Eltelt egy év. Szinte sport nélkül. Válás, költözés, új munkahely. Tervek a kukában, erőnlét és motiváció a béka segge alatt. Novemberben félmaraton, beneveztem. Meg lehet csinálni? Nem tudom. Remélem igen. Nem mondanám, hogy baromira elszántam magam, hogy most aztán nincs akadály és meghalok, ha nem futhatok. Nem, ehhez még nagyon sokat kell szenvednem, bűnhődnöm. Szembe köptem magam az utóbbi egy évben. Vagy hátbaszúrtam, leginkább. Öt percet tudok egyben futni. 4:30-as maratonom volt...

Minden futás szembesülés azzal, ahogy kicsesztem magammal. Nem könnyű, de harmincnyolc éves vagyok. Most vagy soha. Jövőre csak négy órán belül kellene maratont futni. Jövőre csak fel kellene jutni Svájc tetejére, a Dom-ra, jövőre csak futni kéne egy maratont hegyen, jövőre csak újra csapatni kéne a montival a Bükkben.

Nekivágok hát most, talán utoljára, nem tudom, ilyen én már nem mondok, hogy utoljára, meg soha. Novemberben félmaraton, ez most a lényeg. Tíz kilót kell leadni. Hogy a fene enné meg. Mennyit támogatott itt engem minenki, mennyit bíztattatok, milyen sokszor adtatok erőt, vigasztaltatok. Ami a magánéletemben történt, arra talán sosem találok vigaszt, de a futásban megpróbálok valamit visszanyerni. Régen olyan jó volt, hogy volt valami, amiben hetente sikerült kicsit nyerni. Magam ellen, legfőképp...