Tegnap tekertünk egyet a Pilisben. Dunakeszin voltam egy barátoméknál babanéző ürügyén, és ha már ott jártam, elmentünk bringázni egyet. Országútival mentünk, a srác jó hegyimenő, gyönyörű karbonvázas-kerekes-mindenes Colnago bringával, úgyhogy semmi jóra nem számíthattam :)

Reggel nyolckor indulás Szegedről, először a Nyúlcipőboltba vezetett az utam, vettem egy edzésonlineos pólót :) Innen a Bike Express nevű bringaboltba mentem, ahol a srácok segítettek végre normálisan beállítani a bringát, ezúton is köszönöm nekik, sokkal kényelmesebb lett, bár még szokni kell.

Szóval, Dunakeszi, jajdeszépújhíd, Budakalász, át Szentendrére, semmi különös, 35-36os tempó, azután elkezdett emelkedni, a szentlászlói út elejétől. Na, gondoltam megmutatom mit tudok, montival kemény vagyok, ez különben is csak a Pilis, nem a Bükk, még hatszázig se megyünk, úgyhogy nekiindultam a hegynek rendesen. Gyorsan kiderült, hogy az országtúi nem monti, nagyon hiányzott az a harmadik tárcsa előlről, így szégyenszemre teljesen meghaltam már az első hegyen. Egyszerűen semmi erő nem volt bennem, kiköptem a tüdőmet, szinte csak vánszorogtam fölfelé. Volt kb két olyan pillanat, amikor úgy éreztem, hogy oké, leszállok, tolom, egyszerűen nem engedelmeskednek az izmaim, nem tudok tovább menni. Szerencsére valahogy mégis felértem, Viktor ott vigyorgott, hogy végül is csak két és fél percet kaptam.

Innentől már meg megvárt, mert látta, hogy lekvár vagyok. Lezúgattunk Visegrádra, onnan fel a fellegvárba. Itt megint készen lettem, mint a matekházi, vicsorogva érkeztem meg a Fellegvár parkolójába. Itt gyorsan vettem egy kólát, aztán visszagurultunk, majd egy kis erdei úton elindultunk visszafele. No ennek az eleje valami brutálisan meredek volt, ez első 3-4 kili végig kb 7-8-9%-os emelkedő. Ez volt a kegyelemdöfés, de nem álltam meg. Amikor a legrosszabb volt, összeszorított foggal elkezdtem kiállva tekerni, aztán pedáloztam tovább ülve. Viktor közben azt játszotta, hogy megszökik a "mezőnytől" vagy kellemesen cseverészett, vagy legalábbis próbált volna, én levegőt alig kaptam, nemhogy dumáljak.

Na mindegy, valahogy túléltem, visszaértünk Szentendrére, innen ugyanarra mentünk vissza Dunakeszire. Az új megyeri hídon majdnem begörcsölt mindkét combom, már nem tudtam kiállva tekerni, de nagyon ülve sem, fájt a nyakam, derekam, vállam mint állat. Nem igazán értem, hogy miért voltam tegnap ennyire gyenge, miért bírtam ennyire szarul. Oké, hogy meleg volt, meg pára, meg nehezebb vagyok, meg a bringám is nehezebb, meg Viktor hetente itt edz, meg szarul aludtam, mindkét gyerek balhézott ez éjjel, meg vezettem is előtte kétszázat, meg a végén kiderült, hogy a szegedi bringaboltban elfelejtették felfújni a kerekeimet, így 5 barral tekertem végig a kilenc helyett, de akkor is. Sokkal többet vártam magamtól és az elején nagyon elkenődtem legbelül, szerettem volna bizonyítani, hogy alföldi gyerek is bírja a hegyet. Hát nem bírta :)

A kezdeti csalódottságot később felváltotta a küzdeni tudás pozitív érzése, mert azokban a pillanatokban, amikor már úgy éreztem, hogy végképp nem tudok tovább menni, fel kell adnom, valahonnan előszedtem még egy kis erőt és mégis megcsináltam. Ha vicsorogva is, szenvedve is, de megcsináltam. 85 kili, 1100m szint, majdnem 25-ös átlag, ami nem túl jó. Beszúrom az út szintprofilját, csak érdekességképpen, mert tényleg nem mentünk hatszáz fölé, de a képen is látszik, hogy csak kicsit volt meredek az út :) A legrosszabb a végén látható kis nudli emelkedő volt, na az már nagyon nem hiányzott...

Három óra huszonhárom perc múlva végre hazaértünk, zuhany, fincsi spagetti (köszi Évi!) aztán indulás haza. Nem volt már túl sok kedvem kétszáz kilométert vezetni...

Végeredményben egy remek és nem utolsó sorban tanulságos nap volt. Bár nem olvassa a blogom, de azért köszönöm Viktornak mégegyszer a kis túrát!

Jó sportolást Mindenkinek!