-Arra jöttem rá, hogy nincsenek határaink.

-???

-Egyszerűen nincsenek határaink. A saját kényelmes tempónkban bármeddig el tudnánk gyalogolni. De tényleg, akármeddig. Amíg egyszercsak összeesünk és kimúlunk.

: ))

Ezeket a gondolatok szórta Sanyi a 10. ep, Hideg-kút felé. Biztos baromi nagyképűen hangzik. Pedig van, amikor tényleg nincs semmi, csak ez az érzés.

Na de ne rohanjunk annyira előre.

Eredetileg nem terveztem beszámolót írni, hiszen szerencsére most már nem olyan nagy szám, ha „lenyomunk egy hatvanast”. Holott ez a túra némileg keményebb, mint a híres-hírhedt Mátrabérc, igaz, a szintidő közel sem olyan szigorú. Egészen pontosan 16 óra alatt kell teljesíteni az 59,7 km-t 31351 méter szintemelkedéssel.

Aztán az új cipő és a sok kedves momentum arra sarkallt, hogy mégis írjak, nem is beszélve arról, hogy lehet, jövőre már nem lesz miről írni. :(

Hajnali indulás, pörgős rajtprocedúra, és máris Pásztó ismerős utcáin gyalogoltunk. Nem volt kérdés egy pillanatig sem, hogy a 60-on indulunk, az sem igazán, hogy végigmegyünk, de azért volt némi kockázat: mindketten vadiúj cipőben vágtunk neki az útnak. A lasportivánk teljesen szétszakadt, muszáj volt már újat venni, de csak az utolsó utáni pillanatban szereztük be a salomon speed cross 3-as modelljét. Előtte érdeklődtem tapasztalt, hozzáértő terepfutóknál, utánaolvastam, keresgéltem. Igazából sajnáltam kiadni rá egy kisebb vagyont, de a boltban felpróbálva már nem volt kérdés, hogy ez a cipő kell nekem. Az külön mák, hogy épp leárazás volt. Eredetileg úgy gondoltam, hogy kiküldöm a féltáv után lévő depóba a régi cipőt arra az esetre, ha az új szétszedné a lábamat. De aztán Sanyi is vett egy ugyanilyen cipőt, és gondoltam, ha nem válik be, legalább nem egyedül szívok:) úgyhogy b-terv nélkül bátorkodtam nekivágni.

Nem kapkodtuk el már az elejét sem. Még az sem volt célunk, hogy a tavalyi időnket (14:17) megjavítsuk. Kényelmes, szintidőn belüli sétát terveztünk. Az első, aszfaltos szakasz után rögtön jött egy jó kis kaptató. A Muzsla-nyeregig kellet felmászni. Fázni nem fáztunk, mondhatnám azt is, hogy már korán reggel piszok meleg volt. Már itt kénytelen voltam szembesülni azzal, hogy a lábaim erő terén közel sem állnak a helyzet magaslatán. Két oka lehet: az egyik, hogy az elmúlt egy hónapban (hála a vizsgáknak és a rengeteg munkának) semmit nem csináltam, a másik, hogy az utóbbi pár napot megelőző időszakban nem nagyon tudtam enni, általában csak napi 1x rendesen, így aztán nem volt miből energiát nyerni. Nagy gond azért nem volt, simán felértünk, és a későbbiektől sem féltem.

Lefelé aztán futottunk egy minimálisat, próbára téve az új terepjárókat. Hát, nagyon mennek!! Sokkal jobb érzés futni bennük, mint gyalogolni. Egyetlen probléma a gyorsfűzővel volt; elsőre nem sikerült eltalálni a megfelelő szorosságot, így meg kellett állni párszor igazítani. Aztán viszont szépen beállt.

A lejtmenet után patakokat kereszteztünk, ismerősökkel találkoztunk, haverkodtunk, néha kicsit felfelé is másztunk, kellemes volt. Volt egy párperces időszak, amikor egyedül bandukoltam, szépen lassan, hogy Sanyi hamar utolérjen majd. Előttem, mögöttem senki. Aztán beért egy félig-meddig kocogó csapat, élükön, ha jól tévedek, a M115 leggyorsabb női teljesítőjével. Végigmérnek, mire az egyik srác rákérdez, melyik távon vagyok. (Melyiken lennék, erre csak a 60 jön..?!) Mondom, hogy 60as, bólint, biztat, jó utat kíván, szurkolnak a többiek is. Egyfelől tök jólesik, másfelől viszont annyira látszott, hogy meglepődve és kétkedve fogadták.. Vajon mikor fogják már kinézni belőlem a komoly teljesítéseket? Majd amikor nem kérik el a boltban a személyimet citromos sör vásárlásakor? : ) Kíváncsi vagyok, melyik lesz előbb... : ) Egy darabig aztán egy ismerős, számomra nagyon kedves házaspárral mentünk, nem is hagytak minket unatkozni. A Havasra felfelé menet aztán leszakadtak, kettesben sültünk tovább. Jó menet volt, rendesen megszuszogtatott. Lefelé kezdtem is érezni a fejemen az erős napsütést. Nem örültem, mert még nagyon az elején voltunk. Aztán szerencsére nem lett komolyabb. Beértünk az erdőbe, ahol az árnyék mellett kiváló „futópálya” is várt, úgyhogy engedtünk megint a cipő csábításának.  

Fajzat volt a következő pont. Jól jött a banán és a süti, a mentás víz viszont sokkoló tud lenni, ha az ember „sima” vízre számít. : ) Itt nagyon jópofa felhőket is láttunk, kivételesen még a fényképezőgépet is előtúrtam a táskából. A Kávára felkapaszkodva megint éreztem, hogy erőtlenek a lábaim, és nem mindig engedelmeskednek az akaratomnak. Szerencsére fejben eléggé rendben voltam, úgyhogy nem is foglalkoztatott sokáig a dolog. Ráadásul lefelé remekül ki lehetett engedni, kellemes volt az út Disznóskútig. Ott csodával határos módon hideg vizet tudtunk tankolni. Kellett is, mert következett a túra legkeményebb(?) emelkedője: Világos-hegy. Egy darabig gondolkodtam, hogy most 30+ fokban felfelé a rosszabb, vagy a Mátra 88-on 90 km-rel a lábunkban lefelé… : ) (Nem tudok szó nélkül átsiklani a csúcsközelben látott jelenség felett: egy kisebb társaság üldögélt egy fa tövében nagy lazán, és bagóztak!!! Sose gondoltam volna, hogy Világos-tetőn valaha cigifüstöt kell szívnom…) Fent aztán gyors fotózás, és irány lefelé. Kellemes erdei séta következett, enni is megálltunk. Fura volt különben, nemcsak a vízfogyasztásunk, de a kajafogyasztásunk is többszöröse volt a megszokottnak. Pedig általában melegben nem nagyon megy le az étel. (ld. előző hetek nemevése..) Babik-kútnál szokásos hangyainvázió, én most meg sem álltam vízért. Itt van pár homályos folt, de egyszer csak Mátrakeresztesen voltunk. Itt összetalálkoztunk 2 fiatal sráccal, akik a Kávára felfelé értek utol minket, már akkor jópár km plusszal. Szegények megint elnéztek valamit, és mivel kikerülték a Világos-hegyet, bukták a 60as teljesítését. Azt hiszem, ki is szálltak ezután. Kár értük, elég jó tempót mentek, de látszott, hogy nagyon tapasztalatlanok, és túl nagyot vállaltak. A 40et lazán, röhögve megcsinálták volna. Na mi viszont nem szálltunk ki, épp csak 10 percre ültünk le enni, inni. (Vajas és lekváros kenyér, és szó szerint kiszolgáltak!!) Ide kértem a depós cuccomat, pólócserén gondolkodtam, de még vállalhatónak ítéltem a rajtam lévőt, a lámpára, úgy gondoltam (és jól), nem lesz szükség, úgyhogy csak némi édességet vettem magamhoz, azt is feleslegesen. Aztán az itteni történéseken azóta is nagyon mosolygok.. Sanyi kedves hazai ismerőseivel találkoztunk, nekik itt volt a rövid táv célja. Mivel végeztek, átruházták ránk a maradékaikat nagyon kedvesen. Adtak csokit, almát, szőlőcukrot, és mondták Sanyinak, hogy nem csak magának vegyen, hanem a feleségének is. : ))))

A házasság szent jegyében indultunk tovább Fallóskútra. Ugyanazon az úton, amin szilveszterkor is baktattunk felfelé, csak akkor lassító tényezőként jelen volt némi bor és pálinka. Így viszont fárasztóbb volt! Felértünk elég jól, és kerestük a buszmegállóban a szokásos pontot (számot kellett írni a korábbi években), de az nem volt sehol. Cserébe remek frissítőállomás volt pár méterrel feljebb, ugyanott, mint a M115-ön. Kaptunk izót, amit most profi módon kevertek, így nem volt ázott pezcukor íze. Sört is kaphattunk volna, de beértük az almával és a müzliszelettel. Itt volt egy nyomóskút is végre, jólesett megmosakodni. Épp befejeztük a fürdést, amikor az eső is rákezdett. Egy órára ígérték, de kicsit késve is örültünk neki, legalább hűsített. Irány Ágasvár! Ez még mindig kemény! A szúnyogokat is felébresztette az eső, támadtak ezerrel. Így viszont legalább megoszlott a figyelmem a felfelé kapaszkodás és a csapkodás & vakarózás között, úgyhogy nem is tűnt olyan nagyon hosszúnak az út. A turistaháznál meg sem álltunk, egyből csúcstámadtunk. Nem voltunk nagyon rosszak, mert sorra értük be a 6os tömegrajttal indulókat. Nem mondom, hogy sosem volt még kellemesebb a csúcsmászás, de viszonylag könnyen megjártuk. Persze lefelé már fájt a térdem rendesen. (Ez még a 88-ról maradhatott vissza.) Leérve szereztünk egy-egy üveg kólát, és Lajos és Haver feliratú palackjainkkal nyomattuk lefelé. Megint beértünk pár játékost, elég jól mentünk. Zoltán-forrást is sikerült száraz lábbal megúsznunk, hurrá. Számot írtunk, és a jó tempót tartva folytattuk utunkat. Épp arról beszélgettünk, milyen vicces, hogy órák óta kerülget minket az eső, halljuk a dörgést, aztán nem kapunk belőle semmit (leszámítva a pár cseppet Fallóskúton), amikor egyik pillanatról a másikra leszakadt az ég. Szó szerint bőrig áztunk, de nagyon jólesett! Eszem ágában sem volt előbányászni és felvenni az esőkabátot, élveztem a fürdőt. Aztán amikor az itinerem és a telefonom is csöpögött már (nem rakom el, úgyis mindjárt eláll..), már nem bántam volna, ha abbamarad. Végül a zuhé egészen a pontig kísért, ráadásul az utolsó kilométer aszfaltos volt, itt már fájt a sarkam, kezdtem nyűgös lenni. A 2. keresztesi ponton leültünk pár percre nassolni, aztán  nekivágtunk az utolsó nagy emelkedő(k)nek. Valamiért megfájdult a fejem (napszúrás?), de szerencsére a hegymenet hamar elfeledtette, elmúlt. Innentől túl sok izgalom nem volt. A nyomunkban lévő viszonylag nagyobb csoportot nagyon elhagytuk, kettesben kaptattunk előbb Hideg-kút felé majd a Nyikomra. Időközben S.-nak megtelefonálták, hogy az övé lett magasan a legjobb siklóernyős vizsga (az elmélet mármint), úgyhogy örültünk, és legalább látom, hogy nem potyára hagyott ki már 2 túrát emiatt. :P Kitaláltuk, hogy Nyikomra 7ig fel kéne érni. A végét ezért meghúztuk (mármint mi úgy éreztük, kívülről persze esélyes, hogy lajhármozgás volt csak..:)) , de kicsúsztunk fél perccel. Azért nem ugrottunk le bánatunkban, hátravolt még 7.8 km. Mégpedig a jól ismert és nagyon nem szeretett köves-saras lefelén. Innen mondjuk szívesebben mentem volna taxival. Az egyenesben aztán futottunk egy kicsit, mert jobban esett már mint a gyaloglás. Nem sokáig tehettük meg, a sár a szimpla gyaloglást is megnehezítette. Viszont egyre többen tűntek fel a látómezőnkben, bennem meg túlteng a versenyszellem, és még egy jó gyalogtempóval is folyamatosan zárkóztunk fel rájuk. Következett egy utolsó aszfaltos szakasz, ami már nagyon nem esett jól, úgyhogy egy hirtelen ötlettől vezérleve elkezdtünk kocogni. Jól vitt a cipő, kimondottan jólesett. Persze akkor már az óránkra is ránéztünk. Eredetileg lefelé botorkálva még a 20.30as célbaérés tűnt reálisnak, 14.30-as menetidőt jelentve. Ennél viszont sokkal jobban álltunk, elérhetőnek tűnt a 14 órán belüli teljesítés. Végül hivatalosan 20.27-kor (valójában pár perccel korábban, de lényegtelen) léptünk be a pásztói koli kapuján. A 13.57-es menetidő 20 perces javítást jelent tavalyhoz képest. Bár ez nem volt kimondott célunk, azért persze jóleső dolog. Megkaptuk az idén is nagyon szép oklevelet és a jelvényt. Már csak a remek vacsi volt hátra: a szokásos gulyás és sütemény. Ez sem lett rosszabb az évek során. : ) Bónuszként Balázs, akit hoztunk-vittünk, és hősiesen megvárt minket a célban a másfél órával korábbi beérkezés ellenére, egyszer csak elővarázsolt 1-1 doboz citromos gössert (a sofőrnek természetesen alkoholmenteset). Behűtve! Fogalmam sincs, hogy csinálta, de megkoronázta az amúgy is remek napot, nagy köszönet érte itt is! : )

Összegezve: kemény menet volt, de megérte nagyon. A szervezés profi mint mindig, és megszakadna a szívem, ha tényleg ez lett volna az utolsó rendezés. Eltévedni gyakorlatilag lehetetlen volt, jelölések, szalagok, feliratok mindenhol, ahol szükséges; bőséges ellátás; zseniális, helyenként küzdős útvonal. A tökéletes túra.

Ami a cipőt illeti: azt hiszem, jól megleszünk. 60 km után sincs vízhólyag, végig kényelmes volt, futni és gyalogolni is jól lehet benne, és nagyon jól kapaszkodik. Egyelőre ennél többre nincs is szükségem.

Ööö…befejezést sosem tudtam írni. Szóval vége.