Szóval megint beneveztünk a Mátra-kupára, ezzel egy újabb évre elkötelezve magunkat a Mátra mellett. Így aztán kérdés sem volt, hogy idén is megyünk a Mátrahegyre, és mivel edzésben vagyunk, és amúgy is a hosszabb távok az idei célok, természetesen a legnagyobb távon indultunk. Ez papíron 43,42 km-t jelent 1922 méter szintemelkedéssel. A teljesítésre 11 óra állt rendelkezésünkre.

A terep az eddigi legváltozatosabb volt, amivel egy túrán belül találkoztam: kemény sár, normál sár, folyós sár, jeges sár, jég, hó, sáros hó, jeges hólé, és összefüggő, kikerülhetetlen vízképződmények. A srácokkal ellentétben az én cipőmbe mindebből csak kevés jutott. :)

Köd. Bazi köd. Az első és az utolsó néhány órában a látótávolságot párméteresre csökkentve. Galya után azért jutott kb. 3 perc napsütés is. :)

Rajtam még bakancs, mivel az elmúlt 2 hónapot gyakorlatilag végigbetegsekedtem, nem akartam a beázást és ezzel egy újabb fel/megfázást kockáztatni. Bár néztem előrejelzést, ami 10 fok fölötti hőmérsékletet ígért, gondoltam, legalább a Kékesen _biztos_ hideg lesz, így aztán a rajtban levetett kabátomat nem mertem ott is hagyni, begyömöszöltem a táskámba, hogy aztán végigcipelhessem közel 50 km-en. Úgy kell nekem.

1.ep: Muzsla-tető.  (2500; 164) Nagyon durván belekezdtünk. 23 perc körüli idővel abszolváltuk az itiner szerinti 2500métert, 164 m szinttel. Mondtam, ha ezt így akajuk folytatni, engem a következő kanyarban elveszítenek...

2.ep: Sástó. (3960; 202) Visszavettünk a tempóból, így nem kimondottan lassan, de még pont kényelmesen haladtunk tovább. Természetesen megint fel kellett emlegetnem remek sástói emlékeimet. :)

3.ep: Köves-bérc (8940; 390) Nem emelkedtünk olyan rettenetesen sokat az előző ponttól, de iszonyat meredek volt. Ráadásul hihetetlen éhség tört rám a pont előtt nem sokkal. Előkerült a kólám, a ponton pedig vagy 5féle édesség közül válogathattunk. Így a táskámba halmozott kajához hozzá se kellett nyúlnom.

4.ep: Galyatető (17870; 985) Úgyis régen jártunk itt, főleg Balázs..:) Sokat ereszkedtünk, jó darabon még mind együtt, aztán az emelkedőkön kicsit lemaradtunk Sanyival. Itt azért már jól ment (nem Sanyi, hanem a túra. nekem:)), elmúlt a reggeli "kivételesen semmi kedvem most túrázni"-hangulatom is. Nem kapkodtunk, de még így is bőven a tervezett időn belül értünk fel. Itt banán és alma közül válaszhattunk és víz is volt, ami nagyon jól jött, mert több ment le menet közben, mint arra számítottunk.

5.ep: Parádsasvár (23780; 1010) Az egyik legjobb rész talán. Ereszkedni kellett végig, de végre annyira jó volt a talaj, hogy simán lehetett futni, és ez nagyon jól is esett. Közben nagyon sajnáltam a szembejövőket, mert fölfelé azért ez egy nagyon durva szakasz, ezt megtanuluk mi is a Vián. :) A büfében kihasználtam a mosdó adta lehetőségeket, ettünk, nekem egy tea is lement, de a hajcsár nem sokáig hagyott pihenni. :P Ami nem is baj - szuper jól álltunk az idővel, ezt végig tartani terveztük.

6.ep: Sós-cseri-tető (24580; 1052) szúróbélyegző.

7.ep: Parádóhuta (28820; 1180): kellemes tempóban, beszélgetve jöttünk, mégis már másfél óra előnyünk volt a szintidőhöz képest.

8. ep: Pisztrángos-tó (32320; 1538): és akkor kezdődött a kaland. Jó másfél órásra nyújtottunk a 3,5km-es szakaszt. És nem a szintemelkedés miatt... Tök jól haladtunk egy darabig, aztán át kellett térni a S- -ról a P+ -re. Az itiner szerint jobbra. Mi ezt meg is tettük az első adandó alkalommal. Csakogy mostanában festik újra a jeleket, terelgetik az utakat... Jó ideje ereszkedtünk már remek tempóban, és beszéltük, hogy milyen fura, hogy idén így kihoznak az aszfaltra, na meg, hogy most már jöhetnének mögöttünk. Aztán amikor már nagyon gyanús volt, egy hozzánk verődött srác elővette a térképét. Kiderült, hogy valahol a másik irányba kellett volna a piroson menni. Esélyünk sem volt akármennyit is behozni a félremenetből, vissza kellett mennünk teljesen. És ugye mivel eddig ereszkedtünk, most végig fel. Itt megint elszállt a jókedvem. Ideggyilkos és baromi kimerítő hetem volt, így aztán sokat kivett fejben az a kavarás. Ráadásul a bal vádlim durván beállt felfelé. Plusz 4 kilométerrel és némi szinttel a lábunkban visszatértünk a jó útra, ahol egy ugyanolyan hídon átkelve, mint azelőtt, ugyanúgy jobbra felfelé, mint azelőtt, ismét a piros kereszten mentünk. És kezdődött a kaptató. Sokszor meg kellett állnom inni is, a vádlim meg nem akart javulni. Néztem az órámat és az itinert, és nem hittem el, hogy még mindig nem vagyunk ot... Aztán jött egy kerítés, amin egy kis létra segítségével kellett átkelni. S. tanácsára ki akartam nyújtani a vadlimat a létrán állva. Ez eleinte nagyon jó ötletnek is tűnt, aztán a tökig sáros bakancsaim úgy döntöttek, engednek inkább a gravitációnak, én pedig a létra 2 foka között találtam magam, kiiktatva a bal sípcsontomat és a jobb térdemet a játék hátralévő részéből. Ehhez képest csak nagyon szolidan káromkodtam. :) Mikor rászántam magam, hogy kimásszam, a biztonség kedvéért még a létra túlfelén is lecsúsztam a legalsó fokról. Nna, itt volt a holtpontsorozatom csúcspontja. Ha valaki elém állt volna egy kocsival, hogy szálljak be, hazavisz, még csak nem is vaciláltam volna... Annak ellenére, hogy nagyjából soha semmit nem adok fel.

Csodával határos módon elértük a pontot, ahonnan azonnal indultunk is tovább a Kékesre.

9.ep: Kékestető (35080; 1888) Gabi halála. Meg úgy szerintem mindenkié, aki erre jön. Különösebben nem féltem tőle, tudtam, mire kell számítani. Najó, azért a kikerülhetetlen vízátfolyásokra nem számítottam. De már minden mindegy alapon gázoltam át rajtuk. Az egyéves, alig használ "vízálló" bakancsom persze beeresztett némi folyadékot, de nem nagyon zavart. Még az elején kézbevettem a kólát, időnként meghúztam az üveget. A nyeregben aztán megittuk a maradékot, és bár talán kicsit lassabban mint legutóbb, de gond nélkül, újabb adag jókedvvel értünk a pontra. Alma, tea, aztán nyomás tovább.

10.ep: Vályús-kút (37920; 1912) Alig hagytuk el a cúscsot, még el sem értük a buszmegálló szintjét, amikoris újabb mutatvánnyal szórakoztattam a körülöttem lévőket. Nagyon megörültem ugyanis, hogy épségben leértem a civilben lépcső, jelenleg összefüggő jéggel borított lejtő aljára, ami viszont szintén jeges volt. Ez annyira váratlanul ért (ez van...), hogy estem egy hegyet rengetőt. Nehogy már a combom kimaradjon a jóból.. na meg így legalább igazán érdemes lesz beraknom egy mosást. Sajnos a hárítással a bal alkaromat is leamortizáltam könyéktől csuklóig. De itt már nem estem kétségbe, csak nevettem, ha nem is túl őszintén, és indulhattunk tovább.

Innentől: lefelé, hó, sár, kő, sok kő, még több kő, nagy kő, folyékony sár, sár nélküli folyékony. A faluba érve kocogni kezdtünk, aztán a tüdőm inkább nem kért belőle. A szintidő sima ügy volt. De hát akkor már érjünk be 10.30 alatt! Úgyhogy a végét mégis lefutottuk, és még csak el sem estem!!! A célban aztán örvendtünk, de azért bosszankodtam is, mert az oklevelemre valamilyen adminisztrációs hiba miatt 10.33-as idő került (Ezért futottam??? Nem akartam szóvá tenni, de ma láttam, hányan végeztek Sanyi és köztem, és nem bírtam ki, írtam egy mailt a szervezőnek, aki rögtön javította is. Ennek ellenére továbbra sem versenyek ezek számomra -ide csak admin. szempontból vezetem úgy-, csak hát nagyon bökte a csőrömet. Egy kosszal legalább megköszöntem a szervezést is.)

Nem volt más hátra, mint megszabadulni a rekordmocskos ruháimtól, és eltüntetni a célvirslit.

A sérülések ellenére sem bántam meg, hogy elindultam, tök jó volt, és az se baj, hogy most legalább egy hétig nem tudok a bal oldalamon aludni - az úgysem egészséges. :)

És bár nagyon nem voltam formában, ha nem kavartunk volna el, pont annyi idő alatt teljesítettük volna a 40es távot, mint 2 éve a 30ast. Ez azért nem rossz. :)