Kellő félelemmel indultam neki gondolatban a távnak, hisz 15km-nél többet versenyen még soha nem futottam, azt is csak egyetlen egyszer és nem túl kellemes emlékekkel. Mivel akkor is reménytelenül lassan teltek el az utolsó kilométerek, most is hasonlóan nehéz időszaknak néztem elébe, hacsak nem osztom be ésszel az erőmet - gondoltam. Jó 180-an választották szombat esti kikapcsolódásként a burgenlandi megmérettetést, melynek különlegességet a sötétedésbe nyúló lebonyolítás adott, melyhez fáklyákat illesztettek a járdaszegélybe a 4,2km-es körpálya mentén. Bár megvilágítani az itthon is oly népszerű spanyol csigákon kívül nem sok mindent tudtak, de a vonalvezetést jól visszaadták.

Azt terveztem, hogy minden egyes kilométert 4 perccel teljesítek, de nem futom el az elejét, így majd a végén is marad szufla a lendület (még hogy lendület) megtartásához.A táv maga egy elnyújtott emelkedőkkel és éles kanyarokkal tarkított, településen belül kijelölt körpályában mutatkozott meg, melyet 5-ször illett teljesíteni. Könnyű belátni, 17 perces körátlaggal lettem volna elégedett, ha tartom a tervezett tempót.

Viszonylag jól esett az első szakasz, és az sem lepett meg, hogy a rendszerint közvetlen riválisaim kicsit elléptek tőlem. Jól elfáradnak majd a végére, gondoltam naívan. 17 percen belüli idő, sínen vagyok, noha jó messze kerültem az elejétől, de ez ma nem érdekelt. Kezdtem viszont érezni, hogy így még 4 karikát talán csak biciklivel tudnék teljesíteni, de nem gyalogszerrel. A második 4 km már sokkal nehezebben esett, valahogy mégis hoztam az összidőt, de csak mert az eleje pár mp-cel gyorsabban ment.

A harmadik körtől viszont elszállt minden erőm, úgy éreztem, egy adott tempót minden további nélkül tudok tartani, ami viszont éppen arra volt elég, hogy boldog-boldogtalan elfusson mellettem, asszonyok, gyerekek, idősek, fiatalok, szóval mindenki, akit leginkább nézőként, vagy csak kísérő családtagként szoktam normális esetben a pálya mentén látni. Ebben az időszakban voltam a legmélyebben, de feladni semmiképpen sem akartam, inkább másfél órán belüli időre mérsékeltem időeredményben kifejezett elvárásaimat és számoltam vissza a kilométereket.

A legszörnyűbb az egészben, hogy egyáltalán nem érdekelt már semmi. Ha lépéseket hallottam mögülem, azt vártam, hogy tulajdonosa mikor trappol már el mellettem, majd távolodik reménytelenül, csak ne idegesítsen már tovább, én meg majd befutok saját, szerény igényeim szerint… Ez alól kivételt csak az utolsó 3 kilométer jelentett, amikor nem túl nagy meglepetésemre egy fiatal, Vasas-os lány húzott el mellettem, akinek a tempóját valahogy csak felvettem és amikor 400m-rel a cél előtt felfutott ránk egy másik sporttárs is, még maradt egy kevés erőm elfutni tőlük. Ez a sikerélmény erősen a „halottnak a csók” kategóriáját súrolta, éppen csak ahhoz volt elég, hogy elmondhassam, hogy legalább egy csöppnyi tartás szorult még belém.

1:28:46, 33. hely --- bár sem időben, sem helyezésben nem erre számítottam, hogy olyan nyomorultul éreztem magam futás közben szomorított el leginkább... Ekkor azt gondoltam, sőt szinte biztos voltam benne, hogy félmaratont soha többé...