Szerdán munka után indultunk Sopronba a versenyközpontba. Még világos volt amikor megérkeztünk. Rögtön beálltunk a jelentkezés sorába. Mondták, hogy nem lesz egy egyszerű eset ... na de ennyire?! Először úgy tűnt, elegendő szervező, elegendő számítógéppel felszerelve, belátható időn belül lebonyolítja a jelentkeztetést. De nem.
A társaság fele elment a tésztapartira vacsizni és amikor visszajöttünk még csak 1m-t haladt előre a sor. Egy rendező leánytól azt az infót kaptuk, hogy a gépkocsik regisztrálása megy lassan, mert ott csak egy ember dolgozik egy számítógépen. Körbenéztem, de máshol is csak 1-1 ember dolgozott. A rajtszámok kiadásánál két hölgy volt ugyan, de ott meg legalább dupla regisztrálás folyt. Számokat beírni ide, kis pipa oda, iksz amoda. Az orvosi ellenőrzésen nem volt senki, mert idén nem volt kötelező és senki nem mérette önként a vérnyomását ennyi sorbanállás után. Sajnos a várakozás miatt lemaradtunk (jó sokan) a megnyitó ünnepségről és a tüzijáték feléről is. Kár érte.

Magam részéről 10 felé már lefeküdtem aludni, mert előtte való este csak négy órát aludtam. Különben is, másnap verseny.

19. Csütörtök

Nagyon korán keltünk, kevéske reggeli után már indultunk is. Rutinosan nem is álltunk be a parkolóba hanem rögötn a sorba álltunk be. Hosszú konvojban haladtunk Bécs felé. Közben még szundítottam egy kicsit, Bécsben pedig ettem még néhány könnyen emészthető dolgot utazás közben. Második futóként volt időm emészteni.
Viszonylag könnyen beértünk a stadionhoz, bár a konvoj szétszakadt és elvegyült a munkába igyekvő bécsiek között. Idén Zolika legnagyobb bánatára nem a stadionból, hanem csak mellette volt a rajt. Így nem tudott a lelkes szurkolók előtt tiszteletkört futni. Pedig ezért akart első futó lenni. Osztrák katonák biztosították a teát - amíg volt - és a katonazenekart. Voltak még táncoló lányok, akik riszáltak és dobálták a hajukat. Fiúknak tetszett. Legjobbak a futók, görkörisok, biciklisek voltak. Izgatottan mászkáltak, örültek egymásnak a régi ismerősök. Nekem meg mutogatták a különlegességeket: ultrafutók, előző évek győztesei stb.
Végre eljött a rajt ideje. Kerekesszékesek leges legelől, legelől a menő futók, majd halandó futók, görisek, biciklisek, biciklis kisérők sorrendben elindult a mezőny. Mi pedig indultunk tovább. Nem volt egyszerű, mert mindenki egyszerre indult és bedugult a parkoló, majd a környező utcák is. Nem mertük megkockáztatni, hogy Bécsben szurkoljunk csapattársunknak, ezért egy Samsungos buszt követve rögtön a váltóhelyre mentünk. Ez persze Zolikának egyáltalán nem tetszett, mert se bíztatást, se frissítést nem kapott. Káosz volt a váltóhelyen is. Ha lett volna egy rádióspont kb egy kilométerrel hamarabb, és bemondták volna az érkező váltókat, kevesebb ember szaladgált volna a váltózónában fel s alá akadályozva a forgalmat. És kevesebben késik le a váltásukat. Himberg végén voltunk a temető mellett. Máig sem értem miért gondolták azt a szervezők, hogy 1 WC a temetőben elég lesz annyi nőnek. Nem árulok el nagy titkot ha elmondom, hogy a nők nem tudnak állva pisilni az út széli bokrosban. Hát még egyebet...

Végre megjött Zolika és elindulhattam hosszú utamra. 23,3km nekem nem kevés. Az út biztos, hogy rossz irányba haladt, mert folyton emelkedett és a viharos szél is mindig szembe fújt. Nem értettem miért hagy le mindenki. Aztán rájöttem, hogy ez nem egy egyszerű utcai futás. Itt az ország színe-java indult. Mégsem éreztem kitaszítottnak magam. A mellettem elsuhanóknak mindig volt egy-egy kedves biztató szavuk hozzám. És a kisérők is lelkesen szurkoltak. Közben néztem a tájat, tűnödtem vajon miért nincs az utak szélén szélfogó fasor, meg hogy a repce első vagy második virágzását éli. Vártam már az út végét egyre jobban. Egy pici kavicsot is sikerült beszereznem a cipőmbe. Vagy tiz kilométerig cipeltem mire elhatároztam, hogy kiszedem. Féltem ha megállok nehéz lesz újra elindulni. De ekkor már láttam a célt, mármint a városkát, ahol váltani fogok. Igazi megváltás volt. Talán az utolsó előtti helyre hoztam a váltónkat. De Poireaut (szóljon valaki ha nem így írják franciául) és Zolo őrült futásba kezdett és vagy 40 embert visszaelőztek. Ennyit a "túlélésre játszunk" tempóról.

Közben a mikrobuszban ettem-ittam, pihentem majd minden megállásnál én is szurkoltam az éppen futóknak.

Pozsonyból nem sokat láttunk, csak az autopályát és a szocreál lakótelepeket. A tornacsarnokuk jó nagy. Ennyi. Mi visszamentünk Győrbe a csapat szokásos szálláshelyére. Kellemes kis panzió a belvárosban és nincs messze a Rába part ahol egy hajón vacsiztunk. Ideje volt, mert már kopogott a szemem az éhségtől. Hiába ettem bébiétel meg banánt, almát, műzliszeletet, ezeket addigra már rég megemészettem. A szálláson másnapra még előkészítettem a futócuccomat, azután alvás. Nem kellett ringatni.

Most is késő van, majd holnap folytatom.

Cuha