Azt hiszem, az ironmantól egy kicsit nagyra nőtt az arcom. Hát ma jól ráestem, méghozzá nekifutásból. A szigeti harmincast egy első maratonjára készülő cimborámmal készültem lefutni, nekem kényelmes, 6 perces tempóban. Ám a spori reggel lemondta az eseményt. No jól van, akkor lehet kicsit gyorsabban is, gondoltam becélzom az 5 perces ezreket, amitől kellemesen el kívántam fáradni. Az első két kör (3-3 km) 4:50-es ezrekkel sikerült, nagyon lazán, könnyedén futottam. Támadt egy merész (vagyis, mint később kiderült, meglehetősen ostoba és hiú) ötletem, minden harmadik kört megnyomok, a tizedik körben meg majd eldöntöm, hogy akarok-e még sprintelni a végére, és így a kellemesnél majd valamivel jobban elfáradok. Zseniális terv, csoda, hogy egyedül ki tudtam agyalni.

Fel is gyorsítottam 6km után, úgy 4:10-es iramra. Hirtelen egy tízévesforma fiú utolért nagy hévvel, beálltam mellé. Ő elég erős tempót ment, szuszogott rendesen. Egy kilométer után picit lassulni kezdett, el akartam lépni tőle. Gondolkodás nélkül azonnal visszagyorsított, nem hagyta, hogy leelőzzem. Odasandítottam, félmaratoni váltós rajtszáma volt, 3 kilométert kell futnia. No, akkor maradok vele, húzom kicsit, tíz perc erőlködéstől nem lesz semmi baja, amúgy is elég küzdés vár még rá az életben, nem árt gyakorolni kicsit. Egyre lassulva, de mentünk kitartóan. Ő küzdött rendesen, már minden lépésre vett levegõt, én meg biztattam, nyomjad, nagyon jó, még ötszáz méter, szóval húztam, ahogy kell. Ráfordultunk a célegyenesre, valahogy a másik oldalára kerültem. Ránéztem, megállt bennem az ütő. A jobb oldalról látszott, hogy két rajtszáma volt, még egy kört kellett neki menni később. Ejnye, mekkora hülye barom vagyok, én meg hajtottam, hogy nyomja, ahogy a csövön kifér. A negyedik körben végig az járt a fejemben, hogy menni fog-e neki a másik köre, vagy ott ül a célkapu mellett pihegve. Nem is figyeltem a tempómat egyáltalán, már gyártottam a teóriát, hogy majd kölcsönkérem a rajtszámát, hogy meglegyen a hét körjük, ilyesmi gondolatok jártak a fejemben. A következő körben megálltam megkérdezni, mi újság. Szerencsére rendkívül széles vigyorral szurkolt a pálya szélén a haverjaival, azt mondta, minden oké, menni fog a másik kör is. Ettől kicsit megnyugodtam, jött viszont egy másik probléma. Éreztem, hogy körülbelül nulla az esélye, hogy én még bármilyen kört megnyomok ma itten. Lassacskán az 5 perces tempó is gondot okozott, az oldalam is szúrni kezdett, amire vagy két éve nem volt példa. Először 16 perces körökre, 5:20-as iramra módosítottam a célt, de ehhez is egyre joban erőlködni kellett, félmaraton után a mosolygás is lekopott az arcomról. 25 km körül feladtam a harcot, hagytam hogy történjen aminek kell, egyszerűen nem ment tovább. Ma fejben egyáltalán nem úgy álltam oda a rajtvonal mögé, hogy itt küzdés lesz, csak akartam egy kényelmes hosszút futni. Az utolsó két kör borzasztó volt, még az ironman maratonján sem volt egyetlen kilométer sem, ami ilyen rosszul esett volna. 2-300 méterekre tudtam rákapcsolni kicsit, aztán csak a szenvedés, a vánszorgás a végén 6:30 fölötti ezrekkel. Sorban mentek el mellettem a futók. Én hasonló helyzetben mindig azt gondolom, "na öreg, te sem tudtad beosztani az erődet, legközelebb majd visszaveszel kicsit az arcból, meg talán edzesz is verseny előtt". Aki rólam ma ezt gondolta, annak teljesen igaza volt.

Célbaérés után még bementem az usziba, hogy kihasználjam a futó-úszó jegyemet, gondoltam talán kicsit kilazul a lábam, de nem túl meglepő módon nem igazán esett jól a víz sem. 200 m után ki is másztam a medencéből, aztán még ültem vagy húsz percet az öltözőben, mire kicsit összeszedtem magamat. A húsz perc után fel akartam öltözni, de slusszpoén gyanánt sehogyan sem találtam a nadrágomat meg a törülközőmet. Na kérem, hát ez engem ma már egyáltalán nem érdekel, hazacsoszogok futógatyában, lefekszem a földre hosszában, talán azt nem fogom elrontani. Azért megkérdeztem a kabinost, nem találtak-e egy drapp nadrágot, merthogy én elhagytam az enyémet. Megtörtént az első pozitív dolog: valami jótét lélek leadta a padon felejtett cuccaimat, így legalább nem kellett gatyában hazavonulni.

Ma jóval többet akartam, mint amire felkészültem, hiányzott belőlem az alázat, 30 km azért nem kis táv sehogyan sem az efféle hülyéskedéshez... Ilyen is kell néha, bár remélem most pár évre megtanultam a leckét.