9 km után fejre álltam - utána séta, majd megint futás - 14 km-nél kiszálltam

9 km után fejre álltam - utána séta, majd megint futás - 14 km-nél kiszálltam

tanulságos. több szempontból...

no, akkor itt van életem első "blog"-ja...

Kiszállás végiggondolva - "tudd mikor kell kiszállni". Jóllehet versenyt még sosem adtam fel, mégis mikor a második körben éreztem hogy elkezdek "zsiborogni", pulzus lassított temponál is 180 felett, vegetativ tüntetek, diszkrét rosszullét, no akkor séta. és akkor csodálkoztam rá igazán a "rónánkra". Valahogy átkattant az agyam - no meg, hogy azt ígértem meg a családnak, hogy, ha úgy érzem akkor nem erőltetem. Úgy éreztem. És egy fajta boldogság is elöntött, mikor 4x fokban gyalogolni és nézelődni kezdtem a rónát és a futókat.

Tanulságos, mert jóllehet eleve visszafogottan akartam kezdeni, felkészülve a melegre (még a másfeles camelbak-em is velem volt), elfutottam az elejét. 36 perc körül nyomtam le az első kört. no comment. A másodikban a jó 4 km-es sétafikálás után az utolsó kettőt megint futottam, jól éreztem magam, tán tovább is tudtam volna menni, de valahogy ami a rónán megfogott, azt mondta, hogy kell egy ilyen verseny amikor az ember tud kiszállni. Ki kell tudni szállni - bármiből. és így jó volt. Most ez jobban épít, mintha végigcsinálom. Ebben most is biztos vagyok.

Tanulságos, mert ahhoz képest, hogy októberben lesz két éve, hogy elkezdtem futni (ez idő alatt lefutottam pontosan 2914 km-t - ezen belül Hortobágyig három maraton, 4 félmaraton versenyt, idén az UB-n 32-t, Tihany-Köveskál, edzésen számtalanszor 30 felett, de volt már 51 is), nem vártam volna, hogy egy félmarcsi "megadásra" késztet. De a sport ebből is áll, ettől is szép...

Mióta az edzesonline-on vagyok, számos embernek követem az edzésnaplóját, bejegyzéseit. Nagyon sokat tanulok tőletek. Két ember őrülete különösen megfogott, Pecsenye és Mjoci teljesítménye lebegett a szemem előtt. De az idei UB arra mutatott rá, hogy nehéz megtalálni az összhangot az edzésteljesítmény, edzésmennyiség és a "kihívások" között. Igazán nem is versenyeknek nevezem ezeket, hisz valahol mi már nem leszünk soha "klasszikus" "elit" sportolók - nem is az a célunk. Így az 50 felé közeledve (jómagam a 48-at taposom – illetve futom…) önmagában az, hogy egy-egy edzés után jólesően érzed valamennyi izmodat, ne adj isten egy igaz „örömfutás” után vagy, abban segít, hogy teljesen más színben lásd a világ mindennapjait, beleértve a munka vagy a magánélet csúcsait, völgyeit. Amikor egy hajnali 10-es után bemegyek dolgozni – nekem már igazán senki semmi rosszat nem tehet, valahogy mindenen átlátok, és egy belső nyugalommal „szemlélődöm” – a kihívások is könnyebben oldódnak meg, kerülnek helyükre.

Pecsenye és Mjoci edzésteljesítménye, az időzítés az UB-n soknak bizonyult – de mindketten tudtak kiszállni, és bizonnyal mindketten levonják a tanulságokat – mint ahogy mi edzesonline-osok is elgondolkozunk egymás teljesítményén, gondolatain. Ezek azok a dolgok, amiket többek között, egymásnak köszönhetünk. Én is ezért gondoltam azt, hogy gondolataim most papírra (illetve monitorra) vetem, hogy ezzel is köszönetet mondjak mindannyiótoknak, hogy láthatatlanul is segítitek mindennapjaim.

A másik oldalon van Bozót, ki „hisz ez a leány még annyit sem futott idén mint én”, és mégis megcsinálta az UB-t. No most akkor így Hortobágy után hozzam előre jövőre azt az álmom, hogy letolom a 212-t? Lehet. Majd meglátjuk. Egy biztos, hogy ha az edzések megvannak, az alap kész van, akkor már minden fejben dől el. Hisz mi valójában nem az időre hajtunk. No jó, néha azért arra is…

Persze, persze gyaloggalopp külön kategória… Hm. Hisz csak 78-as… Na persze – ahogy 6 éves fiam mondaná. Utólag is gratulálok.

Most, hogy így ez a blog kerekedik, soha vissza nem térő alkalom arra, hogy ezzel a közel két évvel kapcsolatban, minden szempontból számvetést készítsek. Ami még kiemelendő, hogy van egy 15 éves fiam (16 lesz szeptemberbe) ki megfertőződött valahogy a futással (no azért focizik…), és először tavaly a Nike félmaratont futotta végig velem, majd idén a 4run sorozatot. Mielőtt még valaki azt mondaná nem vagyok normális megjegyezném, hogy 185 cm magas, és onnan néz le rám (172)… Minden egyes futáson párszor mondogatjuk egymásnak amikor már kicsit sok, hogy „apa menj ha tudsz”, vagy „Andor nyugodtan fuss egy jót, nekem ez a tempó épp elég”, de valahogy mindig úgy jött ki, hogy egyszerre futunk be – és kézenfogva. Ő fogja meg a kezem… Ez mindent megér… No comment…

Fura „blog” – se eleje, se vége…. Így a végén hadd mondjak még egyszer köszönetet mindenkinek, aki teljesítményét, gondolatait, érzéseit megosztva segíti e kis közösség mindennapjait – köztük az enyémet is…