Már korábban eldöntöttem, hogy ha sikerrel teljesítem ezévi fő célomat, azaz lefutom a tervezett 1 óra 45 percen belüli idővel a Nike félmaratont, akkor elindulok a Plus maraton 30 km-es távján, de csak úgy lazán.

Nos, a félmaratoni célomat teljesítettem, sőt túlteljesítettem az 1 óra 40 perccel, így következhetett a 30 km! Igenám, de az azért mégsem járja, hogy csak úgy elindulok, és lazán futok, semmi időterv, semmi cél. Na nemá, ez nem én vagyok kéremszépen.

Számoltam, osztottam, szoroztam és kitűztem időcélnak a 2 óra 45 perc és 2 óra 30 perc közötti teljesítést. Úgy gondoltam majd olyan 5:30-as km-eket futok átlagban. Tudtam, hogy rövidebb távokon, 10-15 km-eken képes vagyok bőven 5 perc alatt futni, bizonyítottam ezt a félmaratonon is magamnak, de hogy efölött mi van, hát azt aztán nem tudtam, lévén sohasem jártam még 22 km fölött.

Ráadásul félmaratonistának is zöldfülú, „tojáshéjas” vagyok még, mivel edzések eddig kétszer, versenyen pedig egyszer futottam félmaratont. Igaz, hogy 15-16 kiliket már sokszor, de az nem félmaraton! No meg hol van az még a 30-tól????

Beneveztem, kitűztem a célt és magamba szuggeráltam. A futás hete már lazább volt, szerdáig edzettem, aztán teljes pihi, illetve céges kirándulás kevés gyaloglással. (Azért még előző vasárnap futottam egy 10 kilis versenyt, mert hát nem bírtam ki, hogy a helyben rendezett versenyt kihagyjam ;))

Elérkezett a vasárnap. Addigra már megterveztem hol, hogyan frissítek, kinyomtattam és többszörösen áttanulmányoztam az útvonalat, és a legfontosabb, hogy lélekben rákészültem, hogy megcsinálom és elérem a célomat. Ez a legfontosabba talán, vagy az egyik legfontosabb.

Időben a helyszínre érkeztünk kecskeméti úti- és futótársaimmal, ám mégis semmire sem volt időm a verseny előtt. Ennyire összevissza még egyetlen verseny előtt sem rohangáltam. PeCsa, majd Hősök tere, majd vissza cipőt próbálni a teszthez, közben a fórumos cimbik is vártak rám, a PeCsánál. Gyors le kellett aztán adni a ruhákat, cuccokat, de közben még ki kellett logisztikáznom, hogy mi is kell még a rajtig: pulzusmérő gyorsan fel, kell még ital, müzliszelet, ja, BKV jegy az Erzsébet hídhoz, a rajthoz, chip (ezt majdnem elszórtam), zsepi, rajtszám

Huhh! Minden megvan OK, rohanás. Közben gyors puszi-puszi mindenkivel. Szegény Pocok, szó szerint futtában tudtunk csak sajnos megismerkedni. Elindultunk aztán a rajthoz Mambával, Yuval, Brekasszal, Viktorral, Mónival, te jó ég kivel is még?

Bocsi, ha kihagytam valakit, nézzétek el a nagy kapkodásban. (Ja, most nem kell kapkodni? J)

Gyors toi-toi, majd iszkiri tovább, ahol a maratonisták már nagyon a rajthoz készülődtek. Itt gyors köszönés és drukk Eleknek, talizás Zilacival, Lenkeanyuval, Mágival, Pogreggel, Manóval, Alamuszival és még sok fórumossal. Elrajtoltak a maratonisták, mi pedig elindultunk a mi rajtunkhoz a kisföldalattival.

Útközben még egy gyors wc a Mekiben, majd kis bemelegítés és máris elindultunk. Kicsit fura volt a gyér létszám a rajtban, de azért jó volt. Az első pár kilin együtt haladtunk Évivel, aki állítólag 5 perces tempót tervezett, bár szerintem gyorsabb volt az. ;)

Az első tíz kilin kb. 4:40 körüli tempót futottam, majd rájöttem, hogy ez bizony nagyon messze van az 5:30-tól, amit terveztem a rajt előtt. Nekiálltam lassítani, ami valószínű egyébként is bekövetkezett volna, mivel ezek után folyamatosan lassultam a táv végéig. Élveztem a futást, a tájat, nekem vidékiként Pest mindig szép és tartogat új látnivalót. A Margitsziget belseje is nagyon érdekes volt, mivel eddig csak a vivicittás részt és a futókört ismertem, megdöbbentem, hogy ennyien piknikeznek. Miközben egyedül, de közel sem magányosan róttam a kiliket, találkoztam egy kick-boxos ismerőssel is, aki gyorsabb volt nálam, de kicsit azért beszélgettünk, majd továbbfutott.

Számomra egy dolog volt nagyon fontos, sőt futószempontból létfontosságú, hogy a térdem ne álljon be, ne fájduljon meg, mert azt tudtam, hogy tüdővel minden ok lesz, tutira bírni fogom, de a lábam a gyenge láncszem, hiszen nem futottam én még azért olyan sok hosszút. Csak a lábam bosszút ne álljon! – gondoltam, hiszen sok kilit végigszenvedni fájós lábbal nagyon rossz! (Viktornak ezért is óriási elismerés jár!)

9 km-től kezdtem frissíteni folyamatosan, először kis víz és isoital, később banán és még később szőlőcukor is. Lehet későn tettem, mert kb. 17 km-től elkezdett beállni a combom, a térdem, ami csak fokozódott a további táv során.

Viszont közben utolért először Fussanyi, majd Steve. Fussanyival a félmaratonon is sokáig együtt futottunk, ott egyértelműen ő húzott engem és nagyban köszönhetem neki az eredményem. Állítólag a Délibábon én húztam (na ja, az az én távom!;)), de ez félig igaz csak, mert jött ő becsülettel, mi az hogy! Azóta viszont ő húz engem, tehát már nagyon rajtam a sor! ;)

Jópár kilit mentünk együtt, majd utolért minket Steve is, és hárman mentünk tovább. Később Fussanyi előrement töretlenül a célja felé, a 3:30-felé, én pedig Steve-vel maradtam. Megnyugtató volt a jelenléte, egy rutinos, sok hosszút futott futóval együtt menni szerintem nagyon is megéri és megnyugtató!

Követtem Steve tempóját, egyszerre frissítettünk, egyszerre indultunk tovább. Közben a lábam egyre inkább beállt, holott tüdővel semmi megterhelőt nem éreztem. A tüdőm felől akár 4:40-ben is futhattam volna éppen még mindig, de hát ugye nem elég a hajtómű, kell a futómű is.

Mindenütt frissítettem, bár utólag lehet nem eleget. Összességében fél liter isolöttyöt és pár korty vizet ittam, 2 karika banánt és 7-8 db szőlőcukrot. Hát nem tudom elég volt-e. Ezt is még tanulnom kell, azt biztos.

A – számomra – 20. km-től már azt mondtuk Steve-vel, hogy már CSAK (nem még!) 10 km van hátra. Aztán már CSAK 8-7-6 és így tovább. Az utolsó 3 már elég nehezen akart eltelni, avagy jó hosszú volt az a három kili. Közben beértük Kriszt, akinek sajnos görcs állt a vádlijába, így nem tudta teljesíteni a remek időtervét, amit egyébként biztos sikerült volna! Végül vele futottam be a célba, Steve-t kemény 5 vagy mennyi mp-cel elhagytuk. De az utolsó 200 méter valami csoda volt!

Emlékszem tavaly én is ott álltam, ahol most a szurkolók és ámulva-bámulva néztem a befutókat. Már akkor elhatároztam, hogy én is akarok ilyet átélni!!!

Majd érkeztek sorban a többiek is, illetve voltak, akik már ott voltak. Együtt örültünk egymás sikereinek, a teljesítéseknek, az első maratonoknak, egymásnak!

Nagy köszönet jár a szurkolóknak is, akik a pálya minden pontján ott álltak, kerepeltek (no nem rossz értelemben ;)), kiabáltak, bíztattak, segítettek, etettek-itattak. Nélkülük nem ment volna!

Mágika, aki aztán tényleg mindenütt ott volt, Yoyoo és Vinca, Galopp (akit bamba módon egyszer nem is vettem észre) és LJ, aki bringával pásztázta a terepet, hol kell segítség.

Köszönöm nektek szurkolók, nektek is együttfutók Steve, Fussanyi és Krisz a végén, meg persze Évi az elején!

A végén még ment a beszélgetés, nevetgélés, sírás, együttörülés, de az idő megint (mint mindig) hamar elrohant és alig maradt idő egymásra.