Szokásosan jó bő lére eresztve, és még így is lesz benne egy csomó dolog amit kifelejtek :)

A verseny előtti napokat nem részletezem, izgultam, de várakozásteljes izgalom volt ez, azt hiszem a kihívás súlyát egész jól viseltem, nem hisztiztem, nem pánikoltam, csináltuk az előkészületeket szépen sorban. 

Akkor ott kezdem, hogy egész jól aludtam a verseny előtt, bár pár hülyeséget álmodtam, de semmi vérmeset. Reggel 4 előtt 5 perccel szólt az óra, annyira nehezemre nem is esett felkelni mint gondoltam, és különben is, 2 hét óta először végre hozzájutottam az igazi habos cafe lattemhoz, amit már komolyan mondom, vártam :). Reggeli a szokásos verseny előtti sajtos szendvics  a gyerekeim által csak „kerek kenyér”-nek titulált svéd lapos pita szerű kenyérből. Toalett, ami nem ment úgy ahogy szerettem volna és aggódtam is emiatt, hogy ez majd a futásnál nem is lesz túl vidám dolog, de hát ez van,  nem sok ember jár rendszeresen reggel 4-kor wc-re. Mindenesetre sokáig idegesítettem magam ezen, aztán gondoltam, hogy mindegy, muszáj félretenni ezt a gondolatot és lesz ami lesz, az aktuális előttem álló feladatra kell koncentrálni. Öltözés, krémezés, „fehér verseny utáni” zacskó bepakolása, úszószemüveg csekk, sapka csekk, neopren csekk, kulacsok izoval vízzel csekk,  ¾ 6kor indulás. Közel  laktunk, kb 7 km-re Kalmar központjából, de valahogy nem arra kanyarodtunk amerre kellett volna elsőre, és itt egy kicsit el is vesztettem a türelmemet, hogy nehogy most aztán elkéssünk, de Attila jó fej volt, nem akadt ki :). Depóban bringáról leszedtem az esőzacskót, betettem a kulacsokat és egy búcsúpillantással ott hagytam a járgányt. Irány az úszás rajtja, itt már elég sokan tolongtak, kerestem egy talpalatnyi helyet és bekentem magam a stiftes profi krémemmel, amit utólag nem értékelek annyira jónak, a sima patikai vaselin jobb volt, bár állítólag az tönkreteszi a neoprent. Belemásztam a neoprenbe, jól sikerült felvennem, már rájöttem, hogy nekem az a titka, hogy ne érezzem magam kényszerzubbonyban benne, hogy jó magasra fel kell húznom mindenhol, hogy a lehető legszabadabban mozogjon benne mindenem és a nyakánál is magasan legyen. Egy hibát elkövettem itt amit az úszás első 50 méterében konstatáltam és még ma is mikor írom ezt a beszámolót, szívom az eredményét. Nem kapcsoltam be rendesen a tépőzárat hátul a nyakamnál és annyira kidörzsölte, hogy rendesen sebes lett. A rajt előtt kb 15 perccel bementem a vízbe, hogy egy kicsit bemelegítsek, hiszem már erre is rájöttem korábbi versenyeken, hogy azért jön rám pánik a start után 80-100 méterre, mert hirtelen megy fel a pulzusom és ehhez nem jön elég levegő, mert ugye a vízben nem úgy van, hogy csak veszed a levegőt ahogy szükség lenne rá. Ez jól ment, de nem akartam lefárasztani magam, így nem úsztam sokat, viszont ahogy álldogáltunk a 16 fokos vízben, egy idő után rendesen fázni kezdtem, na akkor hipp hopp ugrálni kezdtem. Közben a körülöttem álló hasonlóan izguló emberekkel elegyedtem szóba, hiába, én már csak ilyen vagyok, ha izgulok akko fűvel-fával leállok trécselni  :D Az 1.30-as táblához álltam, kicsit bizonytalanul, hogy nem nagy merészség-e, hogy előre álltam, de gondoltam, hogy az is valami, ha nem nekem kell egy csomó emberen átúsznom, inkább ússzanak rajtam át akik hátrébb állnak, ha mégis gyorsabbak nálam. A pro kategória 5 perccel előbb és vagy 100 méterrel előrébb elrajtolt, ami végül is elég nagy szívás volt nekik, mert a második körükben az egész amatőr mezőnyön át kellett úszniuk, de persze ez csak később derült ki. A rajt jól sikerült, nem voltam annyira felhúzva, nem pattantak szét az idegeim afeszültségtől, szépen elindultam, ahogy terveztem, az elején nyugodtan és minden másodikra véve levegőt, hogy elég legyen:) Na aztán kezdődött a boxmeccs. Úgy éreztem magam mint ha szardinia lennék csak épp még élve tettek bele a dobozba...gyakorlatilag egy cm hely sem volt semerre, hogy úszni lehessen rendesen, elöttem, mögöttem, mellettem, felettem!, alattam! emberek próbáltak úszni. Haldtunk azért, de le sem tudtam képzelni hogy milyen tempóban, annyira nem lehetett érezni. Jöttek ütések, rúgások, de szerencsére egyik sem volt igazán nagy, a szemüvegem is ahelyén maradt. A tájékozódás egész jól ment, bár nagyon más fele úgy sem tudtam volna úszni mert a tömeg vitt. Az első bója körül hatalmas tülekedés volt páran átváltottak mellúszásra és ez elég kemény oldalrúgásokat eredményezett..Azért csak haladtunk, az első kör végén egy nagyon szűk részen kellett átúszni, de tudtam, hogy ilyen lesz, nem ért váratlanul, nem ment rosszabbul mint egész addig. Itt aztán kezdett kicsit fellazulni a tömeg, nem is igen tudtam eldönteni, hogy én úszok ilyen lassan, hogy mindenki lehagyott, vagy épp ilyen gyorsan úszok, hogy mindenkit lehagyok...na persze ezen utóbbit valószínűsitettem kevésbé :) Ráadásul az egyik erőteljesebb lábtempótnál, mikor épp egy mellószótól akartam megszabadulni aki valahogy felülről rámúszott, begörcsölt a jobb vádlim. Pedig egy hétig emelt dózisban ettem előtte az Anticrampont, gyakorlatilag nem edzettem semmit, és mégis jött a görcs. Szerintem ez nekem a hideg víztől lehet. Na itt szépen megálltam a sok ember között, fogtam a lábfejemet és visszafeszítettem, lassan engedett a görcs, úsztam tovább, de ezzel a lábammal már csak igen óvatos mozgás végeztem. A második körben több lehetőség volt rendesen úszni, itt figyeltem a technikára, húzni, forogni, könyök stb. Az első kör végén 24 percet mutatott az órám, aminek örültem, mert nem emlékzetem pontosan, de tudtam, hogy 1 km feltt van ez a táv. Kifelé a második kör felénél hatalmas hullámok voltak, annyira nem volt nehéz benne úszni, alattuk úsztam, nem próbáltam legyőzni őket, a levegő is jól ment, nem nyeltem sok vizet, bezzeg a mellúszók, ők csak vizet kaptak a szájukba itt. Aztán lassan kifordultunk arra a részre ahol a cél fel kell úszni, itt egy darabon olyan kicsi volt a víz, hogy voltak, akik felálltak és gyalogoltak (térdük aláig ért a víz), bár ezért elvileg kizárás járt volna. Egy híd alatt kellett átúszni, itt meg felkavarodott az iszap, tiszta fekete volt a víz. Ja, nem is mondtam, hogy a rettegett medúzákból egyet sem láttam, szerintem most ők kaptak sokkot ennyi  gumiruhás embertől és hanyatt homlok menekültek :) Szerintem a medúzákból csak a profiknak jut mert ők olyan kevesen vannak :) Mikor a híd után észrevettem, hogy mindjárt itt a cél, nagyon megörültem, egyátalán nem tűnt hosszúnak az egész úszás, ránétem az órára, 1’17, na mondom 13 perc alatt nem hiszem, hogy ne bírnék odaérni, a célom pedig az 1.30 volt, szóval örültem.  Végül a pallón kifelé a vízből és meglepődtem, hogy mennyire nem szédültem és nem voltam eltájolva, mint a Vansbrosimmningen után, ahol  a lábaim is érdekesen mozogtak.

Most minden oké volt, futotam a depóba,nők külön öltözőben jobbra,  neoprent közben elkezdtem levenni, „kék brigás”-BlueBike zacsit felkaptam, törölközés, sisak fel, rajtszámöv fel, zoki fel, cipő kézben, óra le alá csuklópánt fel, óra vissza, chip csekk, egy magnéziumot betoltam, szemüveg fel, minden más zacsiba vissza és irány ki a bringához, itt cipő fel és tolás ki a bringát, majd ugrás fel és gyerünk.  

Ja, az úszás végén Attila hangját hallottam, hogy kiabál nekem, hogy az úszás jól ment:) Látni nem láttam, de jól esett, hogy ott van! A bringán először a hídon kellett átmenni ami 6 km hosszú és kicsit emelkedik, délről azaz itt oldalról fújt a szél, éreztem is rendesen, ahogy pakolja a bringát arrébb, de a tempó jól ment 31 körül. Aztán fordulás jobbra dél felé Öland szigetén lefelé, itt majd 60 km-t kellett szembeszélben menni, hááát ez nehéz volt, lassultam is, 28 alá ment az átlagom, de ez már majdnem az 56 kmes depó előtt volt amikor tudtam, hogy kanyarodunk és kerszetben fogunk menni a  szigeten, itt oldalszél lesz megint, aztán pedig felfelé, akkor meg jöhet a hátszél :)

Egyik velős megállapításom különben amit a sok magányos nem mindig kellemes és sokszor unalmas, fájdalmas bringaedzésen konstatáltam: Ha látom, hogy fúj a szél, de nem érzem, na akkor van hátszél :) Szóval vártam türelemmel a hátszelet, az én időmet, nem nyomtam nagyon a  szembeszélben, csak annyira, hogy menjen, fejemben voltak Krisztián szaval hogy ő csak végig úgy nyomta a pedált, mint ha tojáson menne, azaz ne legyen nehéz soha. A titkos célom ugye a 12 óra volt, mert tudtam, hogy elvileg meg tudom csinálni az edzéseken teljesített idők alapján, na de hát egy IM olyan hosszú és annyi minden dolog pontos időzítéséről, klappolásáról szól, hogy bármi lehet, tehát ezt az álmot nem nagyon hangoztattam:) De kiszámoltam, hogy ha megvan az 1.30as úszás, és elég rövideket tudok depózni, akkor elég 28-as átlag a bringán, hogy még beleférjen egy elérhető tempójú marathon és meglegyen a 12 óra. Persze álmodtam a 30-as átlagról is bringán, de azért edzéseken nehezen ment hosszabb távokon a 30as átlag, igaz a vége felé a tempóbringával kicst jobban ment, na de 180at nem mentem ennyivel egyszer sem. Mindenesetre a hátszeles részen nyomtam neki rendesen, na ezt baromira élveztem, könnyű pedál, alacsony pulzus és mész mint a golyó (na persze magamhoz képest, nem a 40-45 ös űrtempókról beszélek, csak kis földi halandó módra). Ja, engem is mindig hagytak le csodabringás kigyúrt hegyessisakos emberkék, gondoltam, is, hogy hogy lehet, hogy ezek nálam lassabban úsztak...De különben rájöttem, hogy triathlonban sokan vannak, akik egy ágban nagyon jók, sokszor ez volt az alapsportjuk,a többiben nem annyira, és hogy a fiúk alapból ugye sokkal jobbak a bringán. Aztán én is mentem el egy csomó ember mellett, voltak köztük csodabringás telekerekesek is, akiket különben az oldalszeles résznél nagyon sajnáltam, nem tudom hogy bírtak megmaradni rajta, nekem a sima 4 cm-es kerekemmel is nehéz volt nem elfújatni magam a széllel. Felmentem egészen 30,3 –as átlagig mire megkerültük az egész szigetet, atán irány vissza a hídon a szárazföldre. Visszafelé nagyobb oldalszél volt, de tudtam tartani a tempót, jól ment, közbe csodáltam a tájat, fantasztikus szép a kilátás onnan. Ja és Öland is gyönyörű volt, egy természetvédelni rezervatumon keresztül tekertünk több száz éves szélmalmok között, tényleg fenséges volt. A hídon visszafelé hangosan dicsérgettem magam aztán meg röhögtem magamon, hogy mit csinálok :D Közben elment mellettem valaki, biztos nem értette, hogy mit dumálok meg röhögök itt hangosan magamban  :) . Attila két helyen is jött kocsival a bringás depókhoz Ölandon, beszélni nem tudtunk, csak egy pillanatra láttam, de nagyon örültem, hogy ott van, nem is értettem, hogy a sok lezárt úton hogy tudott átjönni. A szárazföldre visszérve már csak 60 km volt vissza, tényleg úgy éreztem, hogy ez már semmi, az első 30 ráadásul hasonlóan majdnem végig hátszél, itt még tudtam emelni az átlagon 30,6ra, itt a táj is más volt, volt hogy igen pici utakon mntünk, de nem volt vészes. Rengeteg ember volt különben, Őlandon a sok kis falucskában végig voltak az emberek, mindenki hajrázott, mikor látták hogy lány vagyok mindig külön kiabáltak nekem, ez is tök jól esett :). 150 nél volt a fordító, itt már tényleg csak 30 volt és bár szembeszél, tudtam, hogy annyit már nem lassulhatok, hogy nagyon lemenjen a tempóm, és én, aki gyerekkorban a 7+8 at sírásig szenvedve sem tudtam összeadni, kiszámoltam fejeben, hogy 4  és fél órás marathon is elég a 12 órára ha bent vagyok 30cal abringán,  az meg 6.10 es tempót jelent, amivel nem hittem el, hogy ne tudnék futni, hiszen életem első marathonját és 4 h 4 perc alatt futottam. Szóval nagyon örültem.

Az egyetlen dolog, ami miatt aggódtam, az az emésztőrendszerem volt. Megfogadtam Zsu és Krisztián tanácsát, hogy fél óránként egyek a bringán, közben meg egyfolytéban igyak. Ezt végig csináltam is, órámat erre nem lehetett beállítani, így 15 km-enként ettem, csak gélt, mert eleve érzékeny az emésztőrendszerem, csak azt bírok enni, semmi szilárdat, mert akkor teljesen kész, és annyira féj, hogy nem tudok futni. Váltogattam a koffeines és nem koffeines géleket, rá mindig 1-1,5 dl víz, közben iso. Egy idő után már rettentően nem kívántam az egész eszegetést, sem éhes nem voltam, sem finom nem volt, sőt a vízszintes tetshelyzetben a nyelőcsövemben éreztem a savat, meg a levegő is kezdett gyűlni a gyomromban, ami időnként kijött, de itt már tudtam, hogy nem lesz ez vidám a futás alatt. De nem hagytam abban, időnként kialkudtam magammal még egy 5 km-t a következő gélig :), de rendesen megettem az adagokat, mert tudtam, hogy ha nem megy be energia, akkor a futásnál 100%, hogy fejre fogok állni. Volt a zsebemben egy kis múanyag zacskóban sótabletta meg espumizan gyöngy, de sajnis nem bizonyult vízállónak a lezárása, és mikor előszedtem 150 km körül akkor csak egy szem espumizan és két sótabletta volt ép, ezeket azért bevettem. 120 km-nél megettem egy lassan felszívódó edzés, verseny előtt pár órával javasolt gélt, mert mondta Zsu, hogy itt egyek többet, hogy a futásnál majd pont jó legyen az energetika, de hát kenyeret, energiaszeletet nem tudok, gondoltam ez a gél jó lesz. Különben olyan íze és állaga van mint a zselés szaloncukornak gyerekkoromban, szóval én kifejezetten szeretem :).  Különben itt is végig fantasztikusak voltak az meberek, minden kis faluban rengetegen drukkoltak, ültek a kerteben a reggelizőasztall mellett és drukkoltak:) A szervezés, a segítők is nagyon jók voltak, a depóknál lassiítottam kicsit, de azért nem nagyon, és mégis mindig pontosan a kezembe adták a kulacsot, egyet sem hagytam el. A bringa végén kitaláltam, hogy mivel nem szeretek bringacipőben futni, úgy fogom csinálni mint a profik, az utolsó 10 méteren kikapcsoltam a cipőm és kiléptem belőle, úgy szálltam le a bringáról, rajta hagyva a cipőt, zokniban futva tolva be  a bringát a depóba. Tök jól ment, bringát helyére tettem, aztán első utam a toitoiba vezetett, mert az egész bringa altt pisilnem kellett, de úgy érzetem nem érek rá megállni és ilyen pitiáner dolgokkal foglalkozni, kibírom a depóig :) Aztán „piros-futós” RedRun zacskót le a fogasról és irány a sátor. Sisak le, cipócsere, egy magnézium felhajt, visor (baseball sapka szerű de csak napellenző része van nem tudom mi a neve )fel és irány kifelé. Nagyon jól ment, szinte semmi nem volt a szokásos merev, zsibbadt talpak, lábak érzésből. Ja, a bal csípőmet érzetem a bringa elején, gondoltam is, hogy mi lesz ezzel, ha  futásra rosszabb lesz, de a bringa végére már alig éreztem, nem is tudtam eldönteni, hogy nem csak beképzelem-e, hogy érzem. A futásnál tökéletes volt, semit nem érzetem belőle, indultam ahogy a lábam vitt, 5 alatti tempóval. Egy csajjal együtt jöttünk ki, ő is ilyen tempóval indított, aztán az első 2 km-re levő depónál megállt inni, és onnantól a hátam mögött volt, később a célban lévő zuhanyzóban talákoztam vele a verseny után. Minden kör 14 km volt, és én úgy mnetem neki, hogy csak 3 kört kell futni, hát az semmi :). Az első körben rögtön éreztem, hogy nem a legjobb a hasam, büfögés, pukizás (már bocsi,de egy IM erről is szól :)) és hát fájt az egész hasfalam a feszüléstől. Attila fele körül, 6 km nál volt ott, aranyos volt, nagyon örültem neki, volt nála egy Hajrá Trixis magyar színekre színezett óriási szív rajz egy lepedőn:). Itt mondtam, hogy kéne még espumizán abban a depóban ahol lehet külsö embernek beadni dolgokat a 12. km körül. mondta, hogy akkor ott találkozunk. Különben futás jól ment, lábamnak semmi baja nem volt csípőm jó volt, energetikailag jól voltam, minden depónál ittam, talán 10 nél ettem egy gélt is.

A kör vége Kalmar történelmi belvárosában kanyarog az utcákon, befutsz a várba, kis fahídon keresztül, megkaptam futtában a kis gyongyöket , vagy 8 biztos volt, gondoltam ennyi nem kéne, de hát bajom csak nem esz tőlük. A kör végén végre megkaptam az eslő karkötőmet, zöldet, már nagyon vártam, aztán irány a 2. körre. Tudtam, hogy az lesz a legnehezebb lelkileg. Viszont a gyomrom egyre jobb lett, 18-nál már tök jól voltam, semmi nem fájt, puffadás elmúlt, tök jól ment a tempó, persze számolgattam rendesen, hogy ha egy körben 20 mp-et lassulok akkor is  megvan a végére a 6.10 :) De aztán nem lassultam, pedig azt tudtam, hogy egy picit sem fogom sehol sem nyomni, csak úgy megyek ahogy jön a lábamból. A pulzusom fantasztikus jó volt, egyszerűen nem is értettem, hogy hogy a fenébe tudok 150es pulzuson futni, mikor edzésen mindig azzal szoktam szenvedni, hogy 160 fölé nem menjek nagyon. Itt meg időnként már 147 volt, tök örültem, és gondoltam is hogy Zsu biztos nagyon elégedett lenne, ha tudná, hogy milyen jó a pulzusom :) 18 után aztán derült égből villámcsapás módra megint jelentkezett az a mellkas fájdalmam mind a Stockholm Marathon utlsó 4 km-ében, de szerencsére nem olyan intenzíven. Fogalmam sincs különben, hogy mi ez, fájt nehezebb volt levegőt vennii, néztem a pulzust, felment 159-re, igyekeztem nyugodtan kezelni, nem beparázni, tudtam, hogy volt már ilyen, elmúlik, és el is múlt, csak át kellett esni rajta, és kibírni közben, tempót nem lassítottam nagygon, csak egy picit, és figyeltem a levegőre, pár km után lejjebb ment  a ba loldalamba aztán a gyomromba aztán elmúlt. Na itt örültem, úgy érzetem, most már nagy baj nem lehet, mikor ez is jobb lett. Előző körben végig egy férfi mögött futttam, időnként kerülegttük egymást, ő eggyel több körnél járt, gondoltam is, hogy hiányozni fog, hogy nem fut előttem az én utolsó körömben :). Aztán a fájdalom miatt pici lassulásomnál elment előlem. A második kör végén megkaptam a második karkötőt, sárgát, na ez már nagyon jó volt. A kör végén pedig lehagytam egy ismert örebroi csajt aki szintén nem profi, pár éve triathlonozik, de eléggé sztárolják, na ez megint igen jól esett :) Aztán irány a 3. kör, na ez volt a legjobb.

Tök jól éreztem magam, a hasam nem fájt, mindenem oké volt, ja egy vízhólyagot érzetem a 2 hete mezítlábas futás után szerzett egyik hólyag helyén...de kicsivel nem foglalkozunk címszóval nem adtam túl sok energiát ennek a dolognak.  Attila a 30. km körül jött oda, egy IronTrixi feluratú lepedővel, nagyon aranyos, volt, itt már örültem ennek a feliratnak, különben nem szeretek előre inni a medve bőrére. Aztán viccelődött mondta, hogy a célban találkozunk, de igyekezzek, mert nem akar sokat várni  :D .Jaha, gondoltam valaki már nagyon a  zsebünkben érzi a győzelmet :) Az utolsó 6 km-nél éreztem, hogy kicsit már nehezebb kezd lenni, itt ettem még egy gél, meg kétszer is megálltam inni, itt lassultam is valamennyit, de már mindegy volt. Sokak mellett elfutottam lendületesen, sokan meg is dícsértek, hogy milyen frissen és könnyen mozgok, nyugtattam őket, hogy ez biztos, csak azért van mert elülső talpon futok,de különben tényleg tök jól éreztem magam. Aztán a városközpontba beérve már csak 2 km volt vissza, itt átállítottam az órámat, hogy az összidőt lássam, 11.20at mutatott, na mondom akkor ha egy kicsit még belehúzok, akkor meglehet ez 11.30 is, és egy pici erő sem kellett a belehúzáshoz, ez valami fantasztikus, ahogy minden utcán végig állnak az emberek és drukkolnak, hajráznak neked. A név ugye rajta van a rajtszámon, és rengetegen név szerint kiabálnak. Aztán mikor ráfordulsz a célkapura, és végre nem kell jobbra letérned mint az első két körben, na az ferg

eteges! 

A speeker valamit kiabált, hogy szinte repülök a célba, de tényleg könnyednek éreztem a végét:)  Na persze sapka szemüveg le közbe, hogy azért kibújjon belőlem a nő, és a lehetőségekhez képest jól nézzek ki a célfotókon :D. meglett a 12 óra, sőt meglett a 11.30 alatti idő is, amit álmomban sem gondoltam volna.

Tényleg nagyon jó érzés, hogy megcsináltál valamit, amiben legyőzted önmagad, végig ura voltál a testednek az elmédnek, egy hatalmas önfegyelem és összpontosítás kell végig egy ilyen versenyen, mert annyi minden mehet félre, hogy bármi azt eredményezheti, hogy nem sikerül. De sikerült, és nem érzetem azt, hogy hú de nehéz volt. Inkább hatalmas élmény, hatalmas eufória. Hatalmas köszönet Harsányi Zsunak, az edzőmnek aki tényleg a legonyolultabb munka, kurzus, gyerek, gyerekakitivitásos, mindenféle programos heteimbe is úgy belepakolta az edzéseimet, hogy egy ilyen fantasztikus eredmény született abból hogy végigcsináltam amit írt. Hogy türelemmel viselte az időnkénti emailes nyavalygásaimat és átsegített a nehézségeken! A legnagyobb köszönet pedig kis családomnak, az élen Attilával, aki maga is egy nagy változáson ment át ebben az évben  és a végére teljesen mellém állt és hatalmas támogatást nyújtott szerelmével és megértésével! Az Ironmanséget, a versenyt magát, azt, hogy a pólómon ez van „anything is possible”, azaz „Bármi lehetséges”, Édesapámnak ajánlom, aki bár most azt mondta, hogy nagyon félt, de egész gyermekkoromban arra nevelt, és azt láttam tőle, hogy „Lehetetlen nincs, csak tehetetlen”. Ezt a mondását nem szerettem 8-10 évesen amikor nem volt kedvem ebben-abban segíteni és nyüszögtem, hogy nem tudom megcsinálni, de valahogy csak megragadt bennem ez a hozzáállás: Mindent lehet, csak akarni kell!