Szóval beneveztünk. Eredetileg a 115-re, de az elejétől fogva tisztában voltunk vele, hogy ez a túra sajnos csak sokadik helyen van most a fontossági sorrendben, és ha úgy van, kiszállunk, vagy átnevezünk a rövidebb távra, ami a 88 nevet viseli, cserébe 95km, 4820m szintemelkedéssel.

Pénteken már rég aludnom kellett volna, amikor még a fekete szalagot varrtam méretre és applikáltam a csuklómra. (Jó volt látni a túrán, hogy nem csak én gondoltam erre.) És a pakolással se voltam még sehol. 4 óra alvás után nagyjából elképzelhetetlen volt, hogy én 24 óra múlva akárhol is gyalogoljak.

Különbusz, hangulat, sok-sok őrült egy helyen, tömegrajt.

Gyönyörű napsütésben indultunk Kisnánáról. Bár, ha azt vesszük, hogy június 1-jén egy az egyben az a szerelés volt rajtam, mint tavaly október végén… mindenesetre nem hiányzott a 30 fok, még akkor se, ha nemnormális ez az időjárás.

A mezőny elég hamar szétszakadozott. Rögtön az első kilométereken hihetetlenül ragacsos sártenger fogadott. Azon túl, hogy a tempót nullázta, küzdeni kellett a cipő lábon tartásáért. Szerencsére nem tartott sokáig, és eztán nem is volt más akadály Jagusig, ahol az első, feltételes ep volt. Egyben megkezdődött a kényeztetés is. Már itt többféle sütemény közül választhattunk. Kedvencem a mézeskalács volt, amin cukormázból M115 feliratok és túrázó alakok voltak. Zseniális. És finom is.:) Miután jól lefényképeztek minket, meg sem álltunk Oroszlánvárig, ahová már csak a kilátás miatt is érdemes volt felkaptatni. Innen tovább a Kékesre, a Mátrabércről ismerős úton. Jaigen, Sanyi még az elején közölte, hogy intelligens ember nem beszél feleslegesen, és ehhez tartotta is magát. :D Szerencsére hamarosan azért felébredt. A munkamegosztás egyébként remekül működött: én olvastam a szöveget, ő a térképet. Remek állapotban és egészen jó időben értünk a Kékesre, ahol annyi kaja volt, hogy muszáj volt megállni falni. Amúgy is ebédidő volt. A lekváros kenyerek után muszáj volt némi sajtot és almát is leküldenem egy kis kólával..és annyi finomság volt még, de féltettem a gyomromat, még nagyon az elején voltunk. Innen lerobogtunk volna a sárgán, ha lett volna túrabotunk, így viszont csak botorkáltunk térdkímélő üzemmódban. Tanulva a Vián elkövetett hülyeségekből, most nem vétettük el a pirosat sem, frankón leértünk Parádsasvárra. Itt már éreztem, hogy ez ma menni fog. Annyira könnyedén mozogtam, kimondottan jólesett, nagyon élveztem. Igaz, távban még sehol nem voltunk. Itt csak gyorsan sütiztünk, én meg leteszteltem a szűretlen almalevet. Mentünk is tovább, tudtuk jól, mi vár ránk: egy irgalmatlan emelkedő Galyatetőre, ott pedig leves. Elég jól mentünk felfelé, lehagytunk mindenkit, akikkel együtt indultunk, nem volt gond az erőnléttel. A nap is kisütött újra, mi pedig rendíthetetlenül haladtunk a beígért leves felé. Mire felértünk, a kemények már jöttek szembe, azaz ők már túl voltak a 7kilis bónuszkörön is. Pecsételés után szembesítettek a szörnyű ténnyel, miszerint a leves elfogyott, 2 óra múlva lesz kész a következő adag. Paff. Jó, nem enni jöttünk, de annyira rákészültünk már… A galyaváras kört pedig télen, térdig hóban, bakancsban is megtettünk 1.45 alatt, szóval ha nem kapják össze magukat a konyhában, vagy bukunk negyed órát a várakozással, vagy meleg kaja nélkül megyünk tovább. Szerencsére egyszer csak ott termett Zoncsi, aki épp Galyán kórushétvégézett, úgyhogy nem is nagyon volt időm bosszankodni. Jól kiszámoltuk.:) Letettük a hátizsákot, és elindultunk a körre. Mátraalmásra érve aztán volt meglepetés is: egy helyi öregúr telepedett a pontőrök mellé, és mindenáron szerette volna, ha kipróbálom a régi felhúzós szerszámát!! Én nem szerettem volna :) a bácsi legnagyobb bánatára… Galyavárra felfelé elkezdett zakatolni a fejemben a Brown girl int he ring. Szinte már vártam. A héten megnéztem a Touching the void című filmet, amiben a szerencsétlenül járt hegymászó élet és halál között lebegve nem tudja kikapcsolni ezt a számot. Kíváncsi voltam, hányszor jut majd eszembe a túrán… Egyébként érdemes lenne túrák után lejegyeznem, milyen zenék mentek bennem közben, nem tudom, egy pszichológus mit hozna ki belőle.. :D Most az említett Boney M szám, egy karácsonyi dal (végülis, június 1-jén…) és Quimbytől a Don Quijote ébredése (annak is az „annyi minden sz*rral kell még megküzdenem” sora) voltak a sláger.

Szép kényelmesen értünk újra Galyatetőre, ahol épp akkor hozták elő a gőzölgő levest. Öröm és boldogság. :) 3 srác evett az asztalnál, ahová odakéredzkedtem, épp leültem, már ki is szúrtam egyikük soproni úszónapos pólóját. :) Kiderült, hogy 5vös 5ösre is jár, na és mellesleg IronMan… Innen többé-kevésbé velük haladtunk, hol előttük, hol mögöttük. Mátraházára a kaptató már nem esett jól, de a ponton 3 perc üldögélés és az izo teljesen rendbetettek. Jaigen, eddigre már vagy 8 patakátkelésen voltunk túl, a cipőm, zoknim persze elázott, és a cipőm oldalán lévő szakadás már méretes repedéssé nőtte ki magát. Kicsit nehéz volt elindulni, kezdett hideg lenni, de lefelé jól lehetett haladni. Egy darabig. Jött a sárga, ahol is rettenetesen örültem, hogy az éjszakain a rossz lábammal kiszálltam előtte. Milyen lehetett közvetlenül a vihar után, ha most is kegyetlenül csúszott az egybefüggő sártenger. Itt egy kicsit „le is pihentem”, szerencsére le nem ültem, az itinerem és a két tenyerem viszont kapott rendesen… A lajosházi pont előtt cserébe lehetett tisztulni: konkrétan át kellett gyalogolni a patakon. Eddigre egyébként már kialakult a taktikánk, amivel legalább az egyik lábunkat szárazon tudtuk tartani. 3 éve minden évben járok itt a Téli Mátrán és az éjszakain, de mivel egyiken minden csupa hó, utóbbin pedig sötét van, eddig nem állt össze, hogy a 2 helyszín egy és ugyanaz. :D Ez volt az egyik kedvenc pontom: a kedvenc almalevemen kívül dinnye is volt! Mézédes! Teljesen odáig voltam, szinte pihenni is elfelejtettem leülni. Itt elidőztünk, beszélgettünk egy darabig, aztán nekivágtunk a Szentimrére vezető kaptatónak. Szorított az idő, de én titokban néztem, számoltam, tudtam, hogy az első kilométerek emelkedőjén bitangjó tempót mentünk. Aztán leszakadt az ég. Vagy egy órán át esett, nem is kicsit. Az ekkori gondolataimat inkább nem publikálom. :)

Én még elvoltam az egyébként rettenetes esőkabátommal, Sanyit egyre jobban zavarta a felázott lába. Utolértük megint a srácokat, akik a pontról még előttünk elléptek, és együtt értük el a szentimrei etetőt. Tulajdonképpen jókedvűen, jó időben, vegyes állapotban. Beromboltam a wc-re, közben Sanyi zoknit cserélt, kenegetett, szóval mindketten menetképesek lettünk újra. Egy tányér leves elfogyasztása után 4en indultunk tovább, sajnos az egyik fiú sérülés miatt kiszállt. Rögtön el is mentünk rossz irányba, de miután másodszor is hangot adtam kételyeimnek, már hallgattak rám, így nem tettünk bele 2-300 méternél több pluszt. Mátraszentistván előtt aztán beértünk még 2 játékost, akik jelet vesztettek. Innentől viszont szépen libasorban mentünk kellemesen ereszkedve Szorospatakra. Jó volt egy kicsit lazítani azáltal, hogy nem kellett az utat keresgélni, csak a fények után menni. Szorospatakra masszőrt ígért az itiner, de ilyesmire nem volt időnk. Gyors frissítés, víztöltés, némi süti, aztán én magamba öntöttem még egy bögre kávét, és indultunk is tovább. Ágasvár volt a következő célpont, amit egyébként imádok, kedvenc mátrai helyem. Most mégis nagyon féltem tőle a sár és a magasság miatt. Lehet, hogy épp ettől nőtt meg az adrenalinszintem, vagy nem tudom, mi történhetett, de mentem, mint a gép. Mintha akkor indultunk volna, teljesen frissnek éreztem magamat is meg a lábaimat is, nem fájt semmi, meg se kottyant az emelkedő. A sorozatos lábmosások azért bosszantottak, illetve Szentimre óta velünk jött 2 kutya, akiket nem tudtunk lerázni, na az ő lábatlankodásuk is zavaró volt, tekintet nélkül mentek neki mindenkinek. Viszont frankón tudták az utat!! És mindig bevártak. Jaigen, én vezettem a kis csapatot, bár tulképp csak Sanyi jött mögöttem, a többiek leszakadoztak. A turistaházban pecsételtek, leraktuk a cuccot, aztán irány a csúcs! Sajnos kilátni most nem lehetett, de azért nagyon jó érzés volt éjfélkor ott fent állni. :) Megjött az első hajrá-sms is, nagyon jólesett, és a rizsfelfújtat eszegetve még egészen biztos voltam benne, hogy végigmegyek a hosszún, bennem volt az a maradék 50km, éreztem. A következő pont, Hidegkút volt az „átnevezőpont”, odáig ment együtt a 2 táv. Megindultunk szépen lefelé, de rettenetesen csúszott a sár, nagyon kellett koncentrálni és egyensúlyozni. Aztán jött talán a legdurvább patakátkelés, jó sok időt elvett, mivel nem akartunk térdig a vízben gázolni. Kezdtünk visszacsúszni az idővel, és csak nem jött Fallóskút. Elértük aztán a feltételes pontot, ahol Sanyi már biztos volt a rövid távban, bennem még megvolt az elhatározás a hosszú mellette, de az órámra nézve azért csökkent.. Pedig még a srácokat is rá akartam beszélni a hosszúra. :) Végül a pontőr szövege lökött át a rövidre: mesélt a Muzsla és a Diós-patak jelenlegi állapotáról meg vaddisznókról, és hát az ágasvári lendületem is elfogyott már.. ettünk, kóláztunk, indultunk, azzal a tudattal, hogy már csak tizenegynéhány km van hátra. Hideg volt eléggé, Sanyi óriási szerencséje, hogy amikor esőkabátot kellett vennem sürgősen, nem volt a méretemben, csak jóval nagyobb. Igazán jól festett a kis piros kabátomban. :D Mátrakeresztesen beértek a többiek, együtt indultunk fel Hidegkútra. Az utat szerencsére már ismertük szilveszterről, így aztán csak egy útelágazást néztünk be. Lehet, most is inni kellett volna… Az utolsó kilométeren gyakorlatilag folyékony sárban kellett felfelé caplatni, ez nagyon elkedvetlenített. A turistaháznál gondolkodás nélkül nyújtottam az itinert azzal a szöveggel, hogy átnevezek a rövidre. (7en értünk együtt a pontra, 4en hosszú távosok, mind átneveztünk.:( Pedig a seprű előtt még volt fél óra előnyünk.)

Ezzel együtt a fejemben lekapcsolták az „akarom” kapcsolót is, sajnos. Innen pofátlanul lazán vettük a maradékot. Volt 6 óránk 12 kilire…azt már féllábon is… Ettünk, aztán beültünk kicsit melegedni a házba. Ide volt kiküldve minden cuccom, elő is túrtam egy melegítőfelsőt, jól jött már. Aztán mondták, hogy a depós cuccok 8 előtt biztos nem lesznek a célban, és mivel nem akartam ázott, koszos cuccokban dekkolni hajnalban Gyöngyöstarjánban, gondoltuk, a cuccal egy időben kellene célba érni. Innen aztán nem volt semmi izgi. Megmásztuk a Tót-hegyest, ahol a pletykákkal ellentétben nem adtak palacsintát. ;) Viszont leültünk megvárni, hogy kivilágosodjon, és eltehessük a lámpát. Következő pont a Világos-tető volt, amit szintén nagyon szeretek. Csodás a kilátás, bár meg kell érte dolgozni. Annyira kínálgatott a pontőr, hogy leültünk reggelizni. Lefelé már nagyon fájt, ez a szakasz szerintem a Mátra leginkább térdgyilkos lejtői között van. Leérve aztán már minden jó volt, leszámítva a gyomromat, de aztán ez is megoldódott. Itt már csak S. látott és gondolkodott, én csak pakoltam a lábaimat, és adogattam a gumimacit.:) Szép lassan elértük Gyöngyöstarjánt, ahol az utat óriási sárdarabokkal jelölték végig az előttünk beérők. Fantasztikus érzés volt besétálni a célba. Itt tényleg mindenki tapsol. :) 

Na és a „megcsináltuk” érzés.. Igaz, hogy nem mentünk végig a hosszú távon, de a 95 km-rel így is másfélszereztük az eddigi leghosszabb teljesítményünket. A 4800 szintről nem is beszélve. A B tervet tökéletesen teljesítettük, feladás gondolata fel sem merült (legalábbis hangosan nem), és a 24 végiggyalogolt órának legalább a 90%-át élveztük is. Legnagyobb örömömre mi is választhattunk a szebbnél szebb festett kődíjak közül. Egyedül az előre kifizetett teljesítői pólót nem vehettük át. Üzletelhettünk volna vele, de én nagyjából 10 másodperc alatt kitaláltam, hogy az enyémet odaajándékozom Kiss Peti öccsének, Attilának. Zseniális a srác! 16 évesen 25 óra alatt lenyomta a 124 kilométert. Meglepődött, de nagyon örült a pólónak, nekem meg szebb nem is lehetett volna a befejezés, minthogy örömet szerezzek neki. :)

Itt volt még egy nagyon kedves momentum, amikor Koppánnyal, az egyik főszervezővel egyeztettem a pólót, mondtam, hogy remélem, jó lesz Attilára, talán ő olyan kicsi mint én. Erre jött rögtön a válasz, hogy "dehogy vagytok kicsik, nagyon vagytok ti, mind". :))

Aztán már csak haza kellett jönni (itt is köszi a fuvart Gyuri & Tomi!!) a szürke, unalmas Pestre, bele a vizsgaidőszak közepébe. A célban azzal köszöntek el tőlünk, hogy jöjjünk jövőre is. Viccelődtem, hogy maximum a különbözetért jövök majd vissza…:) Aztán pár óra alvás után már tudtam, nem kérdés, jövőre megcsinálom a hosszút! Mennék már előbb is, ha lehetne.. :)

Szerencsére az előzetes félelmeim nem igazolódtak be: az allergiám nem zavart, csak a célban kezdtem tüsszögni (meg utána 2 napig nem kaptam levegőt, de ez már más kérdés), a talpaim nem gyulladtak be, az elmúlt hetek derékfájásának pedig nyoma sem volt. A fáradtság is abszolút kezelhető volt, nagyon durva holtpontom talán nem is volt.  Mindent összevetve, egy egészen különleges túraélménnyel lettem gazdagabb. A szervezés, ellátás, hozzáállás zseniális. Köszönet érte!!

Csak ajánlani tudom. ;)