásnak szánom Készülök rá evéssel és pihenéssel is. Kikészített a gondolat, hogy még ennyi van hátra. Képtelen voltam felfogni, hogy képes lehetek rá. Ezek a táv és időegységek egyszerűen nem fértek a fejembe. Ekkoriban találkozhattunk Zsolttal. Fidó már előre vetítette. Kellemes nihilben sétálgatott épp. Mintha csak az utcán futottunk volna össze. Az ábrázata azt sugallta, hogy nem siet, én a pedig örültem, hogy együtt megyünk tovább. Gyomor panaszai voltak, nekem a térdem vacakolgatott, de azért úgy mendigéltünk. Lassan – de tényleg nagyon lassan elértünk Almádiba. Elfutottunk a szállásunk mellett, mely ott állt, úgy állt ott az almádi 12 órás körpálya közepén, mint egy bástya. Ott voltak bent a kényelmes ruháim, a kedves tárgyaim és a múlthét összes emléke. Milyen közel volt és milyen távol!

Az elmúlt kb. 23 óra egyik legintenzívebb periódusa következett – állapothoz képest persze. Na, mi adhat motivációt? Hogy lehet, hogy egy hajszolt, kimerült ember minden erejét összeszedve elkezd „rohanni” 20 km-vel a cél előtt? Honnan az impulzus? Győzd kivárni, elmondom. Márton Attilától, aki egyszerre a pályán termett és bőszen nagy decibelen buzdítani kezdett minket. Kicsit sok volt és hangos, de legalább felébredtem. Ha jól emlékszem – bocsánat, ha misztifikálok, a realitás érzékem még félálomban volt – civil ruhában volt. És azt ordította, hogy uraljuk a fájdalmat és a fáradtságot és „induljunk el”. Gyorsítottunk, s bizakodhattunk benne, hogy rövidesen megszűnik ez az „inger”. De nem. Rendületlenül jött velünk önsajnálatot, sétát és panaszt nem tűrve. Olyan megingathatatlannak látszott, az én meg már annyira nehezen parancsoltam magamnak, hogy egyszerűbb is volt a külső nyomásnak eleget tenni, mint ellenkezni. Ez olyannyira bejött, hogy kicsit el is léptünk Zsoltitól és Attilától, nem kevésre, mégis hangtávolságon belül – ha értitek ;) Noémiben volt némi aggodalom, hogy van az a hatás, amire Zsolt összeszedi az összes erejét a tettlegességhez… Volt, de hála Istennek és az ő egymás iránti mindenek feletti szeretetének és tiszteletének a tettlegesség kimerült a célig való futásban – mellyel Zsolti megjavította a tavalyi idejét! Nagyon szép, állhatatos munka! Gratulálok!

De mi még egy kicsit vissza: említettem volt, Noémivel maradt kb. egy 10-esünk hátra. Már megengedhettük magunknak a szenvedést. Kedves mégis enyhíteni próbálta, ezért ő az én „segítőtársam, hozzám illő” J. Füreden leparkolt élénk futott, velünk futott, autóhoz futott, célba vezetett, elénk futott, velünk célig futott.

Tihany. Az Kispál és a borz „De szeretnék…” c . számának menetrendje szerint haladtunk: „Fényben ülés és széltolás a széléig merészkedés
Napfelkelés, parton futás, elbotolás, hanyatt dőlés
Elaluvás felébredés kertben ülés növénynövés
Hátradőlés napnyugovás fényben ülés hunyorítás.”

… itt tartottunk és ha jól érzékelem, már csak egy „elbotolásnyira” voltunk a „hanyatt dőléstől” – de az is kimaradt. Utolsó frissítő pont, egyre több ember. Név szerint szurkolnak. Libabőrzöm, és már megint elszorul a torkom. Ne csináljátok már…., de inkább csináljátok még :)  Kriszt látom, mezőnyön kívül. Szokatlan. És tudjátok miért? Nincs sör a kezében! ;) Pavlovi reflex – egy jó masszázsra gondolok, nem ő fogja megadni. Pár önkéntes felajánlás érkezett, Kriszhez indított kérdésemre. Ez a bóknak az a fajtája, amit szívesen fogadok és megőrzök – de masszázst sajnos nélkülöznöm kellett. Férfiak…

Tihanyi hegy! Fhuhh, de magas! „A macska rúgja meg! Egy fotós. Ennyit küzdöttünk, aztán meg egy célfotó, ahogy sétálok a végén? Ezt nem bírja el a hiúságom – remélem, ez nem azt jelenti, hogy erősebb, az életösztönömnél. Elkattintotta. Sétálhatunk. Na, nem soká! Lejtő, finish, célszalag, rajta a nevem: Makai Viktória 212 km. Kívül belül sírok, röhögök, összeesek és kiugrom a bőrömből. Mindezt még egy célfotó erejéig összerendezem…

Hála, szabadság, megelégedés, beteljesülés. Ilyen lehette, mikor megszült az Anyukám. Kaptam egy szalagot a nevemmel, örülök, most mindenki hagyjon békén.

Ez azért nem így megy! Köszönöm mindenkinek a segítséget és az imádságot. Noémi! Hallatlan teljesítmény volt. Rendkívüli embernek és sportembernek tartalak!

Kriszti beért, már alszik, csak a tUBicák csapat ezüstérem átvevésekor kelti a vekker. Gyors kaja, ami nem olyan finom és nem is esik jól. Közben érkezik Edit, Pecsenye kíséri bringán. Volt már jobban is, lesz még jobban is. Jó lett volna velük is bandázni egy kicsit a mezőnyben, de mindenkivel nem lehet. Ezért kell a sok rendezvény. Gratulálok Edit, tudom, harcos volt! Kicsi! Már nagyon várlak! Ez valahogy a közös ügyünk nekünk. Remélem jól vagy, azt tudom, hogy megcsinálod. És tényleg. Te vagy a mai sokadik bőgésem nyertese. Gratulálok! Már menet közben kiötöltem, hogy milyen jó lenne az országért menni, nemzeti színekben egy pályán egy mezőnyben veled! Gondoltam, lassan megemlítem, hogy esetleg a 2012-es Spártát ha megpróbálnánk… Ám a Jóisten tudja minden titkos „kis” vágyam, és akkor még nem is gondoltam, hogy ez már a 2011-es 100 kilométeres világbajnokságon megvalósul! :D Történelmet írunk, meglátod, lehet, hogy nem az ultrafutásét, de a tiéd és az enyém biztos J

Katartikus eredményhirdetés. Ünnepélyes, dicső, egy öntudatlan pár órás alvás után teljesen katartikus állapotban éltem meg. Nagyon megtisztelő volt számomra a dobogó második foka, főleg, hogy Mazúr Bélával osztottuk meg. Úgy éreztem, arrébb kéne mennem, a nagyabb hely mégis csak őt illeti. Szilvi aranya számomra nem volt kétséges. Precíz, profi. Gratulálok. Gratulálok továbbá Bozótnak, akinek a hallatlan teljesítménye számomra még feldolgozás alatt van, de rettegjen a világ, ha egyszer elkezd edzeni…

Isten bennem elvégzett munkájaként mondok köszönetet a 2011-es Ultrabalaton minősített teljesítéséért, és a rákövetkező napon sikeresen teljesített államvizsgámért és minden elvett jóért és rosszért. Az életemért.

„Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm.
 Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem.
 Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az ő nevéért.
 Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem.
 Asztalt terítesz nékem az én ellenségeim előtt; elárasztod fejem olajjal; csordultig van a poharam.
 Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem életem minden napján, s az Úr házában lakozom hosszú ideig.” (23. zsoltár)