30 kili utáni első futásom
A hétvégi Plus maraton 30 kilis távjának abszolválása óta először mentem futni. Edzeni edzettem már, ugye keddel laza bringa, szerdán pedig kick-boksz, de futni csütörtökön mentem a hétvége óta először.
Kicsit izgultam is, hogy a lábam hogyan fog vajon reagálni, mert biza a hétvége után kicsit éreztem a jobb térdem és a combjaimban is rendesen volt izomláz. Ezért a terv annyi volt csupán, hogy először futok 6 km-t, ha úgy érzem ok, akkor megyek tovább 8 km-ig, de annyi elég is lesz.
Óvatosan kezdtem, tényleg nagyon lassú tempóban, hiszen ilyenkor tényleg nem a csúcsok megjavítása a cél. Próbáltam csak magamra figyelni, hogy végig laza maradjak, helyes technikával fussak, megfelelően fogjak mindig talajt és persze élvezzem a mozgást, a futást. Ez sikerült is, hiszen könnyen, lazán teltek a kilik. Elértem ahhoz a ponthoz, ahonnan vissza kellett volna fordulni, ha megelégszem a 6 kilivel. De ezen a ponton nem éreztem semmi kellemetlent, semmi akadályozót, így továbbmentem a nyolcas felé. Jól tettem, hiszen továbbra is élveztem a mozgást, és persze figyeltem is a mozgásomra. Gyönyörű volt a naplemente, a táj, és remekül elmerengtem gondolataimban. Felidéztem a hétvége pillanatait, a jövőbe tekintettem, hogy vajon hogyan is fogom folytatni, milyen elvek és célok mentén fogok készülni.
Közben életképekre is figyelmes lettem: láthattam két, élete első cigijét szívó, vagyis ezzel próbálkozó tinit, (én is csináltam ilyen próbát, de hát ki nem – mondja a nagy öreg ;)), illetve sajnos láttam egy alkoholista nőt is, aki a boltból kiérve azonnal emelte is szájához az üveget. Utóbbi nem túl örömteli, de hát sajna van ilyen. Erre is talán gyógyír lehetne akár a futás is. De ezek csak zárójeles megjegyzések voltak.
Elértem a 8 km-t és még mindig úgy éreztem, hogy megy ez nekem, igaz csak lassan, de megy és még jól is esik. Legyen akkor tíz!
Holnap úgysem futok, bringázom. – gondoltam
Meg is lett a tíz, jóleső, ráérős tempóban, amit az 58 perces időm is mutat. De mondom, nem csúcsdöntés volt a cél. Viszont ami örömteli, hogy az átlagpulzusom nagyon alacsony volt, nem egyszer 135-138 volt az órámon!
Ezen az edzésen elmondhatom, hogy nem a tüdőm, hanem a lábam diktálta a tempót. Nem a légszomjra figyeltem, hanem a lábam jelzéseire. Minden bizonnyal ez is egy új, egy másik világ, mikor az ember saját teste jelzéseire hallgat és tanulmányozza őket, miközben szó szerint „megtanulja saját magát”.