Na ez is meg volt!

Mármint az idei első „halálom"! A péti idő futam után úgy hittem, ennél már semmi sem lehet rosszabb... Tévedtem De nagyot!

Valójában nem is tudom mit vártam ettől a maratontól? Május 1.én ültem utoljára bringán és az elmúlt időszakban folytatott életvitelem, nem a mentális, és nem is a fizikai felkészülésről szólt.

No ennyit a magyarázkodásról, jöjjenek a „száraz" tények.

A Sopron maratonról tudni érdemes, hogy nem egy űber kemény, de meglehetősen izzasztó pálya tud lenni. Két éve mentem rajta és emlékeimben egy könnyű kis gurulás derengett, így most sem tojtam be előre tőle.

Egy tőlem teljesen idegen taktikát dolgoztam ki az oda vezető úton, ami röviden abból állt, hogy okulva a Buda kellemetlenségeiből, már az elejét megnyomom, így a nálamnál gyikabbakat hamarjában lealázom! Nos ez a taktika több fronton is összeomlott Egyrészt nemigen volt nálam gyengébb, másrészt nemhogy „megnyomni", vánszorogni is alig bírtam.

A rajthoz annak rendje módja szerint besoroltunk, és itt még nagyon bizakodó voltam. Mivel viszonylag kevesen álltunk ott, gondoltam klafa, rögvest megelőzöm a „csírák" felét Esélyem se volt!!! Abban az elátkozott pillanatban, ahogy felüvöltött a „FIRE" az a maradék energia is kicsúszott belőlem, ami a minimális egyensúlyozáshoz kell. Bakker!!! Ennek fele se tréfa.... A többiek, (a csírák) akiket ugye aláznom kellett volna, úgy téptek el mellettem, mintha szembe jöttek volna! „Okos" voltam, és ahelyett, hogy visszacsipentettem volna... nem... csakazéris öljük meg magunkat ábrázattal a pofámon, nyomtam ahogy bírtam. Persze ez semmire sem volt elég, kivéve arra, hogy a pulzus mérőm őrjöngve közölje: HÜLYE VAGY! Már az első kili után kalandba keveredtem. Egy laza lefelé összekoccantam a Horváth Ágival, (földim)de Ő szerencséjére én pedig szerencsétlenségemre megúsztuk. Ha akkor kinyaffanok, talán jobb lett volna... Most már tudom: Biztosan jobb lett volna! Azért az ütős, hogy pont az Ágival rakjuk fel egymást Mentem már vagy tíz kilcsit és még mindig nem találtam meg a ritmust, sőt egyre furcsábban éreztem magam. Magyarul egyre szarabbul voltam. Ekkor azonban még valami lélekféle taposta a pedálokat helyettem, és ennek köszönhetően valahogy csak haladtam a biztos kipurcanás felé. Erre nem kellett sokat várnom. Még a fél távnál sem jártam, mikor összeraktam a képet és rádöbbentem, EZ MA NEM FOG MENNI! Hogy miből következtettem erre? Például a lefeléken egyszerűen ráfolytam a bringára mint valami polip, úgy pattorásztam a gödrökön, hogy még most is fáj és gurulni is nehezemre esett. Képtelen voltam kiállni a nyeregből, de még előre nézni is nehézséget okozott. Az egyenes szakaszokon, kis tányéron poroszkáltam. Az emelkedők előtt pedig feladva minden reményt, hogy átjutok rajtuk, megálltam és arra gondoltam ledőlök, megvárom míg a hangyák elhordják a dombot előlem. Végül is a természet változik, a tengerek kiszáradnak, új kontinensek jönnek létre, a hegyek eltűnnek.... csak ki kell várni.

A versenynek ebben a szakaszában tényleg kritikus állapotba kerültem. Mikor hátra pillantottam, hogy van e még valaki mögöttem, állandóan egy fura alakot láttam vészjóslóan közeledni, hosszú fekete csuhában, egy baromi nagy kaszával hadonászva felém. Ez volt az a pillanat mikor végleg megzuhantam. Aki volt már maratonon és magához képest keményen küzdött, az ismeri azokat a gondolatokat, amik ilyenkor megfordulnak az ember szeme mögötti gödörben. „Ez volt az utolsó... ha túlélem eladom még a bringa pumpát is"... stb... Ezeket ott én nagyon komolyan gondoltam. Valami más hobbyt kell keresnem és még a sport csatornák nézésétől is eltiltatom magam! Igen ám.. de ehhez valahogy ki kell kecmeregnem ebből a csávából. Ez viszont nem tűnt egyszerű mutatványnak, mert egyrészt fogalmam sem volt merre a legrövidebb a cél, másrészt már elég tisztán láttam sírhantomat a soproni hegyekben. Szép emlékhely volt: Egy kupac föld a pálya szélén, beleszúrva egy bicaj kormány, rajta a sisakom...

Ám ahogy ilyenkor lenni szokott, jött a segítség a semmiből! Defektet kaptam! Épp jókor mert már a pislogásom is szabálytalan volt Még életemben nem örültem a defektnek, de akkor, ott... Megváltás!!! Feladhatom végre!!! Egy kereszteződéshez érve, megláttam egy rendező srácot, akinek roppant megörültem, hisz Ő majd segít lejutni a célba. Közöltem vele, hogy kipukkantam mint a gumim és befejezem. Erre mit csinál az-az „elvetemült"? „Mivan?? Defekt??.... Hülye vagy? majd én megcsinálom! Menj tovább! Paff!!!!!!! Ennek a tervnek is lőttek. Eldőltem a fűben, akár egy krumplis zsák, és szépen végignéztem, ahogy  tüsténkedik a fickó a cangámon. Azon morfondíroztam, hogy most utáljam, vagy szeressem ezt az embert? Mire végzett (azért én is segítettem valamit) már tudtam, tovább kell mennem, hisz ezért jöttem. Egy szempillantás alatt rendet raktam az fejemben. Elképesztően feltöltődve indultam tova, hogy újra átéljem a kínokat, de innentől már nem nagyon működött az agyam és már a fájdalmak sem tűntek annyira kibírhatatlanoknak. Kezdett visszatérni belém az élet. Igaz, végig úgy éreztem, hogy csak az idegek rángatják a lábaimat, mint a fej nélküli csótánynak, de mégis egyre gyorsabban jártak a szipkáim. Na, mikor aztán megláttam egy sorstársamat a távolba, tudtam, hogy túlélem. Sőt!!! Előzni fogok!!!! A cél előtti hosszú betonos emelkedőn még akadtak problémáim, ám ezt már fel sem fogtam igazán. Ott a cél!! A fény az alagút végén!!! Csak ez lebegett az orrom előtt és végül megérkeztem! Persze a csapatunkból már mindenki ott volt, és vártak mint a messiást, hisz én voltam a sofőr, nálam volt a kocsi kulcs...

Nagyon meglepődtem, hogy a mezőnyben nem én lettem az utolsó, pedig a pályán már a szalagok összeszedésén gondolkodtam, segítve a rendezők munkáját.

Kipihenve, megfürödve, teletömött hassal sem láttam másként az eseményeket. Életem egyik legnagyobb kínlódása volt, amit biciklizés közben átéltem. Nem szegte kedvem, csak át kell gondolnom a jövőbéli elképzeléseimet...

Természetesen ebből szenvedésből is megkeresem a tanulságokat, és megpróbálom a javamra fordítani őket a következő derbin. Mert ugye.... OTT LESZEK!! és mert ugye ott is „meghalok" egy kicsit