Második nap.

Korán keltünk és indultunk, ezért a panziós csomagolt nekünk reggelit. Nem ettem meg mindet még a kocsiban és ez hibának bizonyult. Én voltam a második futó és még ez első futó rajtolása után is ettem valamit. Na ez egy kicsit zötyögött a hasamban futáskor, de nem volt vészes. Csak lehetett volna jobban is csinálni.

Első dolgunk volt leadni az aznapi indulást és megszerezni az eredménylistát. Nem lettünk utolsók és ez nagyon megnyugtatott. Poireaut volt az első futó, idén a leggyorsabb a csapatból. Nem is kockáztattuk meg, hogy Pozsonyban megálljunk szurkolni neki, így is elég nagy dugó volt reggel. Szokásos módon követtük a szállítás buszt, gondolván csak tudja az utat. Megjegyzem, Zolika aki előző nap első futóként nagyon hiányolta a nagyvárosi szurkolást, a pozsonyi dugóban ezt már nem tartotta olyan fontosnak. :)

Tájfutóként sokat utazok az országban. Tájfutóéknál az a szokás, hogy a helyszínhez közeli településen kiraknak útirányjelző bójákat és nyilakat. Nagyobb versenyen, pl. a Postás Kupán az útról letérés helyét már 300m-rel hamarabb jelezték, hogy mindenki biztosan odataláljon. Itt a szupermaratonon ez nem szokás. Elől ment az SV Halle osztrák triatlonos mikrobusz, utána egy SZM szervezői kisbusz. Mi utánuk és utánunk az egyik szállítás busz, meg egy csomó magyar autó. Bekanyarodtunk Cunovoba. Jobbra, balra, kis utca, még kisebb utca ... útvége. Hol a váltóhely??

Eltévedtünk. És eltévedt a szervezői busz is és a szállítás buszai is és még száz magyar autó. Megbénítottuk a forgalmat Cunovón. Gondolom miután a helyikek rémülten jelentették a rendőrségnek, hogy a magyarok elfoglalták Cunovót, találtunk egy rendőrt aki kiterelt minket. Jóval arrébb kelett volna lekanyarodni a főútról, de hát nem volt jelezve. A váltóhelyhez vezető út bedugult. Mindenki izgatott volt, nem lehetett tudni hol tart a mezőny. Megállapodás szerint Poireaut továbbfutott volna ha nem talál ott senkit. Na de ezt mi honnan tudtuk volna meg? A dugó miatt hamarabb kiszálltam a mikrobuszunkból és elkezdtem  a váltóhely felé rohanni. Tomasz is velem jött. Éreztem nekem még dolgom van a bokrosban, ezért előre küldtem Tomaszt, hogy keresse meg Poireaut-t hátha beért már. Gyors pisi, utána rohanás tovább. Éppen időben, mert pont akkor érkezett be Poireaut. Mázli. Sajnos a gatyám a bozótosban tele ment szúrós toklászokkal, amik egy darabig zavartak. Az útvonal a zsilipeknél vezetett el. Balra a Duna tenger terült el, jobbra a zsilip után csak egy kis folyó. Bazi szikák áltak ki a mederből, meg kis szigetek. Ez a változatos kép csak kb két km hosszú lehetett, utána a gát mellett vitt az út. Egyik oldalon a szokásosnál nagyobb gát, másikon ártéri erdősáv. Itt legalább nem fújt a szél, de elég egyhangú volt. Jobban ment a futás mint előző nap. Talán azért mert tudtam, hogy csak 17km lesz. Lassan a csapattársaim is utolértek. Nem lehetett egyszerű kikeveredniük a váltóhely előtti dugóból. Ja mert azt nem írtam, hogy a szembejövő sávot is elfoglalták a futók kisérőkocsijai. Köztük ragadtak a szlovák éppen arra autózó kocsik, akik vajmi keveset értettek a dologból. Csak álltak az úton értetlenkedve. Nem használt a jószomszédi viszony megteremtésének ez az esemény az biztos.

Élveztem a futást, és már Vojko sem volt messze. Zolo váltott engem, aki újra jó helyre hozta fel a csapatot. Tomasz volt a befutó ember. Végre otthon voltunk. Nem sok értelme volt Szlovákiába vinni a versenyt. Csak egy helyen volt lelkes szurkolótábor. Bősön. Köszönet érte. Viszont kimaradt a már bevált útvonalról egy csomó olyan kis település, ahol igazi örömünnep volt a futók érkezése. Az jobb lett volna mint a gát mellett futás. Ne értsetek félre, szeretem Szlovákiát, az ott élő emberek. Nagyon jó ott síelni és remek tájfutó versenyeket rendeznek arrafelé. De ez az útvonal nem volt élvezetes. Ha legalább erdőben futottunk volna ...

Viszont a győri gyógy- és élményfürdő remek program volt. Nem is hagyta ki senki. Mennyi jó pasit lehetett látni egy szál gatyában! A lányokról megállapítottam, hogy majdnem mind soványabb nálam. Ezért is futnak gyorsabban mint én. Meg hát én a radírok közé tartozom, ezen nincs mit szépítgetni.

A fürdői zűrzavart csak röviden ecsetelem. A belépéshez nem a korszerű karra szerelhető elektronikus beléptetőt kaptuk, hanem csak egy kis sárga ragasztós csikot. A ruhatár száma volt felírva rá. De ez nem zárta be az ajtót mint a másik. A kabinos körbe járt a sorok között bezárni, kinyitni. Pedig a "karórás" rendszernek épp ez a lényege. Akkor és annyiszor mész a szekrényedhez amennyiszer csak akarsz. És nem ázik le mint a sárga csík. Volt akik csík nélkül jöttek be. Berámoltak egy szekrénybe és be akarták záratni a kabinossal. De azt nem lehetett. Vissza kellett menniük a bejárathoz, kérni valahová szóló csíkot, átrámolni, újra várni stb.

Sötétedett amikor kijöttünk a fürdőből, még akkor futott be valamelyik egyéni futó. A panzióban még pihentünk egy kicsit mert csak fél kilencre foglaltunk asztalt a hajón. Andor a férjem is csatlakozott hozzánk. Eredetileg ő volt a csapat gyúrója, csak sajnos nem engedték szabadságra a munkahelyéről. Egy kiadós vacsora után én még kaptam masszírozást ami jól kilazított. A többiek csak reggel kaptak gyúrást. Este lázam volt, izomlázam. Na jó, csak hőemelkedés, de olyan melegem volt, hogy teljesen kitakaróztam. Pedig én mindig pehelypaplan és gyapjútakaró alatt alszom. Mivel betegség nem gyötört, ez csak a kimerültség miatt lehetett. Hát igen, az elsumákolt edzések...

Harmadik nap

Ez volt az én pihenő napom. Andorral követtük a versenyt délig. Elmentünk Bőnyre, hogy lássuk a híres óvodásokat szurkolni. Tényleg szuper volt. Készültek erre a napra. Csináltak zászlót, hurkapálcikára tűzött szalagokat integetni. Dudáltak, integettek lelkesen. Órákon át álltak az út két szélén, nagyon fegyelmezetten és lelkesen szurkoltak. Le a kalappal előttük. Mezőny közepe felé már fáradtan ültek néhányan az út szélére. Voltak iskolások is a váltópont után. Frissítő sátornál a helyi asszonynép sütivel, szőlővel és más jó falatokkal kínálták a versenyzőket. Valamilyen helyi futás is volt, de aról lemaradtam. Láttam viszont a mezőny legelejét. Nagyigmándra már a csapatbusszal mentem, Andornak haza kellett menni a gyerekekhez. Nagyigmándon is remek szurkolás volt. Itt is igazi örömünnep volt a futás. Sajnáltam is hogy épp nem futok. Nélkülem a csapat egész jó időt ment. Megérkeztünk Tatára. Ellentétben a kis falvakkal, itt nem sok szurkoló volt. Csak akadály voltunk a városi közlekedésben.

Még a szállásadónk is csak fél füllel hallott az eseményről. Tudta, hogy lesz valamikor. Ennyi. Asztalfoglalásunk nem sikeredett jól. Foglalásunkat elfoglalta a Spurisok népes hada. Nekik is volt foglalásuk csak nem annyi főre ahányan voltak. Naívan elindultunk más éttermet keresni. Reménytelennek tűnő feladat volt. Vagy minden tele, vagy méregdrága volt. Végül Poireaut megszólított egy párt az utcán. A férfi történetesen jól ismerte a Halász Csárda séfjét és felhívta telefonon, hogy van-e hely. Így lett asztalfoglalásunk és vacsoránk is végül. Jól bejártuk Tatát, így legalább én is mozogtam azon a napon.

Negyedik nap

Megnyertem a Gyermely - Zsámbék szakasz, én is futhattam a csapatban! Reméltem, hogy visszavesznek és nem állítanak félre lassúságom miatt. El is határoztam, hogy igazán küzdeni fogok. Kellet is a bíztatás a nagy emelkedőket látva. A szinttérkép szerint nekem is meredek emelkedő jut, igaz csak 9,5 km-en. Csak futás közben jöttem rá, hogy a térkép sz_rt se ér. Semmi információt nem lehet leolvasni róla, inkább csak rémisztgetésre jó. Település nevek helyett km-t kellett volna felvenni a vízszintes tengelyre. A függőleges tengelyen a szinteket miért kellett 0-tól ábrázolni? 120 m-ig az ábrán nincs info. Inkább a szintkülönbséget kellene ábrázolni. Leolvasást könnyítő segédvonalakkal és naaagy méretben.

Visszatérve a futásra, az első emberünk Zolo volt. Nagyon kifutotta magát, látszott rajta, hogy nem piskóta ez a szakasz. Csak lestem az emelkedőket. Egy helyen ahol megálltunk, elkószáltam egy kicsit az erdőbe. Éreztem az erdő illatát, s eljátszottam a gondolattal, hogy inkább kirándulni kéne egyedül, mint itt rohangálni az aszfaltos úton. Egyre jobban izgultam a futásom miatt. Még be se értünk a váltóhelyre, Zolikának szurkoltunk az út szélén, amikor én már elkezdtem melegíteni.

Megjött Zolika, én elindultam. Hamarosan jött a 12%-os emelkedő. Majdnem megfutottam, a végén pár lépést erőteljesen gyalogoltam. De azt mondtam magamnak, hogy most nem sajnálhatom magam. Ma futni kell. És megnyomtam minden emelkedőt és síkot is. Nem voltak benne vészes emelkedők, inkább a sunyi lassan emelkedőből volt több. Tedd oda magad, halj meg a végén! Ez zsongott a fejemben. Zsámbék előtt jött a nagy lejtő. Itt meg hagytam sebesen gurulni magam. Nem fékeztem a lábam, nem féltettem a térdem. Csak futottam. Jó volt. Éreztem ez jobb mint szokott. Végre jött a a váltóhely, és még ott is megpróbáltam igazán futni. 55 percet jöttem. Persze másnak ez lassú, de nekem a legjobb ilyen távon. És ilyen szinttel. A legjobb érzés mégis az volt, hogy tudok hosszú távon hatpercesek alatt is futni. Rájöttem, hogy mindig féltem magam és nem futom ki magamat igazán. Mennyi minden dől el fejben! A fiúk is elégedettek voltak a futásommal, megdicsértek. Ezt a felemelő érzést leírni nem tudom, át kell élni. Legyőztem önmagam.

Holnap folytatom az 5. nappal.

a "három lábú Cuha" gazdija