Már nyáron és mostanság is hallok olyan véleményeket, hogy az eddigi jótékonysági futásokat önös érdekből csinálom, mellyel nincs más célom mint a Spártára való felkészülés, támogatószerzés, szereplési vágy, etc.
Ezek számomra mind mind elszomorítóak, úgy érzem a becsületembe gázolnak, a jótékonysági futásba vetett hitemet kérdőjelezik meg.
Ez a szpot nem magyarázkodásra épül, nem a saját mentegetésemre. Igyekszem a tényekre építeni, elmondani mit miért teszek, mi vezérel.
Mivel nem vagyok sem sportmenedzser, sem semmilyen szervező, sőt a kapcsolatrendszerem sincs a csúcson, így amatőr módjára ugrok a szervezésnek évről évre.
Nagyon sok szabadidőm megy rá, ami sokszor pont az edzések rovására megy. Anyagi hasznom nincs belőle, pénzügyi támogatók nincsenek. Segítséget a lelkes futóktól kapok, akik szállásban, esetleg étkezésben segítenek, buszt igyekeznek szerezni, abba üzemanyagot. Segítenek az adott településen minél több futót beszervezni.
A jótékonysági futás nem visz milliókat a célszervezeteknek, nem kap nagy médiatámogatást. Viszont a közösségi oldalakon abban az időszakban róluk beszélnek, egy kicsit megismerik a rászorultak helyzetét. Max. a helyi médiák, amik megemlítik.
Nem a szereplésvágy vezérli a jótékonysági futásokat, hanem a figyelemfelhívás. Hogy sikeres-e? Erről a Down-szindrómás szülők, gyerekek, a fogyatékkal élő gyerekek és szüleik, alapítványok, szervezetek,  az állatvédők tudnának beszélni. Talán nem hiábavaló.
Az alapcsapat, akik végigjönnek a pár napra 8-10 főre tehető évről-évre. Az út során sokan csatlakoznak be, van aki egy napra, van aki egy röpke távra, vannak akik több napra. Az érintett településeken több a becsatlakozó, van, ahol nagyon szép számmal jelennek meg futók, bringások.

Az előzményekről. A jótékonysági futás ötlete akkor merült fel, mikor a székesfehérvári SM 12/24 jótékonysági futások megszűntek. 2010-ben beszéltem erről először Editnek, hogy jó lenne vmit csinálni. És innen indultak el a “Futunk, hogy segíthessünk” szlogennel a futások.
Lebontom őket évről évre. Nincs sok, nincs nagy története:

2010:
Ónódra futottunk az árvízkárosultakért a nyáron. Spárta még a gondolatomban sem szerepelt, ergo felkészülésnek sem nevezhetjük.
Télen Kolontárra futottunk az árvízkárosultakért, bár rövid volt, de lelkes csapattal.

2011:
Az Angyalszív Down Alapítvánnyal közösen szervezve a fogyatékkal élő gyermekek esélyegyenlőségéért futottunk Debrecenbe. 4 nap 335 km. Ha januártól számolom a felkészülést (hiszen 2011ben ugye már indultam Spártában), akkor ezt leszámítva 5238km-t futottam szeptember végéig. Azt hiszem ez bőven elég a teljesítéshez. Támogató utána sem jelentkezett, a nevezésemet már a jótékonysági futás előtt be kellett fizetni, amit egy barátom állt. A kijutást és egyéb kiadásokat önerőből, hitelből oldottam meg.
Spárta után egy héttel a Fehér bot Világnapja alkalmából volt Fehérváron egy hatórás figyelemfelkeltő futás.
Ugyanebben az év decemberében a hajléktalanokért 6órás jótékonysági futás fehérváron. Mindezek Spárta után.

2012:
Szintén az Angyalszív Down Alapítvánnyal közösen l a Down-szindrómás gyermekekért futottunk. Ezúttal Gyulafehérvárra, egy testvérvárosi futással egybekötve. Spártáig 5250km, amiben nincs az 547 jótifuti km.
Spárta után decemberben a HEROSZ-al közösen 6órás futás a kutyákért, macskákért.
Ja: a nyári jótékonysági futás után sem tolongtak a támogatók, h fizetnének a spártai versenyemért.

2013:
Ezúttal a HEROSZ telephelyeit felkeresve futottunk egy kört az országban, ami 400 kilit jelentett. Spártáig ezt leszámítva 6357 futott km.
Az idén elmaradt a téli jótékonysági futás a műtétem miatt.

Összegezve újra: a megtett km-ek nem hiszem h sokat segítettek a felkészülésben, támogatókat sem hozott a konyhára. Viszont úgy gondolom, h nagyon sok lelkes futó segítőkészségről, szeretetről tett tanúbizonyságot. Hiszen mindenki a saját szabadidejét “áldozta” be egy jó ügyért. A lehetőségeinkhez mérten segítettünk, és nem mellékesen barátságok köttettek, egy közösség alakult ki a napok során, sok embert sikerült megmozgatni. A futótársadalom megmutatta, megmutatja az összefogás erősségét.
Mindenhol szeretettel fogadtak minket, civilek, egyesületek, alapítványok és még sorolhatnám.
Szoktam emlegetni, h a jótékonysági futás az én kölyköm. Minden évben megfogadom, h többet nem szervezek, mert a szervezés nem az én világom, felőröl. És mikor vége van, pár hét után már a következőn gondolkozom. És az edzéseim során azon agyalok, h kiknek lehetne segíteni, merre menjünk, mit kell csinálnom, mit kell tennem, h mindenkinek jó legyen, mindenki elégedett legyen.
Nekem minden ember véleménye számít. A fanyalgóké, a vádaskodóké is számítana, ha fel mernék vállalni magukat, ha lenne bennük annyi, h összeüljünk és megbeszéljük a minél sikeresebb jótékonysági futásokat.

Minden jótékonysági futás után megköszönöm a segítőknek, a részt vevőknek a segítséget, a támogatást. Most is ezt teszem, nagyon köszönöm!
2014-ben reményeim szerint újra lesz, a sok verseny miatt nehéz időpontot találni, de megcsináljuk, mert „Futunk, hogy segíthessünk”.

“Akiben a hit hal meg, feladja. Akiben a hitetlenség, folytatja tovább és megnyeri a csatát..”

Az idei beszámolómat egy kis múltidézéssel kezdeném:

2011-ben indultam először, akkor nem tudtam mi vár rám, csak a teljesítés volt fontos. Megilletődött voltam, féltem az ismeretlentől. Aztán az első 200 km-ig élveztem a futást, majd jött a spártai főút ahol full kikészültem, a vége nagyon küzdelmesre sikeredett.

2012-ben segítőkkel, merészen, időtervvel vágtam neki. Aztán 30-40km után olyan combfájdalom jött, h küzdelmes, szenvedős lett, a tervek, vágyak messze kerültek. A spártai útról már nem is beszélve, ott már csak arra figyeltem nehogy kiszedjenek.

Az idén egy cél lebegett a szemem előtt: teljesíteni, végigmenni, örömfutással ameddig csak lehet. Erőlködés, megfelelési kényszer nélkül. Hogy mi lett belőle?

Ime:

Az idei évre “szépen” beterveztem a versenyeket. 48 órás, UB, Optivita Kupa, Jótékonysági futás. Közben persze edzettem is. Szerencsére megúsztam pár sérüléssel, igaz ezek a legrosszabbkor jöttek időnként (UB). No mindegy, most Spártáról kell, hogy szóljon a beszámoló. Amiért megemlítettem, azaz apró félelmem, nehogy pont a versenyen üssön vissza a folyamatos terhelés. A nevezés szerencsés és sikeres volt. Véletlenül vettem észre, h megnyílt a nevezés, pár nap után tele is lett a létszám. A kijutás megszervezése nem volt nehéz, hiszen Domán Gabinak hála hamar lett egy kisbusz, a kisbuszt pedig hamar megtöltöttük.

A London Hotel semmit nem változott, pótágyas szoba, de kis helyen sok jó embert is elfér, így Domán Gabi, Blue, Geréd Laci és jómagam zsúfolodtunk ve a szobába.

A frissítést nem bonyolítottam túl, sótabi folyamatosan zsebben amit óránként, az amino, carnitin, savasodásgátló, gél combo kétóránként, izo folyamatosan kulacsban, néha egy kis energiszelet és fehérjeszelet ötletszerűen cuppant a pofimba tovaküldve megterhelt kis szervezetemnek. A frissítéshez szükséges cuccok a jól bevált Nutrendes termékek voltak. Folyadékpótlást nagyon fontosnak tartottam, így szinte egy pillanatra sem éreztem, h ajkam repedezett volna a kiszáradástól. Izon kívül rengeteg víz, éjféltől vízezett kóla, néha egy kis kv. A frissítőasztalokról néha felkaptam egy kis szilárd kaját is, ha már egyszer megtanultam azt is fogyasztani és megszoktatni a pocimmal. Cuccaimat minden második állomásra küldtem előre, hasitasimban pedig mindig volt tartalék anyag. Meleg holmit nem vittem túlzásba, egy vékony hosszú póló a hegy lábához. Fejlámpa külön sztori, azt majd később. Ja, és a benzinkúthoz a befutó trikómat.

Tehát: Frissítés leadása megvolt, technikai értekezlet megvolt, ahogy immár hagyomány, h utána Lőw Andris is ad kis instrukciót. No meg a gps-es nyomkövető önkéntes vállalása. Remek dolog, később nagy hasznát vettem..

A rajt előtti estén a szokásos lázas készülődés, cucc összekészítése. Furi volt, h az eddigi kettő részvételemmel “rangidősnek” számítottam a többiek között. Igyekeztem őket nyugtatni, bátorítani, persze bennem, belül szintén nagy volt a feszkó. A rajt előtt nagy volt az izgalom, mindenki nagyon várta, várhatta, h végre elinduljunk.

Éééés.. aztán pontban, ahogy kell meglódult a mezőny végre. Igyekeztem úgy indulni, h ne vigyen el a lendület, így a pulzusommal kontroláltam magam. Így is haladtam rendesen, jó volt a tempó, egy kicsit parázva vártam az oldalszúrást.. De nem jött az idén, biztos úgy gondolta, h most nincs kedve velem futni Spártába.

50 kili környékén jött az első ijedtség: jobb lábam rálépett vmi csúszós gyümire, bal bokám a padka szélén alámfordult, majd egy hangos üvöltés kíséretében dobtam egy nagy hasast. Az aszfaltra! És nem a tengerbe..:) Egy kicsit heverésztem, egy görög spori segített fel, hozott gyorsan egy hideg ásványvizet, amivel locsoltuk le a bokámat és a felhorzsolt térdemet. Bicegve és dühösen indultam tovább, kizárt, h ilyen hamar kiszálljak egy ilyenért meg pláne. Mindegy, mentem tovább, ettem, ittam, futottam. Korintoszon gyorsan átszaladtam, nem akartam szüttyögni a frissítőállomásokon. Felkapni a cuccost, frissíteni aztán goo. Futás közben is lehet enni, ülve majd egy étteremben. A szőlőskerteken viszonylag gyorsan áthaladtam, közeledtek a hegyecskék. Meglepődtem, h viszonylag hamar odaértem, de ha már így alakult, annak csak örültem. Jó volt felmászni rájuk, jó volt lefutni róluk.. Hullámvasút.. Eszembe jutott a tavalyi szenvedés. Elvigyorogtam magam futás közben. El se hittem, h így is lehet. Lassan rámsötétedett, fejlámpa felfigyelt. A szép új fejlámpa. Szorított, hiszen még be se lőttem a pántját. Lazítottam rajta, úgy tűnt már rendben is van. Majd megint szorított. Megint lazítottam, majd hagytam, most már tutti jó. Hittem én:)

Jött a szerpentin, jött a Hegy. Szinte észre se vettem, h már ott vagyok. Közben Edit hívott, de mivel munka volt, nemigen tudtam vele csacsogni. A hegymászást, már nemigen élveztem, de szerencsére nem tartott sokáig. Lefele már könnyebb volt, igaz kellett fékezni jócskán. Azán beértem Sangasba.. Azzal nem is volt semmi gond, frissítettem, mentem tovább. Aztán kiértem Sangasból. Elkapott a lendület, kapkodtam a lábam, csenden dúdoráztam egy kicsit, elméláztam. Az út meg csak fogyott, fogyott, szűkült, kezdett furcsa lenni. Jó negyed órás futás után, már újra köves, sziklás útra értem. Ekkor döntöttem: tuttkóra eltévedtem, visszafordulok. Tóth Atti is megerősített benne, miután felhívott telefonon, h lefutottam a térképről. Megfordultam, méregből futottam vissza. Ezt jól elszúrtam, elizéltem jó fél órát.. No mindegy, megismertem azt a környéket is. Tök sötétben. Andrist is újra utolértem, frissen mozgott, igaz 12 percet aludt:) Jó darabig mentem vele, aztán tovaszaladtam. Nagyon bennem volt a félsz, h esetleg megint eltévedek, volt, h megálltam technikaira, közben visszafele néztem, hátha meglátok egy imbolygó fejlámpát. De hát így nem lehet egész éjjel futni, próbáltam nyugodt lenni. Bíztam benne, h “túlélem” az éjszakát. Közben elkezdett fájni a fejem.. Görcsösen, migrénesen. A francba. Flectort előkészítettem, egy pohárba beleöntöttem a por tartalmát, egy húzással betoltam. Utána vettem észre, h véletlenül két tasakkal. No mindegy, holt ziher, h elfog múlni, gondoltam. Főleg, h vmiért levettem a fejlámpát egy pillanatra. És hoppá, röpke idő alatt el is múlt a fájdalom. Nem lazítottam meg eléggé pár órával ezelőtt rendesen a pántot. No de ez is rendbejött.. És ami a legfontosabb, ami a leglényegesebb, az idei év legnehezebb versenyén,  a Spartathlonon (is) élveztem a futást! Élveztem minden lépését, élveztem minden percét (na jó az eltévedésit nemannyira). Élveztem felfutni a hegyekre, élveztem lezúzni azokról:) Teljes volt a happy, teljes volt az örömfuti:) Hajnalodott lassan ráfordultam a rettegett spártai főútra. Két évig csupa szenvedés, fájdalom. Most? Egy pillanatra megálltam az út elején. Egy hatalmas üvöltés, a szöveget nem idézem vissza (rögtön ki lennék moderálva), és uzsgyi. Semmi félelem, semmi gátlás. Erősnek éreztem magam, dolgozott az endorfin,  le akartam győzni azt a “dögöt”..És tudtam, h le is fogom. Ennek szellemében ment a hullámzás, fel-alá, gond nélkül. Néha vigyorogva, néha csodálkozva: tényleg itt voltam tavaly? A benzinkútnál gyors pólócsere, innen már nem volt sok hátra. Na jó, beérve a városba a fáradtság előjött. De aztán ráfordulva a térre, már az önkívület, az őrjöngés, a full happy vette kezdetét. Harmadszorra is megcsináltam, harmadszorra végig jól érezve magam, a nehézségeket fejben (is) legyőzve.

A protokoll után már újra  minden az immár megszokott (megszokott: de jó lenne még párszor ezt leírni) lábfertőtlenítés, taxizás a szállodába. Leültem, majd nem tudtam felállni:) Elfeküdtem, aludni nem tudtam. Persze, azért visszaköszönt a bő 28 óra, az izmok elkezdtek lázadozni. Pár óra után azért sikerült összeszednem magam, letussoltam és mentem szurkolni a többi befutónak. De jó volt ott lenni, de jó volt látni Blue-k és a többiek beérkezését.

Visszaolvasva a beszámolómat úgy tűnhet, h ez biza nem volt nagyon nehéz. Az volt. Az, h ennyire jól sikerült számomra sokáig kerestem az okát. Fizikálisan felkészültem, fejben sikerült a problémákat az Akropolisz lábánál hagynom. Tudom, tisztában vagyok vele, ha 2014-ben is ott lehetek, nem biztos h újra ennyire happy lesz. de miért is ne lehetne? Bebizonyítottam magamnak, h kemény munkával nem legyőzhetetlen a táv, nem legyőzhetetlen a spártai főút.

Jó volt újra otthon lenni, megható volt, h Peti és Edit kora hajnalban vártak a pezsgővel. Szomorú volt felmenni az üres lakásba. Csodás meglepetés volt Ágiéktól a fülbevaló, a torta. Jó volt azért újra otthon lenni..

Hálás köszönettel tartozom a MadeInRun és a Sport8 webáruháznak, Dr. Cser-Palkovics András Polgármester úrnak és Östör Annamária egészségügyi és sportanácsnoknak a segítségért és a támogatásért. Köszönöm mindenkinek a szurkolást, az út során kapott bíztató sms-ket. Hálás vagyok Réthy Pali masszőr barátomnak, h az izmaimat felkészítette az útra, Áginak, Bandinak, Pannikának, Ildinek a lelki felkészítésért, Editnek a lelkes, odaadó szurkolásért, az online közvetítésért.

HÁLÁS vagyok mindenkinek!!!!