A futódepóban nagy a nyüzsi. Emiatt-e, vagy a fáradtság okán: valahogy kevésbé vagyok összeszedett, mint az úszás után. Azért csak döntök: elmegyek zuhanyozni. Sajnos csak az egyik zuhany működik, a másikból tűzforró víz jön (talán az egyetlen rendezési negatívum…), sorba kell állni, elsőre nem tűnik hosszúnak a várakozás, de aztán mégis. A hidegvíz nagyon jól esik, ahogy kijövök alóla, teljesen rendben érzem magamat. A pultnál RÉvi éppen a csomagját veszi fel, feszültnek látszik, pedig mennyi pucér pasi között áll itt egyszem lányként ;-)! Gyors öltözés, krémezés, megeszek egy energiaszeletet a szenya pótlására, Nemnagyongyors kolléga panaszkodik, hogy elege van, de tudom, hogy ez csak nyirmogás, a futáson be is bizonyítja. Visszaadom a csomagot, kifele menet Janiba botlok (szó szerint :-)), már majdnem kész. No, hát ő csöppet összeszedettebb nálam, visszaküld a szemüvegemért, amit a csomag aljára rejtettem… biztos’ csak azért tette, hogy utolérjen :P. Megvárom, aztán együtt indulunk a futásra.

Nem indítom el a sebességmérőt, mert érzésre akarok futni. Az első métereken gyanús egy kicsit, hogy Jani mögöttem van. Na, nem sokáig :-). Mindjárt az elején felhajtok egy pohár Gatorade-et, aztán lassan Jani kezdi diktálni a tempót. Jól megy a futás, most még úgy érzem, akármeddig elfutnék. Ami előttünk áll, az pedig nem sok, csak tizenhat kör :-). Furcsa, de tényleg így érzem. Az első kör rendben, sokan vagyunk a pályán, keresem az ismerősöket, sorban meg is van mindenki, kivéve RÉvit. Aztán sok évi ismerőst is látok. Mármint olyanokat, akiknek az arcával évente, mindig csak itt találkozom. Néhányan megismernek, visszamosolyognak, visszaszólnak. Szép, nagy család vagyunk :-).

A második körben megint iszom Gatorade-et, majd kezdem érezni, hogy erős lesz ez a tempó. Éppen kezdek gondolkozni, hogyan küldjem el Janit, hogy ő is, én is a saját tempónkat futhassuk, amikor megmozdul a hasam. Nem a gyomrom, hanem lejjebb. És nem is hagyja abba. A mozgás görccsé kezd erősödni. Erre nem számítottam! Mondom is Janinak, hogy én a frissítőpontnál kiugrok, menjen csak tovább. Felveszek egy szivacsot, és irány a fülke. Meglepetésemre teljesen használható, minden van benne ami kell. Nem részletezem a következő percek eseményeit, legyen elég annyi, hogy háromszor indulok neki a távozásnak, és kétszer telepedek gyorsan vissza. 15:07-es első kör után 21:42-es második sikerül. Nem merevedek le, egyből futásban tudok továbbindulni, de érzem, nem vagyok túl a Természet kényszerein. A negyedik körben jön ismét a fájdalom, de az ötödikig kihúzom, akkor viszont mint a rakéta húzok a jól ismert helyre. Aztán a nyolcadik körben ismét. Ráadásul a helyzet fokozódik: egy 23:30-as és egy 28:07-es :-o kört sikerül produkálnom :-(. Az azért jó, hogy amikor tudok menni, akkor egész jól haladok. Meg is tervezem, hogy igyekezni fogok három köröket egyben megtenni.

Aztán nem így sikerül. Féltáv után ugyan feszül a hasam, de elviselhető a fájdalom, ezért nem állok ki a 11. körön. Aztán a következőn se. És később se. A frissítésen persze változtatok, a Gatorade-et rögtön elhagyom, de valamiből energia kell. Eleinte banánt veszek, aztán rájövök, hogy a keksz pont ilyenkor jön jól, csakhát eddig az nekem nem volt kedves. Az ötödik körtől két körönként egy-egy kisadagos gél jön vízzel, közben keksz vízzel. Ebben kb. benne van a szükséges energia, de az elején még nagyon meleg van, és aggódom a sóegyensúlyom miatt. Nóritól kapok ropit, aztán ahogy javul a hasam és hűl az idő, elmúlik ez a veszély. Féltávtól úgy érzem, erőre kapok, bár a görcsök negyedóránként jönnek, de nem érzem rosszul magamat, és haladok is. A frissítőknél sétálok, de ezen túl csak egy kör van, amikor lassítok, és kinézek magamnak egy távolabbi villanyoszlopot, ameddig nem futok. És közben rájövök, mi kell ahhoz, hogy a maratonon ne legyen ott az a bizonyos rettegett fal: kell előtte úszni meg tekerni egy keveset :P.

A táv második felében egy kicsit jobban tudok figyelni a többiekre is. Például ott jön RÉvi. Vagy nem RÉvi? Nem RÉvi. Pedig már az előző körökön is mintha láttam volna. Egyszer csak idekiált, hogy hajrá! Jé, hiszen ez Márti :-)! Nagyon szépen, lendületesen nyomja végig. Jön pudingman, ő is friss, egyenletes tempóban, igaz, sétálva. ROHAN_ó a tőle megszokott keménységgel fut. obort viszont minden körben sétálni látom :-), de utólag valaki azt mondta, hogy néha ;-) futott is. A duda persze minden körön hallatszik. Aztán megvan RÉvi is, keményen tolja, nem nagyon reagál a bíztatásra, talán csak egyszer mosolyodik el egy nagyon picit, remélem, rendben van. SK az első körére kicsivel mögöttem csatlakozik be, nem várom meg, mert nem akarom „elfuttatni”, aztán egyre csak jön mögöttem, hinnye, de jól felszívta magát mára :-). Később is látom, jó a mozgása. Jani persze mint az óramű, lazán, tempósan gyűri a köröket. SC gyalogol, de teljesen egyben van. Balázs most nem fartlekezik, nyomja végig a maratonját, nem is értem, hogyan képes ennyi idősen még ennyit futni :P. Elek mint a rakéta, vele körönként többször is találkozom, néha személyesen, néha az aszfaltra pingálva :-). Forrest, István is feltűnik néha. Nicsak, Ő pedig Annadoktor, akit csak a topikról ismerek! Mosolyogva fut :-). Leo szemében eltökéltség, mozgásában határozottság. Aztán itt fut Laci, egykori iskolatársam, akivel mostanában évente kétszer találkozom: a pályán és az eredményhirdetésen. Ja nem, az őszi maratonon is :-). És az a lány, aki minden körben mosolyog, ő is olyan ismerős, csak tudnám, honnan… Vajon hányan vannak itt a pályán, akikkel civilben is találkoztam már, csak éppen – ruha teszi az Ironmant? ;-) – nem ismerek fel?

No és itt van, pezseg a pálya széle. A hivatalos frissítőpontok személyzete a futópályán is profi. Minden egyes versenyzőre egyenként figyelnek, jöhetünk egyszerre öten, akkor is pillanatok alatt ki vagyunk szolgálva. Nagyon nagy köszönet nekik! Ráadásul a napnyugtával a levegő erősen lehűl, jönnek a felhők, feltámad a szél, aztán az eső is rákezdi. Ők pedig egy szál pólóban majd’ megfagynak. Szerencsére később látom, hogy kaptak pulcsit. A „személyes frissítőm” az idén is Nóri, aki minden körben lesi a kívánságaimat, hozza a választékot. Profi. Ja persze, Jani mellett gyorsan profivá válik az ember (párja :-)). Nélküle ez a teljesítés se sikerült volna. Ahogy a szurkolók nélkül se. Nyúl+Cipő, VincAndris, Mamba, Ori, Elek csapata, Zakka, aztán jé, itt van szasza, pedig tegnap még úgy volt, hogy nem jön, és még felsorolni se tudom, hányan. Aztán vannak, akikről látom, hogy a rajtszámról olvassák le a nicket, hogy név szerint szurkolhassanak. Ez igen jól esik. (Bostonban tapasztaltam ezt, ott szinte szokás.) A parkban a budafokiak tábora bíztat, aztán egy úr, aki minden futó előtt széles mozdulatokat lejt egész délután és este. Sokszor csak hosszú késéssel jut el hozzám a szurkolás, néha azt se tudom, kitől jön, de célba ér, és kell. Köszönöm nektek, mindannyiotoknak!

Még négy kör van hátra, amikor érzem, lendületet vehetek, innen most már egyenes az út a célig. Ugyanaz a felszabadult érzés önt el, mint a bringa utolsó körén :-). Légzéstempót váltok, érzésre határozottabb léptekkel haladok. Nem mérem magamnak a köridőket, így minden körben a táblára pillantok, 17 percen belüli körök, ez megfelel a tervnek. Kár, hogy nem sikerült minden kör így. Közben besötétedik. Leveszem a napszemüveget :-). Kicsit később újra besötétedik, de ekkor már csak egy kör van hátra. Jani már Nóri mellett ül a frissítőzónában, hatalmasat kiabálnak, én meg fordulok még egyet elbúcsúzni a frissítőktől és a szurkolóktól, az utolsó egyenesben még megelőzök néhány futót, a célegyenesben mondják a nevemet, megvárom az előttem futó célfotóját, és átfutok a célkapun! Megvan a második! Nem érzek különösebb meghatódottságot, egyszerűen a „megcsináltam” jó érzése tölt el, és érdekes módon az első gondolatom, hogy miért van olyan messze az a harmadik? Az időm 13:19:16, ez PB :-), a maraton 4:48:06, ez pedig PW, de ezen most nem szomorkodom.

Kapok érmet a nyakamba, pólót a kezembe, útbaigazítást a kaja felé a fejembe :-). Nórihoz és Janihoz vezet az utam, közben jönnek a még pályán levők, szurkolás nekik. Befut SC, Leo még fordul kettőt, nem hallja a szurkolást. Jön SK, de miért a pálya mellett, felöltözve? Feladta? Feladta! Pedig olyan rendben volt a pályán, hogy biztos voltam benne, megcsinálja. Majd legközelebb. Egyre jobban esik az eső. Kár, mert így teljesen kiürül a pálya széle, a még küzdők egyre magányosabbak maradnak a sötétben. Sokan lehajtott fejjel, mások utolsó tartalékaikat égetve, elszántan róják az utolsó köreiket.

Mi viszont csomagolunk, mert hideg van. Elmegyek a kajáért, bár nincs étvágyam hozzá, de Éva ötlete, hogy vigyem haza, beválik, a szállodában már igencsek belémfér. Az Athletes’ Gardenben van még forgalom, sajnos a sátrakban nincs világítás, így igazi élet nem alakul ki. Pedig jó ötletnek tartom. Visszamegyünk a szállodába, és én még mindig rendben vagyok, a combomban van egy kis izomláz, ennyi az egész. Ez másnap és harmadnap is így marad. Bár Nyúl mondta, hogy a futásnál megint húztam a lábamat, az idén egyáltalán nem éreztem, hogy fájt volna.

Vasárnap összepakolás, eredményhirdetés. A pályán töltött idő szerint szólítanak sorban (visszafele). Többet kell várnom a soromra, mint gondoltam volna, 303 finisher közül a 214. vagyok. Tavaly a 204. voltam. A csaknem 30 perces javítás mínusz tíz helyezési számot ér… A tavalyi időmmel az idén 245. lettem volna. Persze nem a helyezés számít, de ezek szerint nem csak a célba érkezők száma magasabb az idén, hanem a mezőny is felkészültebb. Egyre több fiatal elsőbálozó indul, egyből kitűnő eredménnyel. És ez jó :-).

Még egy kis beszélgetés a még ottmaradottakkal, aztán irány haza. Egy hét szigorú pihi következik. Aztán mi lesz? Egy szép év a következőig.