16 hozzászólásPedig minden olyan jól indult. Az egyik fő versenyemnek tekintettem az idei évben, rengeteget agyaltam rajta az edzések során, tervezgettem a frissítéseket, a távokat, a tempókat. Egy vmit nem, a pihenőt. Úgy gondoltam, úgy éreztem, ha lefekszek, akkor annyi, elszáll minden tervem. Vmiért az ilyen hosszabb pihenőktől mindig tartottam. Az jár a fejemben, ha ledőlök fél órára, akkor bukok min. 3-4 kilit és kétséges számomra, h visszatudom-e hozni. Nem tudom, jó lenne egyszer kipróbálni, kár, h csak egy 48 órás van kis hazánkban. Nagyon sok mindent felépítettem erre a versenyre, nagyon akartam. Hogy ne stresszeljem túl magam, 3 tervet agyaltam ki: a minimum a csúcsom megdöntése, majd Kiss Zoli absz. csúcsa (382km-es csúcsa) és a nagy álom, a 400 km. Az elsőt reálisnak tekintettem, a második és a harmadik, ha nagy küzdelem árán is, de elérhető lett volna. És itt a volna, sajna. A külső körülményekre nem fogok semmit, mindenkinek ugyanúgy esett, ugyanúgy fújt éjszaka. A frissítőasztalon levő cuccok rendben voltak, jó volt a szakács is (Soós Peti), a saját frissítésem is úgy érzem nem volt rosszul megtervezve, hiszen eléhezésem talán nem is volt. A NUTREND teljesen jó volt, óránként ment gél v. vmi szilárd, 2 óránként amino, mg, sótabi, karnitin. Iso-t pedig folyamatosan kortyolgattam. Ráadásul remek segítőim voltak Edit és Norbi személyében. Első nap még Ágiék is besegítettek, így egész kis komoly team igyekezett a céljaim elérésében. Plusszban még Réthy Pali alapos és gondos kezei által kétszer is át lettem gyúrva. Péntek reggel időre lementünk, az adrenalin már a hegyekben volt. Rajtszám átvétel után még bevásároltam, olyan dolgokat amikre úgy éreztem még szükségem lehet. Segítőim is szép lassan megérkeztek, nagyon türelmetlenül vártam a rajtot. Nem indult neki nagy mezőny a versenynek, de ez nem is volt lényeg.
 |
 |
A tervem az volt, h az első 24 órát 225 km körül tudjam le, a maradék időben pedig a lehető legtöbbet gyűjtsem be. Az eddigi 48 órás versenyeimen (2x-er volt), mindig a második felét rontottam el, első alkalommal 120, második alkalommal 140-et mentem. Gondoltam a fejlődés ütemét nézve, min. 160 meglehet. Ezt (is) elszúrtam. Lelkes voltam, fogyasztottam a köröket rendesen, az első 12 órát gyakorlatilag holtpont nélkül. Közben ránk sötétedett, kettőig nem is volt semmi baj. Ott viszont elemi erővel tört rám az álmosság. Futás helyett poroszkáltam, szédelegtem. Koffein tabi nem segített, ahogy a kv sem. Fél 4 után viszont helyreálltam, számolgattam a fejemben, h milyen tempójú köröket kell mennem, h sikerüljön a 225. Úgy voltam vele, h nem dőlök a kardomba, ha pár kilivel elmaradok, az még behozható lett volna. Végül 222 lett, akkor úgy döntöttünk egy kicsit muszáj pihenni. No nem annyit mint tavaly, de így is ¾ óra lett a vége. Csak a pálya szélén feküdtem el.
Majd muszáj volt továbbmenni, nem volt mese. Nagyon nehezen indultam neki, lassan lendültem vissza a futásba. De ment, ez a lényeg. Féltem a következő éjszakától, tudtam, h az lesz a mérföldkő. A terv szerint 300 kili után jött volna egy 20perces pihenő, ez vmikor éjfél után következett be. Lehet, h nem akkor kellett volna, pont egy kisebb lendületben voltam. Lassan elfogytak a futók a pályáról is, majd jött újra a 2 óra. Alámerültem, magába rántott a fáradtság, az álmosság. Egyre kevesebbet futottam teljes kört, futottam, gyalogoltam, majd csak gyalogoltam szédelegve, egyre reményveszetebben.
 |
 |
Reggelre már minden erőm elszállt. Képtelen voltam egy lépést is tenni. Beszerettem volna menni, nem érdekelt már semmi. A szívem vitt előre, még mindig akartam a célomat, ami egyre távolodott. Aztán puff, muszáj volt bemenni. Remegtem, vacogtam, úgy éreztem, h a csontjaim is átfagytak. Gyakorlatilag széthullottam, mikor visszamentem még erőlködtem egy kicsit, majd úgy döntöttem vége. Mikor tavaly ősszel egy versenyen úgy éreztem, h elértem azt a bizonyos határt amit az ember szeret feszegetni, azt hittem nem lehet rosszabb. Tévedtem ez a versenyen közelebb kerültem a határhoz. Felmerült bennem, h okos dolog-e belehajszolni magam a csúcsdöntésbe, az egészségem kockáztatása révén. Nehéz döntést hoztam mikor úgy döntöttem h kb két és fél órával a vége előtt nem megyek tovább. Bementem a szobába, eldőltem mint egy zsák. Nem tudtam hol vagyok, mindig azt hajtogattam, h kinn nem is verseny van, hanem vmit gyűjtögetni kell. Néha úgy éreztem magam, mint januárban, mikor a mentőben tértem magamhoz: ürességet, zavartságot. Pedig 12 kili hiányzott volna a saját csúcsomhoz. De már nem érdekelt, a nagyobb cél nem jött össze. Ennyi volt. Az elmúlt napokban nagyon sokat gondolkoztam, h mi vezetett ide, a totális csődhöz. Az edzéseimen mindent megtettem, becsülettel felkészültem úgy érzem. Nem tudom, akik ott voltak, akik ismernek valszeg jobban tudják és talán sikerül megoldani a titkot. Nagyon szeretném, még nem tettem le az eredeti céltól. Vhogy a pihenést kell megoldanom, vmit kitalálni. Vagy nagyobb önbizalmat begyűjteni, bátrabbnak lenni. Vagy csak egyszerűen ne értékeljem ennyire túl magam? Végülis benne van a pakliban, h ennyit tudok és slussz.
Sok pihenő nincs, nyakamon az UB. Nagy reményeket nem fűzök hozzá, nem tudom mennyire tudok ilyen rövid alatt normálisan regenerálódni. Nekiindulok azzal a céllal, h körbeérjek, menetközben meg majd meglátom.
Nagyon köszönöm segítőimnek a türelmüket, a lelkesedésüket, a gratulációkat, a vigasztaló szavakat, a leszúrásokat (ezt jó értelembe kéretik venni). Nekem ez most sokat segít, h a kudarcomat feldolgozzam, h mehessek tovább azon úton, amit elterveztem.
Búcsúzóul engedjétek meg, h egy gratulációt beidézzek. Nem vagizásból teszem, hanem azért mert jó érzés és erőt adó az a sok szeretet amit kaptam tőletek.
KÖSZÖNÖM MINDENKINEK!
“Kedves Csaba! Ugyan egyszer már futottunk pár kört még a sportos csütörtök keretében a Halesz parkban, de gondolom millió emberrel találkozol, így nem biztos ,hogy emlékszel rám. A lényeg: Nagyon büszke vagyok rád, már régóta figyelgetem a szebbnél szebb eredményeidet, olvasgatom írásaidat a futásokról. Fantasztikus ember vagy! Gratulálok a hétvégi futásodhoz is, csak így tovább! Remélem sok szép eredménnyel gazdagodsz a továbbiakban is, én meg tovább ámulhatok és mesélhetem a barátaimnak (futóknak, nem futóknak), hogy hááát a Lajkó Csaba, láttátok már megint mit ment??? “
Csabi!
Ez ugyan nem úgy jött össze ahogy akartad, de azért így is hatalmas eredmény!
Soha rosszabb kudarcot senkinek!