Második versenynap. A szokásos reggeli élelmiszerkészlet-feltöltő körút után irány Rostarica. Egy darabig ugyanarra vezetett az út, mint Soriskára, majd letértünk egy erdei dózerútra, amin aztán jó 5 km-en keresztül nyelhettük az előttünk haladó nagybusz által felvert port. A célterület környéki parkoltatással kicsit gondban volt a rendezőség, nem akadt sehol egy méretesebb lapos rész, ahová elfért volna az autótömeg (vagy csak nem kaptak rá engedélyt), így a környező, egyirányúsított erdei utak mentén kellett megállni, a kevésbé szerencséseknek pedig közel 2 kilit is gyalogolni a célig. A hőség nem lankadt, bevackoltuk tehát magunkat a célterület kevéske árnyas helyeinek egyikébe.

Sok időnk nem maradt a punnyadásra, tesóm már egyből szaladt ki a rajtba, én fél órával mögötte. A mai napi etap: 6.3km, 195 szint. Egy állítólag szlovén mércével nevetségesen kevés köves résszel megáldott karsztos terepen. Illene túlélni. Lássuk tehát:

Baromi bizonytalanul kezdek, a fölöttem futó kis gerincet szerettem volna követni, de jóval alatta voltam. Szerencsére a pont melletti nagy töbör eltéveszthetetlen, viszont így is fölé szaladok a pontnak.
A 2-esre egyből biztonsági útvonalon indulok neki, ami aztán gyorsan átcsap mindenenát stílusba, végül tökéletesen fogom a sziklacsoportot.
3-as és 4-es rendben megvan, bár utóbbit elsőre gödörnek néztem a térképen, csodálkoztam is, hogy ennyire ordít messziről a bója.
Az 5-ös fele megjelentek az egyre nehezebben leküzdhető emelkedők, pedig mind a térképen, mind a valóságban igencsak semmik voltak. Eltelt vagy 10 perc, és már teljesen kész vagyok. Ez gáz. Jönnek is sorban a hülyeségek.
A 6-os környékén még most sem tudom, hogy a térképben volt-e valami durva torzulás, vagy én voltam ekkora idióta. Kerültem jobbról a nagy hegyet, majd rögtön a sárga sáv után láttam lenn egy pontot, de mentem tovább, mondván, az ott tutira nem az enyém. Aztán a túl közeli gerinc rábeszélt, hogy mégiscsak nézzünk meg, nem-e. De.
Jött a nap fénypontja, a 6-os után fenn a lapos hajlatnak még a felsőbb részén mentem át, majd valahogy sikerült túlkorrigálnom magam, és az eggyel lejjebbi nyerget irányba venni. Kicsit furcsán állt ugyan az út, de nem érdekelt, rongyoltam be az oldalba keresni a kis mélyedést. Nem volt ott, helyette voltak irtásfoltok, és jobban megnézve irányban sem stimmelő hegyoldal. Átgondoltam, rájöttem, visszamásztam. Olyan 3-4 perc hiba lehetett csak, de teljesen összetört. A versenyt itt gyakorlatilag feladtam, innen már csak a 'fussunk egy jót az erdőben' maradt a célkitűzés.
Kényelmes, szinte kocogós tempóban folytattam az utat, jobban odafigyelve, mit is csinálok. Jöttek is sorban a pontok. Ezen a részen kimondottan szép volt az erdő, durvább kőmezők is csak itt voltak. Ennek örömére akkorát bicsaklott a jobb bokám, hogy ha nincs befáslizva, símán ott maradtam volna.
A 11-es hosszú húzásnál már a kocogásból is kezdek lassulni, a pont utáni úton is csak a vánszorgás megy. A 13-as nál már annyira kész vagyok, hogy helyben állás közben sikerül megbotlani, és elburkolni.
Próbálom összekaparni magam, innen legalább egy hosszabb lefelé jön a frissítőig, utána is csak a laposban kell kerülgetni a töbröket. A 21-esre még adódott egy kis mászás, amit valahogy leutáltam. A 22-est meg az ösvénykanyartól nem sikerült elsőre megfogni.
Végül hosszas kínlódás után beestem a célba. 78:47 lett, ez igencsak katasztrofális. A 23. helyre lettem jó, ami azt jelenti, hogy még mindig vannak bőven emberkék a kategóriában, akik nálam is gyengébben produkáltak.

Kellett ma is pár óra pihenés, hogy visszanyerjem mozgásképes állapotom, és nekieshessünk az erre a napra tervezett túrának. A célojjektum a Vintgar nevű völgyecske, nem messze a Bled-tótól. A parkolás még ingyenes, de a völgybe vezető útra már csak súlyos összegek ellenében léphetünk rá.

Jópofa a szikla oldalához rögzített, pallókból összeeszkábált út, hol az egyik oldalán, hol a másik oldalán halad a pataknak. Amely patak kezdetben szelíden csordogál, majd egyre durvul és kezd zubogó folyammá változni. A sziklafalak is egyre magasodnak, a kanyon is egyre szűkül. Helyenként alig pár méter széles, és jó 50 méter magas a hasadék.

Aztán újra visszaszelídülnek a dolgok, végül az alig másfél kilométeres völgy végét egy vízesés zárja le, ideális fotózkodási helyszínnel.

Innen fordulás, és irány vissza a parkolóhoz. Hazafelé menet még megálltunk Bledben, hogy jobban szemügyre vegyük a tavat. Bled is népszerű turista központ. Hotelek, strandok, és egy jópofa sziget templommal.

No meg a parti sziklaszirt tetején egy kastély.

Az eredeti terepsorrenden (1-3.nap Soriska, 4-5.nap Rostarica) a rendezőség a verseny előtti héten kénytelen volt módosítani a folyamatos erdészeti munkák miatt. A rostaricai két napot megkaptuk 2-3.napra. A terepen ugyanis kisebb-nagyobb írtások és fakihordó utak keletkeztek egyik napról a másikra, ami miatt nem csak a térképkészítőket, de a pályakitűzőket is az idegrángás kerülgette. A végleges(nek hitt) térképek verseny előtt 6 nappal készültek el, és csak reménykedni lehetett, hogy az erdő ezt a pár napot kibírja különösebb módosulás nélkül. Az első nap tehát maradt Soriskán, egy bemelegítő jellegű középtávval.

A célterületre való felszerpentinelésre bőven hagytunk időt (a szállás 500m-en, a cél 1250m-en volt), ráadásul brutálisan késői rajtidőt is kaptunk, így futás előtt belefért egy kis terepszemle a jelentkezéskor vett edzőtérképen, és meglátogattunk néhány közeli pontot.

Kategóriaválasztásnál a tavalyi Croatia Open-en bevált stratégiát alkalmaztuk: az Elit pályába belehalnánk, menjünk eggyel lejjebb, ami itt az M21A Long-ot jelentette. Volt még egy érdekes kategória, a 21 Ultimatum, ami arról szól, hogy az itt induló emberkék térképéről lehagyják az utakat, és találjanak úgy végig. Ez mondjuk technikai edzésnek nem rossz, de egy versenyen maradjunk inkább a hagyományos terképnél, ezen a terepen az is elég kihívást biztosít.

Mikor eljött az idő, tesómmal felkászálódtunk a kényelmes, árnyas pihenőhelyről és kikocogtunk a rajtba. 12 perccel megy mödöttem, szarul érintene, ha valahol hátba csapna. 3.7km lesz 220m szinttel, ami annyira nem kevés, a már beérkező versenyzők 45-50 perc körül letudták, lássuk tehát.

A rajt után bátran belevetettem magam a sűrűbe, hogy a lapos tetőn majd jól elfutok a 8-as előtti útig, de egy jó 50m-es, átmászhatatlan kidőlt fa az utamat álta, és muszáj voltam lekanyarodni a köves, szabdalt gányba. Így már csak a pont előtt kereszteztem az utat, de közel egy perccel volt gyorsabb tesóm azzal, hogy tökig jobbról került mindent úton, mégha nem is az volt az eredeti elképzelése.
A 2-es nem volt gond, az útról letérve könnyedén megvolt, bár mélyebb töbröket vártam.
A 3-ara már nekidurrantottunk a hegyoldalnak, a dózer után elkaptam a sziklafalak alját, amik majdhogynem odavezettek a célojjektumhoz, de aztán kicsit balra úgy láttam, mintha valaki bucka mögött pontot fogna, és hülye módon elbóklásztam arrafelé. Aztán persze korrigáltam, de újabb közel egy perc ugrott.
Innen szépen átszinteztünk egy kellemesen meredek és sziklás oldalban az írtott sávon túlig, hogy aztán második nekifutásra már a helyes kőgödörbe ugorhassak. Valamennyire már voltak nyomok, amik inkább csak a durvább részeken való haladást segítették, pontközelben még figyelni kellett. Ez az előnye, ha későn rajtol az ember. A hátránya, hogy a kellemes kora délelőtt helyett a legdurvább hőségban futhat.
Az 5-ösre csak le kellett valahogy szerencsétlenkedni a hegyről, aztán a biztonságos útról megfogni.
6-os, 7-es símán ment, csak a pontok előtt töketlenkedetem kicsit, a sziklák mögé dugott pontok nem nagyon villantak be. Az ezen a részen található út olyan friss volt, hogy a már kész, pályákat is tartalmazó nyomdai térképre házilag, utólagosan nyomtatták rá. Ezzel gyakorlatilag négy átmenetet is gallyra vágtak a pályából, amik az eredetileg csemegézősre tervezettekből váltak közepesen gagyivá.
A 9-esre csak egy helyen hittem magam máshová, de szerencsére időben helyre kerültek a dolgok.
10-essel sem akadt gond, kicsit későn kezdtem ugyan felfelé húzni, viszont a tetőn a szikla már biztos támadópont lett.
A 11-esre sokat vacilláltam, hogy kerüljem-e föntről a nagy töbröt, de végül csak az egyenes úton maradtam. Le a nyeregbe, túloldalt a meredeken fel. Eredetileg balról akartam kerülni a hegyet, de erről egy brutális sziklafal lebeszélt. Maradt jobbról, arra csak símán meredek. Annyira, hogy mire felkínlódom magam a pontig, teljesen magpusztulok. Egy 4 kilis pályába fizikailag elhalni, az bizony több mint kínos.
Szerencsére innen lefelé kellett menni egy darabon, de az agyműködésem is olyan szintre sorvadt, hogy lennt az útelágazódást is benézem, az írtástól fordulok vissza. A pontnak is alámegyek.
Jön az utolsó meredekebb mászás, a 13-asre legalább eltalálom, melyik két sziklafal között lesz a pont.
A dózerre már félzombiként érek fel, innen már csak arra koncentrálok, hogy ne bóklásszam meg egyik pontot se, a tempó átvált amolyan 'mindegy, csak valahogy érjünk be a célba' tempóra. A terep itt kicsit jelleget vált, a korábbi meredek, köves, sziklás valamiből egy dimbes-dombos változatosság lesz, ami nagyban emlékeztet a svájci Flims melletti meseerdőre.
A maradék pár pontot már nem sikerül elrontani, 55:53-as idővel végül beesek a célba. Ez nem az az eredmény, amit kiteszek a kirakatba, viszont legalább tesóm nem ért utol. Azért 4 perc múlva már jön, kaptam majd' 8 percet. Ehh. Megnyugtató viszont, hogy ezzel a középmezőnybe sikerült végezni: 18.hely a 34 indulóból. Tesóm meg megcsípett egy Top 10-es helyezést.

Délutánra egy kellemes kis hegyi túrát terveztünk be, amit aktuális fizikai állapotunk kis híján megvalósíthatatlanná tett, de pár óra passzív semmittevés az árnyékban visszatöltötte a szükséges energiát, úgyhogy magunkhoz ragadtuk az edzőtérképet, és nekivágtunk a hegynek. Ha most nem megyünk fel, akkor sosem.

Az elképzelés az volt, hogy a turistaúton felvánszorgunk a 44-es ponthoz, a meredekben végigszintezünk, majd a sípályán lerongyolunk vissza az autóhoz. Felérve a birkástanya melletti nyeregbe azonban már nem bírtunk magunkkal, és némi tanakodás, pihengetés és barackmajszolgatás után úgy döntöttünk, hogy meglátogatjuk a Mozic csúcsot is, hátha onnan még gyönyörűbb a kilátás. Pedig már innen sem volt piskóta.

Anno 2002-ben ezen a térképen is rendeztek versenynapot, kár, hogy idén nem. Habár a terep szinte futhatatlanul meredek, és az ösvényeken kívül alig lehet közlekedni, a kilátás mindent visz. A Mozic 1600m magas, szóval közel 400m szintet másztunk csak úgy játszásiból verseny után. Azt kell mondjam, megérte.

Jól kibámészkodtuk magunkat, és indultunk vissza a birkákhoz. Természetesen nem azon az úton, ahol feljöttünk, a töbrök közt kanyargott egy másik.

A terepet mintha katonai gyakorlatozásokra is használták volna, tele volt hegyoldalakba épített lőrésekkel, az egyik bunkernek meg is lett a bejárata. A koromsötét folyosó össze-vissza kanyargott, a telefon fényénél falakat tapogatva lehetett eljutni a végére, ahol egy másik lőrés várt. Azon kívül, hogy gyanútlan turistákat lehet kényelmesen legéppuskázni, nem sok hasznát láttuk az ojjektumnak. Némi adrenalinlöketet azért adott, hogy vajon kitalálunk-e vissza a szabadba, vagy örökre ott fogunk bolyongani a hegy gyomrában a töksötét folyosókon. Szerencsére nem voltak nagy labirintusrajongók a készítők.

Sikeresen visszajutva a birkákhoz most már valóban átbukkantunk a déli gerincen, és elindultunk a szintúton. A nagy szél miatt a sapkát el kellett pakolni a táskába, az állunkat meg megkereseni.

Egy nyereggel odébb - ahová az ötödik napi rajtot sejtettük - búcsút mondtunk a nagy meredélynek, és legurultunk a sípályán az autóhoz. Alig több mint két óra lett a túra, de marhára lefáradtunk. Így kell kezdeni egy ötnapos versenyt.

Megkezdőtött idén is a soknapos nyaralóversenyek szezonja, a már tavaly kinézett OrienteeringOnline.Cup szlovén ötnaposával. A választás nem volt túl nehéz, ugyanis ha a szórólapokon ilyen térképrészleteket tolnak az ember arcába, akkor az alföldi laposban felnőtt tájfutó azon nyomban nekiáll vadul nyomogatni a nevezés gombot.

A helyszín idén a Szlovénia ÉNy-i csücskében található, a Júlia-Alpok hegyei által közrefogott festői völgyben elterülő kis üdülőfalu, Bohinjska Bistrica lett, terepeknek pedig a 2002-ben versenysorozatot útjára indító Soriska Planina extrém karsztos vidékét, valamint a 2006-os ifi Eb-nek is helyet adó, Rostarica környéki töbrösöket választották. Mindegyik terep újdonság számunkra, persze nem is neveztünk volna, ha nem lett volna az.

A korai rajtok miatt az utazásra is be kellett áldozni egy szabadnapot. Hiába nincs már a határon ellenőrzés, és hiába lehet szinte végig autópályán döngetni, így is közel 6 órába fájt az odaút. Gyors jelentkezés és szálláselfoglalás. Az egyesületi csomagban a korrekt kivitelű bulletin és a rajtszámok mellett személyre szóló pótszimbólokat is kaptunk. Maga a szállás környéke pedig a svájci hatnaposokat idézi, körbe-körbe jókora hegyek magasodnak.

A strandoláshoz már majdnem késő volt, de azért gyorsan leugrottunk a közeli Bohinji-tóra (öt percnyi autózásnyira van a szállástól), hátha tudunk valami undorítóan giccses képet lőni róla. Nem rossz hely, az biztos, ide lejövünk még valamelyik versenynap délutánján punnyadni.

Sötétedés előtt még Bohinjska Bistricát is jól körbesétáltuk, leginkább az élelmiszerboltok nyitva tartására, no meg a környező hegyekre koncentrálva.

A helyi aquapark mellett egy jópofa kis parkot találtunk, virágágyásokkal, tavacskával, hidacskával, vízesésecskével, mindennel ami csak kell.

A messziben ott figyel a Triglav, innen kétnapi járóföldre van, sajnos nem fér bele az időbe. Meg az már másik sportág oda felmászni, nem a hozzánk hasonló kocaturistáknak való.

Holnap pedig indul a verseny, irány fel a Soroska Planinára.