Az elsők...

Nekem ugyebár ez volt az első maratoni nekifutásom, ez volt életem első párizsi utazása és most emelkedtem előszőr életembe vasmadárral a felhők fölé. Szóval minden összejött. Nem is tudtam miért izguljak jobban, mert tartottam a repüléstől, a maratontól...és persze a szokásos utazásifélelem (biztoselakarokmenni, nemmaradhatnékithhoninkább-érzések) is hatalmába kerített.Aztán eljött a nagy nap és innentől már minden ment mint a vízfolyás...nem is tudtam felocsúdni a repülés izgalmából máris Párizsban metróztunk.

Párizs tényleg megér egy misét, bár nekünk ez a 4 nap is kevés volt.. :-) 
Maga a futás vasárnap volt, de mi csütörtökön landoltunk a repülőtéren. Kupaktanács után úgy döntöttünk, hogy még onnan egyenest elmegyünk az Expo-ra és felvesszük a rajtszámot és az ajándékokat. Gondoltuk nagy lesz majd a versenyközpont, mert mégiscsak 35.000 embert kell kiszolgálniuk. Hát tényleg nagy volt, de remekül megoldották a szervezők a nagyon-nagyon kedves, mosolygós segítők gyorsan és pontosan végezték a munkájukat. Átvettük a rajtszámot, chip-et, és lehetet nevet nyomtatni a hátadra is, hogy a hátulról jövők név szerint szurkoljanak, a poló szép sárga J és egy nagyon aranyos világos kék színű hátizsákot is kaptunk. Meg adtak egy nagy reklám táskát is, amiről kiderült, hogy nem az, aminek látszik. Ugyanis az egy testmelegítő-nylon volt. Óriási. Amikor reggel mész a rajtra a hűvösben, akkor kell felhúzni, hogy melegen tartsd magad, mert futáskor már úgyis melegebb lesz az idő. Én hazahoztam emléknek, nem volt nagyon hideg az idő aznap reggel…De még ne ugorjunk ennyire előre…Az Expo felső emeletén volt az árulda. Itt lehetet vásárolni maratonos-szuveníreket, polókat, cipőket, kínáltak itt mindent, ami egy futó szem-száj-lábának ingere. Ja, és majd el felejtettem írni, itt lehetet rajtszám pecsételés után egy gumicsuklópántot kapni a zónádnak megfelelően (én 4-órás voltam, így zöldet kaptam)  , amin rajta voltak, hogy a cél elérése érdekében milyen részidőket kell produkálnod 5 kilinként. Nagyon ötletes!Amikor sikerült kicihelődnünk az Expo-ról, elindultunk a szállásunk felé. Este fél-tízkor sikerült is elfoglalni a szobánkat.

Pénteken eljött a pillanat, hogy bevegyük a várost és elkezdjük felkeresni a híres-nevezetességeket. Mivel sokan voltunk és más-más ismeretségi kapcsolatban, így kisebb csoportokra szakadoztunk és külön-külön indulunk el. Mi kis csapatunk (Zita, Dávid és én) először a Notre Dame-ot kereste fel először. Megnéztük belülről, előlről, oldalról, hátulról. Csak fel nem jutottunk, nagyon nagy sor állt. A szajnai hidakon oda-vissza átkelve a St. Chapalle (remélem jól írom) üvegfalas kápolnájába szerettünk volna bejutni, de lezárták ebédidő miatt. Így átmentünk a Latin negyedbe csavarogni és kajálni egyet. Itt bejutottunk a Sorbonne orvosi karának belső udvarára is. J Mivel a közelben volt, átruccantunk a Louvre udvarába, csakhogy megnézzük hova is kell majd visszajönni. Eljött az idő és bejutottunk St. Chapalle-ba, ebbe a gyönyörű üvegfalú kápolnába (ami ráadás emeletes, mert két kápolna van egymás felett.) Amíg Zitáék ezután a Musée d’Orsay-ban tettek látogatást, addig én elzarándokoltam, mintegy útvonal bejárást tettem Párizs és egyben Franciaország leghíresebb műalkotásához…igen, kitaláltátok már…az Eiffel toronyhoz. Amihez vissza is tértünk nemsokára. Időzítésünk céltudatos volt, naplementét jöttünk nézni. Persze jó futókhoz híven gyalog vágtunk neki, de a második szinttől már lifttel kellett menni, sajnos. Gyönyörű kilátásban volt részünk. Leírni nehéz, ezt tényleg látni kell.Innen tértünk haza nyugovóra.

Szombaton egy lájtos, pihenős városnézést terveztünk, mintegy készülve a holnapi nagy napra. Amélie csodálatos élete című film egyik „legromibb” jelenete játszódott le a gyönyörű Sacré Coeur bazilikájánál. Meseszép fehér templomnál órákat lehet elidőzni, ráadásul ez a negyed Párizs művésznegyede, festőkkel és kellemes hangulatú kis utcácskákkal és palacsintázókkal. Innen a Moulin Rouge –hoz sétáltunk le, majd a metrózást leszavazva az Operához vettük utirányunkat. Itt csak az előtérbe mentünk be, de már az is nagy szenzációsan gyönyörű volt. Innen még „elfutottunk” a Diadalívhez, csakhogy leellenőrizzük, hogy ott van-e a helyén (ide majd vasárnap jövünk vissza). Rövid Diadalívezésünk után visszamentünk az Expo-ra, mert ott volt a Pasta party az elmaradhatatlan tésztával. Hááát ettem már finomabb paradicsomos tésztát is, de mivel ingyen volt én meg keletközépeurópai vagyok, így szép csendben elfogyasztottam. JTöbbiektől leszakdva kiruccantam északra, hogy megnézzem Franciaország legnagyobb, a 98’as foci vb-re épült stadionját a Stade de France-t. Kivülről láthattam csak meg a szentélyt, de monumentális stadionról van szó….elképedve álltam ott és próbáltam lefényképezni ,ami nem igazán sikerült….sajnos.

És eljött a vasárnap….a Maraton Napja.
Reggel fáradt lábbakkal kelni nem éppen megfelelő pillanat, hogy az ember élete első maratonijáról ábrándozzon és terveket szőjjön. Tény és való, az elmúlt két nap 12-12 órás városnézésében nagyon elfáradtam. A futás immár másodlagos lett, mert Párizs teljesen lenyűgözött. Valahogy nem akaródzott futnom, de nem volt más választásom, mennem kellett. „ Szerencsére” nem voltam egyedül fáradtságommal, azt hiszem ebbe a bajba minden turista belesett. DE mivel ez volt életem első maratonija, munkálkodott bennem a versenyszellem, igenis lefutom és megcsinálom. Már reggel éreztük, hogy nincsen nagyon hűvös, reméljük jó idönk lesz. Csomagleadás után jött a könnyítés. Tojtoj vécék mellett a fiúknak nyílvános piszoár is rendelkezésre állt (Ezt én nem mertem kipróbálni…hihi), majd nyújtás és bemelegítő kocogás után. Beálltunk a tömegbe. Visszatérve a sátrakhoz. A rajtvonal és a célvonal nem egy helyen volt, több százméterre egymástól a Diadalív egyik és másik oldalán. A célnál voltak a sátrak, amelyet több zónára osztottak. Első zóna a cél felől a befutó zóna volt, itt szépen ki kellett azonnal jönni a futóknak. A következő zónában volt az éremátadás és a frissítés (víz, gyümölcsök, meg minden. Ezekből annyit vehettél, amennyit bírtál), az egészségügyi sátrak és a masszázs sátor is. A következő zónában a ruhatár volt a vécékkel és ezután egy kis kapun mehettél ki a nyílvános zónába, ahová már a kisérők is bemehettek.Szóval rajt.Zitával próbáltunk bejutni a zöld zónánkba hátulról, de nem sikerült, mert annyira betömörült a tömeg, hogy messze voltunk. Sebaj, mondtuk és a rajtra elindultunk. Azért rám is ráragadt versenyláz, és már nagyon le akartam futni a maratont…nagysokára át is jutottunk a rajtvonalon és elindultunk a futófolyammal. Az első frissítő állomásig együtt haladtunk, aholis sikerült elveszítenünk egymást a tömegben, így egyedül maradtam. Az utcák nem mindenhol voltak kellő széllességüek, így volt olyan rész, hogy sétálnunk kellett, sőt még állni is. A párizsiak azonban nagy szurkolók. Rengetegen szurkoltak mindenhol és nagyon lelkesen, hangosan.  A tűzoltók például a futók fölé kitolták a tűzoltólétrát és arra ültek rá, mint a fecskék a drótra és a kihangosítóval buzdították a népeket.Futok, futok egyedül, mígnem olvasok egy „Judit” feliratú lány-hátat. Nem tudtam, hogy magyar-e, így szépen elé futottam, mintha észre sem venném…bekapta a horgot, mert hamarosan hallom a hátam mögött a „Szia Krisztián” kiáltást. Visszafordulok és elkezdünk csevegni. Szimpatikus lány volt Judit, kiderült hárman jöttek Pestről barátnők leánybúcsúztatni és lefutják a maratont is…A tömegben sorba szúrjuk ki a magyarokat. Veronikát, Emőkét, Attilát (aki kevésbé volt kommunikatív) és Evát (aki már akcentussal beszélte a magyart, de nagyon aranyos volt). Panaszra nem volt okom, élveztem a kocogást, jókat beszélgettem, megköszöntük a hangos buzdításokat és gyönyörködtünk a városban. 29-nél jött a baj….Azt hittem először, hogy csak képzelődöm, de nem. Beállt a combomba a görcs. Mikor már mindakettőbe beállt, elbúcsúztam kedves futótársamtól és leálltam nyújtani. Nem lett jobb. Innen jött számomra a szenvedés….ami inkább lassulást jelentett. Azt azonban tudni kell, hogy százágra sütött a nap, rekkenő, fülledt, párás idő kerekedett. 27-nél bementünk egy alagútba. Az elején semmit sem láttam(nem volt világítás), a végére pedig elfogyott a levegő. (A pályán ez volt a töréspont. Itt ezrek álltak meg sétálni…) 30 kilinél kapóra jött (biztos tudták, hogy ide kell) a gyors masszázs, ugyanis 15 ember ezzel foglalkozott a frissítés után. Én is gyorsan leültem egy székre, a srác 2 perc alatt kimasszírozta a görcsöt, majd továbbindultam a cél irányába. Kocogok, kocogok, mígnem újra éreztem a görcsöt, de már a vádliban…aztán a comban…nem akarom részletezni, de 33-tól séta-kocogás keverékkel róttam a kilómétereket, míg hátulról kaptam a buzdításokat. (kiírtam, hogy „first marathon”…) A nap továbbra is sütött ezerrel, én pedig szenvedtem a cél felé, de csak fizikailag, mert lelkileg, mentálisan top-on voltam. Ennek köszönhetően eljutottam acélig, majd a sírás határán, de bekocogtam a célba. SIKERÜLT, megcsináltam!!!! Igaz belegyalogoltam, de nem adtam fel – és nekem ez volt a lényeg. Bruttó időm 4:42:36 lett. (Nettó: 4:34:32) A körülményeket ismerve elfogadhatónak tartom, lesz még nekem 3.30 is… J

Ami nagyon tetszett: a szurkolók és a futótársak buzdítása, ráadásul névreszolóan!!! Az, hogy találkoztam magyarokkal a mezőnyben, akik nem velünk voltak. Az, hogy nagyon szép útvonalat jártunk be. A zenekarok szenzációak voltak, olyan jól zenéltek, hogy legszívesebben ott maradtam volna hallgatni őket. Hatalmas frissítő asztalok voltak mindenféle jóval megtömve, és volt bőven utánpótlásuk. A hivatalos fotózásokkor szóltak mikor és hol vannak a fotósok, hogy mindenki fel tudjon rá készülni. :-)
A legjobb jelentet: 41 kilinél egy fickó kezetnyújtott és gratulált, hogy teljesítem a távot. Innentől kezdve lúdbőrösen futottam. Ha ez a fickó nincs, akkor belegyalogolok a végén is…Ami még jó volt: a masszázs. A sátor előtt óriási sor állt, bent a sátorban két-féle masszázs volt. Legelöl vérhólyag és sebesülés kezeléseket is végeztek, míg hátrébb „sima” masszázs volt. Ami nagyon tetszett, hogy nem egy ember, hanem kettő foglalkozott veled, így fele idő alatt végeztek. Ennek köszönhetően nem kellett sokat várni. (nem számoltam meg, kb 80 masszírozó asztal volt)
Ami nem tetszett: ez volt az első nyári nap. 28 fok, fülledt, párás idő. Felkészülés során mindig hidegben futottam és hosszú ruhákban, így a szervezetem nem volt felkészülve az intenzív párologtatásra.Elgondolkodtató, hogy szerencsés volt-e előtte két napon is összesen 24 órát várost nézni…..

Egy azonban biztos: maratont futok még…..

A futás után visszamentem a szállóban, aholis találkoztam majd mindenkivel. Rövid, de görcsös pihenő után fél nyolckor nekiveselkedtünk és felmásztunk a Diadalívhez. A lépcsőn felmenni könnyebb volt, de lejönni már sokkal nehezebb….egy kicsit szenvedtem, minden lépésnél éreztem a nagynagy fáradtságot. A sánzelizé egy kicsit csalódás volt, így nem is sétáltunk rajta.

Hétfőn, az utolsó városnéző napon másik kistársasághoz csatlakozva újból látogatást tettem a Sacré Couer-nál és a Művésznegyedben, majd a Louvre-nál csatlakoztam Zitáékhoz. Felkerestük az Operát, ahová mostmár be is mentünk. A néhol már giccs-szerűen túldiszített épület gyönyörű volt..minden fala, minden négyzetmétere ámulatraméltó. Az Opera után leválltam többiektől és elmentem egy kis szórakozásra, az ottani millenárisparkba. Van ott egy gömb, a Géode, ahol 3D és hatalmas mozivásznon vetítenek filmeket. Szenzációs volt….Innen átvonatoztam a La Défense negyedbe, a Modern-Párizsba. A felhőkarcolók közé építettek egy négyszögletes diadalívet. A nagy terek és az üvegházak ellentétei a régi és szép Párizzsal, de ez is magával ragadó hely mindezek ellénre.Kedd a hazautazással telt el. 

Párizsról utólag: nagyon tetszett. Az emberek barátságosak, tudnak élni és örülnek az életnek. A metró az előzetes híresztelések ellenére nem bonyolút, könnyen kiismerhető és tényleg azzal mindenhova eljutsz. És nem utolsó sorban: ide még vissza kell jönni!

Javaslom, hogy írjuk át a híres mondatot: Párizs megér egy marathont. Vagy kettőt. 

Megvolt ez első….