Azon tűnödöm miközben elkezdem írni ezt a bejegyzést, hogy a "befosni" az csúnya szó-e? Na mindegy, aki szerint igen, és nem kedveli az ilyen beteg témát, az ne olvasson tovább. De komolyan! Durva sztori következik, csak erős idegzetűeknek! Nem viccelek! Na.
No, elindulok tegnap este nagy lelkesen, hét kilit terveztem, olyan kis nyugisan. Ebédre thai csirke curry rizzsel, nem ettem túl sokat, de fél ötkor a kevés maradékot még bekanalaztam. Nyolckor indultam, öt perc múlva csikar a hasam kicsit. Mindegy, voltmár kategória, majd elmúlik. Újabb öt perc után már nagyon csikar. Ilyen is volt már, elmúlik. Közben persze egyre távolabb az otthon nyugalmától, és a wc biztonságától. Tizenöt perc körül rájöttem, hogy elcsesztem. Haza kell futnom. Igen ám, de ha gyorsan futok, akkor kirázom magamból, éreztem is. Ez nem jó. Sétáljunk. No de így meg túl lassan haladok. Na ez a huszonkettes csapdája basszus, gondoltam magamban.
Ekkor már kezdtem elkeseredni, mert nem poén harminckét évesen Szegeden este fél kilenckor az utcán lábszáron csorgó melegséggel flangálni. Kezdtem keresni a HELYET, így csupa nagy betűvel. De semmi, itt képtelenség, ott nincs árnyék, ott túl sokan mászkálnak.
Végül belémhasított a felismerés. Ha a Damjanich utcán kifutok, akkor ott vagyok Szabolcs barátoméknál seperc alatt. Istenem, add, hogy otthon legyenek! Szaporázom a lépteket, de már érzem, hogy nem fogom kibírni talán még addig sem. Mi legyen? Engedjem be? Van rajtam egy sztreccs adidas, rajta egy kis rövidgatya. Beengedem, adidasból kirázom, nike gatyót felveszem, oszt annyi. Ezt a lehetőséget meghagytam végső megoldásnak. Már nézegettem a csenevész kis tujasort a Körtöltés utcában...
Végül odaértem egy örökkévalóságnak tűnő hat perc alatt. Ablakok sötétek, csend mindenütt. Na fasza, gondoltam, most van végem. Csöngetek, villany fel, zár kattan, toporgok, mint a szaró galamb. Haverom néz kerek szemekkel, hogy mivan. Megmenekültem a megaláztatástól! Csodás érzés volt, fizikai és nem utolsó sorban lelki üdvözülés.
Elnézést mindenkitől, aki már járt hasonló cipőben, az tudja miről beszélek.
A kommentekben pedig várom azok jelentkezését, akik férfiasan és-vagy nőiesen bevallják, hogy nekik bizony a megváltás túl messze volt.
Egyszer a kora reggeli órákban Olaszországban a tengerparti sétányon futottunk hosszút Sepivel. Hasonló gondjaim támadtak, mint neked, és esély sem volt rá, hogy hazaértünk, kb 10 kilire voltunk a szállásunktól. Befutottunk a parttal párhuzamos első utcába, ahol kétségbeesve kerestem az életjeleket. Párszáz méterrel később megláttam, hogy egy étteremben lehúzott redőnyök mögött takarít két ürge. Gondolom az arcomra volt írva minden, mert első kérésre kinyitották a rácsot és beengedtek. Szóval megúsztam, éppen hogy csak :o)