Eleinte kissé nehezen mozognak a lábaim, ahogyan trappolok felfele a partra terített filcszőnyegen. De nincs idő erre gondolni: koncentrálni kell, mert egy pillanatnyi kihagyásért a depóban órákon keresztül kell fizetni a bringán. Szaladok a csomagomhoz, persze nincs ott ahova tettem, illetve dehogynincs, ha ott keresem, ahol kell :-). Jól láthatóan sokkal több csomag van még a depóban, mint tavaly. Ez jó. Márminthogy jó sokan fognak megelőzni a bringán :-).

A sátorban tömeg (bezzeg a lányok sátra tök üres :-)), alig tudom lerakni a cuccomat a padra. Körülnézek, nem látok ismerőst, valószínűleg mögöttem vannak, minden pillanatban várom őket. Kipakolás, gyors és felületes törülközés – a szél majd megszárít –, leragasztás, öltözés, közben egy banán betuszkolása és egy fél üveg izoital betöltése következik. Gyorsan kész vagyok, közben beszélgetünk az úszásról – mindenki gyengébben úszott, mint tavaly, kivéve engem, de ezt ott jól titkolom :-). Aztán az a fránya hátsó zseb, az nem nagyon akarja elnyelni az úticsomagomat, persze nem csodálom, mire nagynehezen begyömöszölök mindent, olyan vagyok, mint egy kétpúpú. Indulok tovább, közben mondják, hogy jön Pogreg, de nem várok tovább, a csomagot a segítők kikapják a kezemből, futás a bringához. Figyeljünk, figyeljünk, első a sisak, a tavalyi tapasztalat alapján a szemüveget is itt raktam le, így most nem kell visszamennem érte :-), leakasztás, depókijárat, fütty… a csudába, tényleg odébb van a vonal, persze nem csak nekem szól, vagy négyen pattannánk a bringára az aszfaltra érve, de nem úgy van az… Depóidő: 10 perc körül (utólag: 10:42), terv szerint.

Az első fordulatok a pedállal valahogyan mások, mint tavaly. Rá is jövök gyorsan, miért: némi fáradtságot, merevséget érzek a combjaimban. Ez valahogyan nem kéne, korán van még ehhez… De az érzés csak nem múlik, ráadásul fúj a szél, a lejtőn is tekerni kell rendesen. Tudom, hogy az első huszonöt kilométer jó lesz, csak egy kicsit szintes :-), aztán következik vagy harminc unalom. Felveszem a „jóleső” tempót, de az néhol nem több 23-nál, rendeződünk szépen, én inkább váltósokat előzök, engem meg egyéniek. Micsoda fordított világ… ;-). Aztán itt az első defektes sporttárs az út szélén, kényelmesen fűzi ki a belsőt (még három hasonló esetet láttam; nem is tudom hogy nekem átkozott szerencsém van-e, vagy zseniális tudásom ;-), vagy űrbéli technikám :-o, mert újkori bringázásaim alatt még egyetlen durrdefektem se volt az úton, kopp-kopp-kopp), majd megindulnak mellettünk a kísérőautók is szépen sorban (pedig még nincs úszási limitidő).

Nem érzem, mikor múlik el a merevség a lábamból, de mire Ágneslakhoz érek, már nincs ilyen problémám. Igaz, a pálya errefelé kicsit felgyűrődött ;-), de a szépsége mindenért kárpótol. A völgybe még laposan besütő nap éles kontrasztjai, a halastavak csillogása, a stégek nyugalma olyan vonzó, hogy itt most biztosan letáboroznék, ha a táv vége felé járnék. Már tavaly is megcéloztam, hogy ide egyszer el kell jönni bringázni, „csak úgy”! Talán jövőre sikerülni is fog. Kímélő üzemmódban tekerek fölfelé, mégis sokakat előzök. Pedig az idén nagyon hiányoztak a szintes tekerések, tudom hogy nem vagyok elég erős, ezért aggódom is, hogy a szél túl sokat ki fog venni belőlem. De itt az erdő csillapítja a légmozgást. Jön az utolsó „nagy” emelkedő, a végén a frissítőállomás, és már lehet is nagytányéron lefele szaggatni.

„Osszad fel a távot, és mindig csak a következő szakaszra koncentrálj!” – ezt tanultam, és nekem eddig bevált. Böhönyéig különösen szükségem van erre a taktikára, mert ez a most következő szakasz nekem valahogyan uncsi. Ugyan mindig van valaki látótávolságban, előznek is gyakran, én is – ritkábban –, de mégse történik valójában semmi. Gondosan figyelem az órát, negyedóránként iszom, óránként egy-egy szendvicset eszem, és várom a jól ismert jobbkanyart. Nehezen jön, de itt van. Innen már egyenes az út Atádra, az első szakasz végére. Ráadásul hátszelem van, lehet nyomni a pedált. Nagy öröm áthajtani a segesdi frissítőálloműson, hiszen innentől megtelik a pálya élettel, lehet szurkolni, segíteni egymást. A frissítő lányok is örülhettek nekem ;-), mert nagyon lelkesen üdvözöltek, ahogyan mindegyik ponton minden alkalommal ezt tették. Csak a legnagyobb elismeréssel beszélhetek a bringáspálya frissítőcsapatairól, nagy odafigyeléssel, pontosan, lelkesen végezték a dolgukat. Köszönet érte! Aztán utolér Forrest, kicsit bolygyanús helyzetben :-o megbeszélgetjük, ki mit tud a többiekről, majd elküldöm, és már egyedül érek Atádra. A fordulóban Andris áll szemben, és reklamálja, hogy nem tekerek eléggé… a kanyarban! No várj csak, Andris ;-)!

Nóri szalad, nem számított még rám, de gyorsan összedobja a frissítőt, végigkérdezi az étlapot, de nem kérek mást, majd irány az első kis kör. Emelkedő, szembeszél… visszaveszek a tempóból, van, hogy 20-at mutat az óra :-(, de haladok, és nem érzem túlságosan fárasztónak a tekerést, a rövidebb emelkedőket pörgetésből, lendülettel veszem. Várom, mikor előznek a többiek, de csak Csikét ismerem meg a belegi fordító előtt: elhúz tőlem, mint ahogy a Szigeten tette :-), utánaszólni se tudok. Kicsit zavar, hogy alig néhány ismerőst vélek felismerni. Janit pl. sokáig keresem, és amikor végre felismerem, rájövök, hogy azért, mert nem a megszokott mezében teker. Igaz, én se :-), így ő ez első bíztatásnál alighanem nem is tudja, kitől is kapta a kedves szavakat :-). Ötvöskónyiban a gyerekeket némileg megregulázhatták, mert egész rendes szurkolást csapnak, és csak néha-néha szalad ki a szájukon egy-egy „csokiiiit!”, kulacsot pedig egyáltalán nem kunyerálnak. A kör végén Nórinál újra kulacscsere, és ő ismét kísérletet tesz arra, hogy megtömjön, de én bizonygatom, hogy már három szendvicset megettem és még van egy, hát elenged. De előtte még kérdezek SK-ra, és megtudom, hogy a pályán van, nem sokkal előttem ment el. Utol is érem Beleg előtt, nem nagyon lelkes, mondja hogy fáradt, pedig ránézésre igen jól halad, igaz, igen alacsony pedálfordulattal. Próbálom rávenni, hogy váltson vissza, de nem látom hogy megfogadja-e, mert elzavar, hogy ne bolyozzak neki…

Apropó, bolyozás: szeretném ezúton is kiemelni a 30-as rajtszámú versenyző tehetségét e téren. Ahogy tekerek, elsőre az tűnik fel, hogy még egy kormányom nőtt, ráadásul könyöklővel. Legalábbis ahogy lenézek, annak az árnyékát látom magam alatt. Hátranézek, hát látom, hogy egy stramm fiatalember tapadt oda a hátsó kerekemre! Lelkem rajta, ez idegesít. Visszaveszek, megérti (dícséretes…), elmegy. Egészen az előttem tekerő sporttársig… Aztán a következőig. Azt a kört, amelyiken nagyjából együtt mentünk, végigutazta valakin, mindig máson. A versenybírók becsületére válik, hogy rászóltak, és akkor visszavett e szokásából.

A kis kör utolsó harmadát szeretem a legjobban. Valahogyan mintha lejtene Atádig ;-), és most persze a hátszélre is számítok. De nem! Megfordult volna a szél, vagy én tévedtem el? Ilyen nincs! Képes megint szembe fújni? És tényleg: a fűszálak most visszafele haladva is szembe hajlanak! Ráadásul a reggeli finom felhőzet is eltakarodott, és a hőmérő 29 fokot mutat, amikor nem süt rá a nap. Nincs melegem, de látom, hogy a szél hűtése ellenére folyik rólam a víz, iszom hát szorgalmasan az izot. Az utolsó kör előtt kiürítem zsebeimet Nóri előtt :-), nem akarok felesleges súlyt cipelni, csak egy energiaszeletet hagyok magamnál. Intő jel lenne, de ekkor még nem értékelem így, hogy a negyedik szendvicshez nincs étvágyam, visszaadom, és inkább egy energiaszeletet tolok be helyette. A bringás frissítési terv egyébként úgy nézett ki, hogy négyszer egy szendvics óránként vízzel, közben a hígra kevert izo, az utolsó körben pedig már csak energiaszelet és az izo. Hát ebből maradt ki egy szendvics, hogy a darázs csípje meg!

Indulok vissza az utolsó körre, jól érzem magamat, nincsen elegem semmiből, jó kis teljesítés lesz ez! Az utolsó körre fordulás felszabadít, új energiákat ad, innen már könnyű! Aztán egy koppanás a bukón, érzem hogy beakadt valami a szellőzőnyílásba, mit kell ilyenkor tenni, na mit, persze hogy odanyúlni, csak tudnám minek. Ja, hát hogy megbizonyosodjak róla, hogy ez tényleg egy valódi, élő és élni akaró darázs! A körmöm mellett nyársalja fel az ujjamat, egyből békén hagyom a szerencsétlent, kiszívom a sebet amennyire tudom, és közben csodálkozom az eszemen. Szerencsére nem lett belőle baj, nem is látszik a nyoma, de azért jól elfoglaltam magamat vele pár kilométeren.

Ötvöskónyi és Nagyatád között azért nem minden fenékig tejfel, vagyis inkább nem pont tejfel fenékig :-o. Az első három áthaladáskor ez még csak bosszantó, de negyedszerre inkább megrázó. Nevezetesen az, hogy a kiírásban jelölt „közepes minőségű” út ugyebár átlagban értendő, és ha a pálya többi része elég jó (tényleg!), akkor nyilván valahova koncentrálódnia kell a hibáknak. Legközelebb tutira megszámolom a keresztbe húzódó hosszú repedéseket, amelyeket lehetetlen kikerülni, legfeljebb „optimális ívet” lehet rajtuk fogni. Nem is volt jelölve egyik se, hiszen úgyse lett volna értelme, meg hát hivatalosan ezek méreten aluli hibák, csak hát valóban megrázóak. Legalábbis 170 után nekem azok.

Egészben érzem magamat, amikor leszállok a bringáról, bár tekintetüket nézve arról nem vagyok meggyőződve, hogy a segítők is így látnak :-). Az órára nézve úgy öt perccel tekerthettem terven kívül, ez még rendben van (utólag: 6:36:21), kérdés, mennyi maradt bennem a szeles bringa után. Zokniban szaladok :-? az öltözőbe, a segítők ismét kitűnőek, mondom a rajtszámot, a csomagom már kikészítve vár a pulton. Az öltözőben itt is sokan vagyunk, lepakolok, aztán el kell döntenem, mennyit áldozok az időmből a felfrissülésre.