Amennyiben hétfőtől vasárapig, hetekben mérjük az edzéseket, akkor június 28-ára tehető a nagy váltás.
Onnantól kezdve eddig megvan a heti 5 futás, össz 153 km gyűlt össze máig az erős 3 hét alatt.
A 2010-es év megelőző 25 hete 262 km-t hozott össze, tehát elméletben nagy az ugrás, de valójában azért figyelek a terhelésre. Ezért például nem vállaltam még 12 km feletti távot. Egyszerűen nem akarózik...
No, ilyen hangulatban villant be egy gondolat az ultrafutással kapcsolatban, amit meg is osztottam a futásra ébredésem, 2000 óta örökké meglévő baráti kör, a FUTObolondok topikján. Jött is rá válasz.
Érdekes ez a dolog: itt, az edzésonline remek társaságában sem biztos, hogy van "kereslet" az ultratávok nagyszerűségének bemutatása, a heroikus teljesítések méltatása mellett más hangokra.
Pedig egyre többen lépnek úgy át az ultrák világába, hogy nem a valós felkészültség, hanem valami lelki indíttatás, példaképkövetés, saját maga által elképzelt vagy valóságban létező minta másolása, extrém teljesítmény utáni vágy mozgatja őket. Ez önmagában érthető: egy 12/24 órás verseny vagy UB, sőt maga a Spartathlon önnön kiteljesülésünknek dicsérendő és a futóknál abszolút ismert attribútuma, de azért nem árt csökkenteni az ultratávokból eleve fakadó terhelést személyünkre szabott, korrekt felkészüléssel. És még ilyen esetben sincs feltétlen garancia a sikerre pl. egy 212 km-es UB versenyen.
No, ez persze igaz lehet akár egy félmaratonra is, csak hát az ultratávok eleve feltételeznek egy magas fokú monotonitás- és akár fájdalomtűrést. De meddig dominálhat pl. a mentális erő a versenyen fellépő, vagy már előtte létező fizikai abnormitással szemben?
Nem célom senkit támadni vagy megbántani, egyszerűen érdekelnek ezek a kérdések.
Magam is választ kell, hogy adjak hasonló jellegű problémákra (felkészültség mértéke, fájdalom jelenléte), még ha az ultratávoktól eltérő dimenzióban is. Bár "nekem a Balaton a Riviéra" alapon jelenleg pl. egy maraton felér(ne) egy UB teljesítéssel!
Kellemes és okos futásokat!
Ezt a nagy misztikus határt a maratoni távnál mi hoztuk létre, nincs élettani vagy evolúciós oka szerintem.
Mire jogosíthat fel bennünket a biológiai múltunk?
Sprintelni ugye kellhet, a hordából a leglassúbbat elkapja az oroszlán. Ez nem tűnik túl erős evolúciós nyomásnak a sprintkészség fejlődésére, hiszen nem annyira a legjobbat díjazza, hanem a leglassúbbat szelektálja ki, aki valószínűleg úgyis beteg vagy öreg vagy túl fiatal. Nem is lett túl jó ebben az ember. Inkább a horda erejét és a fegyverhasználatot fejlesztette, mint védekező stratégiát.
Vannak aztán a középtávok, meglátjuk a köröző keselyűket pár kilométerre, és hajrá, ki ér oda előbb az elhullott állathoz. Ez hasznos képességnek tűnik.
Mi a helyzet a klasszikus hosszútávfutó távokkal, maratonig bezárólag, folyamatos, egyenletes tempóban? Ezt nem nagyon tudom elképzelni, mire jó a természetben. A maratoni futás talán éppen azért olyan nehéz, mert a senki földjén van, anaerob vagy szénhidrátégető üzemmódban nem lehet végigfutni, zsírégetéshez pedig túl gyors, rendkívüli edzettséget igényel.
És az ultra? Ez viszont nekem teljesen természetesnek tűnik, akár a gyűjtögetés vagy vándorlás céljából történő gyaloglás reggeltől estig, akár a hajszavadászat, ahol a futók sok órán, vagy akár több napon át követnek egy állatot, ami rövid távon gyorsabb, de kimerül ultratávon. Erre a képességre lehetett nagy evolúciós díj, a legkitartóbb juthatott legkönnyebben élelemhez. Talán igazolja ezt az elképzelést az a tény, hogy az ember az állatokkal összehasonlítva kiváló ultrafutó.
A 24 órás vagy 212 kilométeres futást viszont már nem tudom igazolni, a szavannákon vadászó őseink minden bizonnyal megpihentek este az egész napi hajsza után. Talán éppen ezért van, hogy 12 órát könnyű futni, 24-et viszont nehéz.