Nagy reményekkel érkeztem a Tisza tói futásra, feleségem és kislányom társaságában. Életem egyik legnagyobb kíhívásának tekintettem ezt a megméretést, hisz egy eléggé sanyarú körülmények között befejezett 50 km volt a belépőm az ultrások táborába, és ugye itt 70 km volt a penzum. Mivel sikerorientált beállítottságú ember vagyok, ha ezzen a versenyen sem kapok pozitív visszajelzést a fárasztó, kemény, de ugyanakkor számomra élvezetes edzések eredményekként, biztos hogy jön a csüggedés... és a talán a konkluzió levonása "Ej öreg vagy már ehhez, ne strapáld magad" . Aztán jött a rajt, az első 5 km valamivel 5 percen belüli ezrek, előttem Csapó Andris allias "Sűni", aki már tapasztaltabb ultrás, ezért nem kéne vele menni.Jó erőben éreztem magam, de nagy akarattal visszafogtam a tempót a biztos célbaérés érdekében. Ez annyira jól sikerült, hogy vagy három egyéni induló is elfutott melettem, a negyediknél azonban ritmust váltottam és 35 km-ig együtt futottunk.  A futónadrágomban dugtam 4 db energiacsokit, és 3 zacskó a gyószertárban készített sókeveréket tartalmazó port. Ezeket 40 km után egyenként bontottan ki, és a frissitőhelyeken felhasználtam. A kivitelezés módszertana az volt, hogy a félreértés elkerülése miatt már a frissítő előtt jóval megejtettem a gatyavizitett, és a kezemben a cuccal érkeztem. Az utolsó zacskónál azonban történt egy kis malőr, már a frisitőhelyen az asztal előtt álltam amikor tudatosult bennem, hogy elfelejtettem előszedni a csodaport, és ekkor a személyzet nem kis megrökőnyődésére  nemes egyszerűséggel benyúltam az ekkor már csak kétzacskos nacimba, amelyből az egyik még mobil volt....Mentségemre a személyzetet két srác alkotta, de azért azokat az arcokat látnotok kellett volna.... Na mindegy, probáltam menteni a szitut egy kis poénkodással, szívószál után érdeklődtem, mondván hogy ezt a cuccot felkénne szippantanom noziba, mert én ettől tudok futni.Azért közben azt hadd mondjam el, hogy a kedves kis feleségem óránként rám csörgött a hogyléttem felől érdeklődve. A hangja óráról-órára agodalmasabban szólt bele a telefonba. A maratont kb. 3 óra 37 percre értem el, és nagyon jól éreztem magam. Befutottam Tiszanánásra, és olyan utópisztikus érzés kerített a hatalmába. Mintha nem itt lettem volna ezzen a bolygón. Szinte úgy átfutottam a falun, hogy embert nem láttam. Az előttem futó és a mögöttem lévő szintén látótávolságon kívül. Én, egyedül egy kísértet faluban, csak az én lépteim zaja, a lihegésem, a dobhártyámban pulzáló szívverésem. A távolban valahol a tó túlvégén hatalmas égzörgés, pár csepp eső, és mindezek mellett hatalmas csend.  Mindez olyan hatással volt rám, hogy legnagyobb meglepetésemre megborzongtam és elsírtam magam. Talán ezt hívják örömfutásnak, nem tudom, de innen már nem érdekelt az időeredményem, semmi sem. Ezek a pillanatokért már megérte idejönöm, és elvégezni azt a munkát ami lehetővé tette hogy idejöjjek.Innen már tudtam hogy végig megy a dolog, ezt a futást, ezt az élményt már senki nem veheti el tőllem.     Folyt köv.....