Megmértem ma a maximum pulzusomat, 183-nak mutatkozott. A számolgatós becslést sosem tartottam túl sokra, ez most be is igazolódott, a képlet alapján 191-nek kellene lennie.
Nem tudom persze, hogy teljesen jól csináltam-e a mérést. Bemelegítés után vagy 3 percig futottam teljes erőből, a közepétől már borzasztóan kezdett savasodni a lábam, egyre lassultam (lehet, hogy lassabban kellett volna kezdeni?). A maximális pulzust a következő 2 perces futás közben akartam elérni, de lehet, hogy megint túl gyorsan kezdtem, mert annyira fájt a vádlim, hogy nem bírtam végig a 2 percet. Mindkét alkalommal 181-183 körül volt a maximum. Aztán háromnegyed nagyon laza szigetkör után tettem még egy 2x2 perces kísérletet, itt is 182 és 183 lett az eredmény. Most egyelőre ezt elhiszem, persze lehet, hogy csak puha vagyok, és nem toltam eléggé, talán egy hónap múlva megint megpróbálom.

Egyetlen dolog miatt zavar csak, hogy ilyen alacsony értéket kaptam. Az elmúlt hetekben teljesen és tökéletesen a Hadd féle edzésmódszer hatása alá kerültem (az írását többször végigolvastam, vannak olyan szakaszai is, amiket szinte kívülről fújok :-), és ennek szellemében 135 körüli áltlagpulzussal kellene a futásaim nagy részét végezni. Nekem most a 145 is borzasztó lassúnak és igen könnyűnek tűnik, 135 olyan lenne, mintha tolatnék. Nem baj, Hadd sztoriját én annyira elhittem, hogy megpróbálom, ha a járókeretes nénikék sorban előznek a Margitszigeten, akkor is. Amióta futok, sok mindent összeolvastam különféle edzéselméletekről meg edzéstervekről, de igazán egyiket sem találtam többnek, mint néhány szám egy táblázatban némi többé vagy kevésbé hiteles okoskodással kiegészítve. Hadd írása már vagy három éve megfogott az egyszerűségével, közvetlenségével, alaposságával. Valahogy sugárzik belőle az erő meg a tudás. Most, hogy kezdődik az alapozás ideje, úgy gondoltam, kipróbálom. Veszíteni biztosan nem fogok vele, legrosszabb esetben "csak" egy rakás kellemes kilométert gyűjtök.

Idén nem volt egyetlen verseny sem, amin az óra fontos lett volna. Tavasszal Nagyatádra készültem (ahol elsőbálozóként szintén nem volt semmilyen időcélom), így a versenyeken edzés jelleggel vettem részt, ősszel meg a barátaimat kísértem első nagy futásaikon. Pár hónapja még úgy terveztem, a mai félmaraton lesz az idei nagy szüret, a nyári alap + az őszi edzések gyümölcseinek learatása, 1:32-es félmaratoni csúcsom történelemmé alakítása, stb.

Kis hibája az elképzelésnek, hogy nem voltak őszi edzések. Egyszerűen nem volt kedvem, és nem erőltettem. Gyakran elterveztem egy reggeli futást vagy úszást, majd a legnagyobb nyugalommal lenyomtam az ébresztőórát. Mivel nem igazán éreztem miatta bűntudatot, nem erőlködtem. Ennek következtében októberben szinte az egyetlen futásom a maraton volt. így voltam a mai versennyel is, még tegnap este sem tudtam, hogy részt veszek-e (persze csak szórakozásból, jó időre esélyem sem lett volna). Nem állítottam be az órát, gondoltam, ha időben felkelek, és kedvem is lesz, felülök a siófoki vonatra. Időm szűken ugyan, de lett volna, kedvem kicsit kevesebb. Inkább elmentem a szigetre futni, meg gondolkodni.

Kb hat éve kezdtem futni, az elején persze gyorsan jöttek az eredmények, aztán egyre lassabban. A lassulás érthető, nagyrészt a rendszertelen edzéseknek, a hónapos kihagyásoknak köszönhető. Nagyjából elértem azt a szintet, amit a rendszertelen, olykor igen ritkán végzett edzéseimmel el lehetett, sőt, még egy ironman is kijött belőle. Idénre végre azt is megtanultam, hogy a versenyeken sem muszáj szörnyethalni, lehet szórakozva, dumálgatva is futni, örülni a hangulatnak, nem csak a jó időeredménynek.

Szóval végülis akár örülhetnék is, de mégis ott van bennem valahol, hogy ez pazarlás, minden évben van pár nekifutás, amikor formába kerülök (kicsit talán jobba is, mint amilyenben előzőleg voltam), aztán meg jön pár hét, egy-két hónap kihagyás, 1-2 kiló felszedése, aztán kezdhetem újra az egészet, a megálmodott célok meg esnek a kútba. Szóval kéne egy év legalább, amikor megpróbálok kicsit türelmesebb lenni, meg kitartóbb, meg rendszeresebb, meg alaposabb, meg... Amikor az ősznek tényleg egy év alapos munkája után nézek elébe, és vár a szüret. Na most megpróbalom, s meglátjuk, akarom-e eléggé. 278 nap, 14 óra, 1 perc, 5 mp az első vizsgáig :-)

Reggeli szöszmötölésem miatt csak délben kezdtem ma futni. Kicsit szomorkodtam is, hogy lemaradtam a reggeli esős-borús időről, ősszel igen szeretek mostoha körülmények között szaladni. Kárpótlásként rögtön az első kör elején kisütött a nap, s kis szivárvánnyal ajándékozott meg. Amolyan szokásos szivárvány volt, semmi különös.  Nem ért túl magasra, túlságosan nem is voltak erősek a színei, de azért örültem neki. Amúgy is meg voltam győződve róla, hogy a szivárvány csak a mesében ível át az egész égbolton, mert a gyerekeket ilyen félkész halovány termékkel, mint amilyen a valóságban is létezik, nem lehet ámulatba ejteni.

Na, vége is lett hamar a szivárványnak, fogytak a kilométerek. A harmadik kör közepén megjött az eső is, kis jégdarabkákkal szervírozva, úgyhogy megint mosolyognom kellett, egész szépen alakult a mai futás. Lassan az eső elállt, a felhők elkezdtek szakadozni, és a negyedik kör második kilométerénél megint előbukkant a szivárvány, pont ott, ahol korábban, pont úgy nézett ki, mint korábban, és pont úgyanúgy örültem neki, mint korábban.

Aztán elértem a sziget északi végét, és hajszálpontosan abban a másodpercben, amikor a legészakibb ponton voltam, teljes erővel elkezdett sütni a nap. A szivárványba meg mentek, tolultak bele a színek, és már olyan színes volt, hogy nem látszott, mi van mögötte, meg lehetett volna fogni, és összeért teljesen, mindkét vége belelógott a Dunába. Megálltam azonnal csodálni, leállítottam az órát is, és csak néztem. Gyorsan felfutottam az Árpád-hídra, hogy jobban lássam, az egész szivárványt egyben. Pont olyan volt, mint a mesében. Teljesen olyan. És olyan közel volt a vége, alig pár száz méterre tőlem, igaz kicsit belelógott a Dunába. Ha nem lett volna senki a környéken, aki megláthat, akkor odafutottam volna az aljához, és szépen felsétáltam volna rajta a tetejéig. Nem siettem volna, ilyen magasban könnyen megcsúszik az ember. Aztán onnan föntről elnéztem volna északra, végig a Dunán, egész a Szentendrei-szigetig, láttam volna a fákat a sziget végén. Kicsit nyújtózkodtam volna, mert az északi összekötő híd pont eltakart volna valami érdekesnek tűnőt, persze meg is csúsztam volna emiatt, úgyhogy inkább óvatosan - nehogy leessek - megfordultam volna, és délre néztem volna, hogy lássam az egész Budapestet magam előtt, de nem láttam volna, mert a nap úgy vakított volna, hogy hunyorogva is alig láttam volna valamit. A Gellért-hegy meg a vár csak egy nagy sötét folt lett volna előttem. A folyó hullámain a napsugarak meg fényesebben tündököltek volna, mint az arany. Aztán leeresztettem volna magam onnan a szivárvány tetejéről, két kézzel belecsimpaszkodtam volna, és úgy lógtam volna rajta, mint gyerekkoromban a hinta keresztrúdján, és csak lengtem volna ott fönt a szélben, és nevettem volna. Aztán a nap lassan szétkergette volna a vízcseppecskéket az égen, a szivárvány meg lassan halványodni kezdett volna, és amikor már alig ért volna össze, akkor én lepottyantam volna, egyenesen a víz felé zuhantam volna, a két kezemet összezártam volna a fejem fölött kinyújtva, és hangtalanul belecsobbantam volna a Dunába, mentem volna lefele, egészen az aljáig. Aztán ott elrúgtam volna magamat az aljzattól, pár erőteljes tempóval feljöttem volna a felszínre, és lusta csapásokkal úszni kezdtem volna, de inkább csak az árral vitettem volna lefele magamat a folyón. Egészen az atlétikai centrumig úsztam volna, a végén már eléggé fáztam volna a hideg vízben, ezért gyorsabban úsztam volna, hogy átmelegedjek valamicskét. Aztán kimásztam volna a köveken, a vadkacsák, akik arrafele szoktak a vízen lebegve a világ dolgairól elmélkedni kicsit szétrebbentek volna - nem tudták volna, hogy úgysem bántom őket. Aztán cuppogó cipőkkel bementem volna az öltözőbe, egy csomót álltam volna a zuhanyban a forró víz alatt, egész addig, amíg el nem múlt volna a didergésem. Aztán még kicsit üldögéltem volna az öltözőpadon, és mosolyogva hazasétáltam volna. De végülis nem volt merszem odamenni a szivárvány végéhez, úgyhogy ebből az egészből nem lett semmi.