Válasz Zilaci edzésére
Miután elolvastam az edzés megjegyzésedet, nagy nehezen rászedtem magam a futásra. Menet közben természetesen gondolkodtam. Ez jött ki belőle, gyenge utánzatként.
A nem futó elterpeszkedik a kanapén. Jól érzi magát. Tegnap ünnep, buli, sokáig volt fennt, későn kelt, ebéd meg volt, most amolyan lusta, tunya állapotban néz ki a fejéből, s nyomogatja a távirányítót. Tulajdonképp minden rendben van.
Teljesen váratlanul, halkan megszólalnak a fejében a neuronok. -Futni kéne!-
A nem futó meghökken s válaszol. -Nem! Nincs kedvem!-, s nézi tovább a tv-t.
Kicsit később újra. -Futni kéne!-
A nem futó ásít egyet. -Á, dehogy. Ünnep volt. Pihenek.-, s elmereng a közelmúlt eseményein. De gondolatai, már zavaróan a jövő felé csaponganak.
A neuronok nem hagyják: -Futni kéne!-
-Jaj, hagyjál már! Ma pihenő van, tudod jól,- s szeme a fiókra téved, ahol az edzés terv lapul. -Az edzés terv azért van, hogy betartsuk!- apró, kaján félmosoly az ajkán.
Váratlanul új hang a konyhából: -Légyszi gyere segíts! Keresztbe kéne tenni 2 szalma szálat!-
A nem futó csöppet ingerült lesz, s válaszol: -Jaj, ne haragudj. Olyan fáradnak érzem most magam! Egy kicsit később majd megcsinálom!-
s kissé mérgesen nyomogatja tovább a távirányító gombjait. -Miért piszkál engem most mindenki!? Miért nem hagynak pihenni!? Még ebben a rohadt tv-ben sincs semmi értelmes!- mondja a rengeteg vígjátékra, kalandfilmre, akciófilmre, kandi kamerára, természet filmre, sport műsorra.
Megint a neuronok: -Esik a hó?-
A nem futó kelletlenül csoszog oda az ablakhoz. -Igen- Nem nagy pelyhekben, de sűrűn, szépen puhán.
Csendben szemlélődik, élvezi a látványt.
-Te- kérdik a neuronok -emlékszel mikor készültél A VERSENYRE? Emlékszel, akkor is így esett a hó!-
-Igen- mélázik el a nem futó. -Akkor is. Csend volt, puha roppanások a talpam alatt, egyedül voltam széles nagy mezőn. S milyen lendülettel futottam ebben a csöndes világban!-
-Emlékszel, hogy akkor mennyit gondoltál A VERSENYRE?-
Ezen már szélesen kellett mosolyogni! -Ha-ha! Igen! Elképzeltem majd minden lépést, minden korty italt, minden befutót! Hogy mily széles vigyorral, hatalmas lendülettel érek a célba!-
-Hééé! Ne csalj!!!-
-Jól van, jól van! Láttam magam, ahogy szenvedve, csúszva-mászva érek be, szint időn belül, de valahogy fura módon, mindig jó helyezéssel!!!- Most már vigyorog a futó.
Nézi a hóesést. -Emlékszem, hogyan féltem előre az egyedülléttől. Egyedül futni, a kutya nem törődik majd velem.-
-És?- kérdik a neuronok.
-Tudod jól! Nem ez történt.Mindenhol Ott álltak az út szélén, tapsoltak, bíztattak, buzdítottak, futottak velem, nem hagytak békén. Még akkor se, mikor én már feladtam. De Ők nem adták fel! Persze Nekik könnyű volt, nem Ők futották végig! De jó volt! Nekik köszönhetem- újra elmélázik.
-Nekik köszönhetem, hogy végigcsináltam. Hittek bennem, ezért mindig ott voltak velem. Egyedül én futottam, de nem voltam magányos. Tényleg! Belegondolva, egy percig nem voltam magányos. Csak fájt! Fájt minden, ezért elkeseredtem.-
Csend van. A hópihék hullanak szenvtelenül. A nem futó újra rásandít a fiókra. -De pihenő van!!!- morog magában.
Sóhajt egyet, s elkezd vetkőzni, majd újra öltözni.
Rászólnak: -Hova mész?-
-Megyek futni egy kicsit, nem sokat, épphogy kocogok!-
-Jó!- hangzik a jóváhagyás, s mosoly, mert tudják, hogy azok a szalma szálak, hamarosan biztos, hogy keresztbe lesznek téve. A Futó megcsinálja.
Zilaci! Én voltam futni! Egyedül, de nem magányosan. Ma Te futottál velem.
Ui: Milyen fantasztikus dolog a hóesésben futni. Energiát, jó kedvet ad. S ez látszik a FUTÓ-n, a 11. frissítő ponton. Még van energiája szélesen, jókedvűen mosolyogni! Tagadni se lehet. Fénykép van róla. Meg a befutórol is!!! Jó dolog a hóesés