Tegnap mikor ránéztem a havi összeredményemre, kicsit elszomorodtam, hogy megint csak 50 km lett. :( Aztán észrevettem, hogy a múlt szerdait még be sem írtam; pótoltam, így már közelítette a 60-at. Ma van az utolsó nap a hónapban, így gyorsan elmentem kiegészíteni! :) Így 62.2 lett a havi adagom- nem túl sok, de határozottan javuló tendenciát mutat május óta a naplóm! (45.9 -> 50.9 -> 62.2) Remélem, a km-növekedést sikerül tartanom, jó lenne megint elérni a 100-as hónapokat, és aztán nem visszaesni többször...

Hosszú volt ez a nap... Szerencsére eszembe jutott a duma, amit reggel valaki beszólt (nem biztos, hogy nekem, mert épp akkor az utca túloldalán, az ellenkező irányban futott még egy nő- kb. mi ketten szoktunk a városban szaladgálni napközben , vicces, hogy pont akkor találkoztunk, amikor valakinek épp beszólós kedve volt..).
Így szólt a mondat kb.:

"Te véletlenül futsz, vagy direkt?"

Tetszett!!! Ha biztos lettem volna benne, hogy nekem szól, és elég gyors lett volna az észjárásom (amúgy nem az), akkor mondtam volna neki, hogy véletlenül... Csak úgy rámugrott a cipő kora reggel, és nem bírtam megállni, hogy ne fussak benne egyet.

A reggeli futás után a gyerekeket strandra vittem, ahol némi hitel (100ft) és jóval nagyobb befektetés segítségével csúszdajegyet is vettem nekik, így utána már más dolgom nem is nagyon volt, mint úszkálni egyet, aztán leköltöztetni a cuccainkra rámászó hangyasereget. Negyed egykor lezavartam őket a csúszdáról, hazamentünk, ettünk- aztán indultam vissza, hogy a tartozásomat lerójam. Nem akartam túl sokáig egyedül hagyni őket otthon (eredetileg), és 100ft adósság miatt 260ft buszköltséget sem akartam vállalni, így bicajoztam. Mivel mostanában ritkán bicajozom, akkor is síkon, elég nehezen tekertem fel a "hegy"-re (inkább domb), de azért sikerült. Kifizettem a 100ft-ot a pénztárosnak (hogy miért nem délelőtt mondta, hogy nem kell- csak utólag mondta, hogy nem kellett volna; bár valószínűleg akkor is visszamentem volna, amilyen lelkiismeret-furdalós típus vagyok), hirtelen felindulásból körbetekertem az ürgemezei kistavat (10-15m átmérőjű? kb.+ az oda-visszaút 200m).
Utána mindenféle ügyek jutottak eszembe, amiket el kell intézni, s ha már úgyis elmentem otthonról, kevesebb ideig tartott megcsinálni, mint ha még egyszer külön elmentem volna. Olyasmi volt, mint Harry Potternek az a délutánja/estéje, amikor Felix Felicist ivott: teljesen ösztönösen cselekedtem, és minden jól sikerült.. (Még az autó sem ütött el, amelyikről azt hittem, átenged az úton, elétoltam a bicajt aztán kiderült, hogy ő is indulni akart. )
És főleg olyan nyugis hangulatom volt, tiszta "relax". Ez nem jellemző rám... Pedig jó lenne.

A házunkkal szemben a boltnál találkoztam az egyik szomszédunkkal, aki megkérdezte, mikor fogok úszni? Látott reggel futni, délután bicajozni, már csak az úszás hiányzott a triatlonból. Jé, hiszen én úsztam is! :))

Na ezért írtam le az egész napomat. Persze ez ettől nem triatlon még, hogy egy nap úsztam is, futtotam meg bicajoztam is, de azért jól összejött a három sportág (mímelése) egy napra. :) (Sajnos amúgy ez sem jellemző rám...)

Majdnem Hauanita blogjába írtam a hozzászólásomba az első két mondatot a következőkből, de aztán rájöttem, hogy ott OFF lenne.. így itt írom, és folytatom.

 Én azt szeretem, ha futáskor nem nekem kell a lábaimat rakosgatni, hanem ők visznek engem... Mostanában nem mindig teszik meg (mondhatnám, kicsit gödörben vagyok, de ez nem igaz, egy völgyben "folydogálok", mint egy patak). Azért mintha egyre sűrűbben lenne hasonló érzésem. :)
Biztos a hűvösebb idő is teszi, hogy időnként sikerül kicsit normálisabb tempóban futnom (7percesen belül). Sajna a súlyomat nem sikerült még csökkentenem, pedig az is magával hozhatna némi gyorsulást. Az egész a lelkiállapot függvénye; gondolom, nem csak nálam van ez így. Míg májusig a vizsgák miatt szorongtam, most nyáron azért nem megy a fogyás, mert a gyerekekkel vagyok egész nap, és amikor kevesebbet próbálok enni, sokkal ingerültebb vagyok, mint amikor a szénhidrát-zabálással nyugtatózom magam, és ha ők nekiállnak veszekedni valamin, egyből ordítani kezdek velük- ez elég undorító szokás, ráadásul a torkom sem bírja, meg is fájdult rendesen (nem csak ettől, előtte a mohóság bűnébe estem egy kis szelet jégkrémtortával- és nem bírja  a torkom a hideget). Megérdemeltem.. 
Megint majdnem offoltam- a lényeg, hogy súlytól függetlenül is érződik a futásomon a lelkiállapotom, úgyhogy ezt a gyakrabban kevésbé lassú futást jó jelnek tekintem. :)

Múlt héten elkövettem azt a hibát, hogy a bicikliző gyerekeimet kísértem futva- az elején 6 perceshez közeli km sikeredett -hiába mondtam, hogy ne menjenek olyan gyorsan-, meg is fájdult utána a sípcsontomnál a bal lábam. Szerencsére azóta elmúlt. Szóval nem szabad erőltetni a gyorsaságot, ez újra bizonyítást nyert (már jártam így régebben is).

Hirtelen ezek jutottak eszembe- sokszor vagyok vele úgy, hogy le szeretnék írni valamit, de mire a géphez jutok, elfelejtem, vagy egyszerűen csak nincs rá időm, mert a gyerekek is szeretnének idejönni. Most már az ősz sem lesz olyan nyugis, félállásban dolgozni kezdek, és még van egy félévem a főiskolából. Ha az sikerül, utána megint talán egy kicsit több idő jut a futásra; nagyon remélem legalábbis! (A fősuli azért hiányozni fog, és a társaság is...)