CCC 2012

Idén másodszorra vágtam neki a távnak, a tavalyi jónak nevezhető eredmény után még jobbat szerettem volna futni, s ez reális cél volt, hiszen tavaly hagytam némi időt a távban és most alapos, tudatos és kemény felkészülés volt mögöttem.

Rosszul aludtam sajnos és elég ideges voltam az indulás reggelén. Előző nap beköszöntött a rossz idő és a TDS résztvevői nagyon kemény időjárási körülmények között küzdöttek a hegyekben. Kertész Dóri felhívott és elmondta, mire számíthatunk, hát nem volt túl szívderítő a tájékoztatása: kemény hideg, szél és hó. Millers sárcipőt javasolt, mi lesz ebből, Jesszusom?!?

Ahogy a transzfer busz felé mentünk, már Kertész Dórit várták a hazaiak, mi sajnos nem tudtuk megvárni a befutóját (innen is óriási gratula neki!). Chamonix-ban épp nem esett, Courmayor-ban pedig sütött a nap, mikor kijött a busz az alagútból. Ganki, Pepe és Speró társaságában készülődtem, szerencsére kijöttek jó néhányan a magyar csapatból a rajtra. Millers odaadta a kabátját is, mivel idővel mégis cseperegni kezdett az eső és fáztam – remegtem a hidegtől. Megtudtuk, hogy az időjárás miatt megint oda a klasszikus útvonal, két hegy is kimarad a sorból. Rég voltam ilyen ideges, a rajt előtt pár perccel még el is eredt a könnyem, vegyes érzelmek kerítettek hatalmukba. Nagy dolog ott állni és elindulni ezen a fergeteges hangulatú versenyen, másrészt nagy kihívás és ilyen távon bármikor, bármi megtörténhet, hiába felkészült az ember.

Sebaj, visszaszámlálás, rajt… Óvatos kezdést terveztem, igyekeztem nem szaladni a mezőnnyel, de észnél kellett lennem, elég nagy lökdösődés volt az elején. Gyorsan elkezdődött a hőtermelés, a legtöbben elkezdtek vetkőzni, én csak araszoltam előre, sejtettem, hogy hamarosan jól jön majd az esőkabát és a kesztyű, felesleges levenni. A Bertone házhoz 2 perccel gyorsabban értem fel, mint tavaly. Ittam 2 pohár isot és mentem tovább a hullámos gerincútra. Elég jól emlékeztem a pálya egyes szakaszaira. Az eső csepergett és hideg volt, a dzsekit összehúztam magamon és a kesztyűt is felhúztam. A rajt utáni kockákat lehetett visszafelé szemlélni – aki akkor levetkőzött, most villámgyorsan visszaöltözött. A szél kemény volt, de a Bonatti házhoz érve még 2 percet javítottam. Sajnos nem írtam ki a tavalyi időket, hiszen reménykedtem a teljes útvonal érvényességében, de lett volna lehetőségem összehasonlítani a részidőimet. Nem rohantam, a pulzusom mégis magas volt, így beálltam egy lány mögé, aki pont jó tempót ment és tudatosan lassítottam kicsit. Arnuva felé gurulva 4 betű jutott eszembe: INOV! A sár döbbenetes volt az alsó szakaszon, csak csúszni lehetett, előttem egy Hoka-s jó nagyot huppant a sárlavinában. Jó volt leérni az aszfaltra, a pont előtt megettem egy gélt. Az utolsó szakaszon megint nyertem 2 percet, utólag azt mondhatom, egész jól haladtam, de belülről máshogy éreztem a dolgot. A ponton ettem levest, mert a hideg miatt éreztem, jól esik, ráadásul a magas pulzus zabálta a kalóriákat. Tudtam, hogy most jön a fekete leves, a Ferret, 2500m magas és 1800 m-re lecsúszott a hóhatár… Az eső szépen hóvá változott, ahogy emelkedtünk, a szél süvített, egyes szakaszokon a futást azért mellőztem, mert nem érte meg az erőlködés. A havat a jeges szél az arcunkba, szemünkbe csapta, néha a kezem felemelve próbáltam védeni a szemem a fájdalomtól. A mínuszok és a szél+hó kombináció ellenére csak az arcom és a jobb kezemen az ujjaim fáztak, egyébként teljesen jól voltam.

Sajnos a lábaim nem annyira és éreztem, hogy a jobb térdem külső oldalon fájdogál, nem jó jel, ismerős érzés. Gondolkodtam mitől, és rájöttem, hogy volt 2 csúszásból eredő védésem és akkor a jobb lábam jól odacsaptam, éreztem egy pillanatra a térdem, de nem figyeltem rá, most viszont visszaköszönt az eredménye. Nem voltam a topon, a hidegben nem tudtam rendesen frissíteni, volt, hogy 10-15 percig kezemben a géllel futottam a gerincen, nem volt energiám megenni, ráadásul most az arcom is „megfagyott”. Az fel se merült, hogy sótabletta vagy magnézium után kutassak fagyott ujjakkal. A hágó mégis eljött, ahol csak úgy engedtek tovább, ha felhúztam a kapucnit. La Fouly felé már gondolkodtam, mi lesz itt. Úgy éreztem, nem futok jól és nem éreztem magam erősnek, energiám fogyott a szakadozott frissítés miatt, de a legnagyobb gond a térdem volt. Lehet, itt lesz a vége, kiszállok, nem tudom így megcsinálni. De tavaly is itt volt a holtpont, mégis feltámadtam, nem adhatom fel ilyen korán, az első akadálynál! Cikáztak a gondolatok, és amikor a pont felé kocogtam kétségek között vergődve az emberek elkezdtek tapsolni és buzdítani, én pedig elérzékenyültem és kiszakadt belőlem minden feszültség. Még mérlegen volt a feladás lehetősége, de azt tudtam, nem fogom tudni úgy megfutni a távot, ahogy akartam. Céllal és álommal a fejemben jöttem ki a versenyre és ott, La Fouly-ban a padon ülve, fejemet a kezeimbe eresztve el kellett engednem a célt és az álmot, amire korábban sanszom volt. Úgy sírtam, mint egy gyerek, a szervezők odajöttek többször, orvoshoz akartak vinni, a futótársak is próbáltak segíteni, volt, aki egyszerűen a kezembe nyomott egy szőlőcukrot. Pedig nem az időjárás viselt meg, bennem volt egy óriási veszteségérzet és harcoltam azért, hogy túllendüljek rajta. Majdnem írtam sms-t arról, hogy kiszállok, vége, de a telefonomat mégis visszaraktam a zsákba. Az órám 32 kilit mutatott, a sátorban viszont 40 kili volt kiírva. Rákérdeztem, a szervező azt mondta, 40-nél vagyok. Na jó, kószáltam még egy kicsit, aztán bevettem a segítő tablettákat (só, Mg és K), és lassan kicsorogtam a pontról.

Elmegyek Champex-be, 14 kili a táv, megnézzük, mit okoz a frissítés. 25 percet viaskodtam magammal és temettem az álmaimat a ponton, igazi pazarlás. Sajnos nem tudtam, hogy az első ponttól szinte végig javítottam a pozíciómon és 215-ként csekkoltam a pontra, 83 hellyel előrébb, mint tavaly, radásul 15 perccel jobb az időm a ramaty időjárás ellenére, mint tavaly… Akkor jött Csanya sms-e, hogy 20. nő vagyok. Visszaírtam az esőben, hogy gondjaim vannak és a túlélésért küzdök. Emese vár a következő ponton. Megyek, néha kicsit futok, de a térd nem javul, romlik, az izomzat viszont újra egységet alkotva dolgozott, hatott a frissítés. Igyekeztem, és nagyon jól esett, hogy egyre potyogtak be a buzdító sms-ek, mintha tudták volna, hogy erre van szükségem. 1 család kiállt frissíteni és én elfogadtam a kávét. Termoszból, forró és zamatos volt, nem lötty, igazi finom kávé, teljesen feldobott az élmény. Emese tényleg várt a ponton, hozott amit kértem, én bekentem a térdem és betekertem a kötelező felszerelésként cipelt rugalmas pólyával. Soha nem gondoltam, hogy még hasznát veszem. Felsőt cseréltem, úgy indultam neki a Bovine csúcsa felé.

Köves, néha magas fellépések, a térdem sajgott, mégis alig előztek meg felfelé. Fent megint leveseztem, hideg volt. A helyezésem rohamosan romlott és rám várt 7 kili lefelé. 1:43 alatt sikerült lemennem, a térdem miatt sokszor oldalazva lépkedtem, már kocogni sem tudtam jó ideje. Tudtam, hogy Trientben Millers és Kertész Dóri várnak, igyekeztem, de sajnos nem sikerült világosban leérnem. Szenvedtem, a versenytársakat szépen engedtem el magam mellett, belesajgott a szívem, mikor futni láttam őket. Némán nyeltem a könnyeim, gyötört a fájdalom is. Mivel a mozgásom intenzitása erősen csökkent, nem termeltem annyi hőt és elkezdtem fázni - amikor a lámpámat vettem elő remegtek a lábaim.

Mikor leértem Millers gyorsan elkapott, elmondta mit csináljak, de én sírva csak annyit tudtam mondani, hogy feladom, nem tudok továbbmenni. Ő figyelmen kívül hagyta a nyöszörgésem, beküldött levesért azzal, hogy várnak a másik sátorban. Átmentem, leültem, és elkezdtem bömbölni és iszonyatosan fázni, remegett minden testrészem, éreztem, hogy lila a szám is. Millers rám parancsolt, hogy vegyem le a dzsekim, de nem tudtam megfogni a zipzár lehúzóját, úgy remegett a kezem, így megkaptam az utasítást, maradjak nyugton. Dóri elől húzta le a kesztyűt, Millers mögöttem állva rángatta le rólam a ruhadarabokat, majd rám adták Millers saját cuccait, vastag dzsekit és közben dörzsölte a hátam és a karomat, de nem nagyon javult a helyzet. Jöttek a szervezők több alkalommal, el akartak vinni az elsősegély részlegre, de Dóri és Millers leszerelte őket. Én sírtam és hajtogattam, hogy feladom, nem tudom folytatni és közben pattogtam a széken. Egy másik futót frissítő lány egy törölközőt is rám terített. Ekkor Millers azt mondta, nem tudom itt feladni, mert itt nincs busz, csak Vallorcine-ben van lehetőségem leadni a rajtszámom. Még azt is megetette velem, hogy ők busszal jöttek, nem kocsival. Annyira kivoltam, hogy nem tudtam gondolkodni, az adatokat mind elhittem, elemezni nem voltam képes őket, ha azt mondják, a Holdon vagyok, azt is bevettem volna. Vallorcine? Neeem, akkor még meg kell mászni a Catogne –t és az is 2000 méteren van, hó és hideg van fent, neeeem, megint sírtam… Közben valahogy csak megitattak – Dóri fogta a poharat, Millers dirigált, mit csináljak, mert én még továbbra is remegtem. A szervezők rendszeresen visszatértek hozzám, de a barátaim a kezükben tartották a helyzetet. Idővel kissé alábbhagyott a sírás, megkaptam a végleges ruházatom, felül 3 réteg, körbetekertek túlélő fóliával, úgy került rám 2 esőkabát, sapka, Millers esőnadrágja, száraz kesztyű + gumikesztyű. Mondtam, hogy WC-re kell mennem, de nem engedtek, Millers azt mondta, van rajtam elég réteg, engedjem be – utólag gondolva talán félt, hogy ha kiengednek a kezeik közül, kiszállok vagy visszaesik az állapotom, vagy lekapcsolnak az elsősegélyesek. Millers végül kivezetett a sátorból és megmutatta merre tovább, szépen bíztatva, hogy könnyű murvás út, semmi szint, tudok gyalogolni, csak mindig mozogjak és ne álljak meg… Én meg mint egy robot, elindultam. Akkor hallottam, ahogy utánam kiabálja: „Tudom, hogy meg tudod csinálni!”. Na, ekkor leesett hogy rátett egy egyirányú útra, hogy teljesen megetetett a ponton minden hülyeséggel csak hogy továbbmenjek. Óhhhh, nagyon jól kezeltek Dórival. Baktattam és szégyellni kezdtem magam, soha nem voltam még ilyen ramaty állapotban, én, aki fejben nagyon erős, mégis darabokra estem szét és a barátaim lélekjelenléte és felkészültsége kellett ahhoz, hogy összerakjanak, mint egy puzzle-t. Ezt soha nem fogom nekik elfelejteni!

Mentem. Kezdtem megint hőt termelni és komfortosabb lett minden. A térdem nem, a gumikesztyű állandóan le akart csúszni, de mentem. Felfelé 2 embert meg is előztem! Az eső újra átváltott hóesésre, lassan jött el a tető nagyon. Kerestem magamnak helyet, mert lent az őreim nem engedtek a WC közelébe, de óriási hó fedett mindent, mintha igazi tél lett volna, 10 centis hó takart mindent, kissé a szél is rontott a helyzeten. Millersék azt mondták, Csanyáék várnak Vallorcine-ben, ez is hajtott kicsit, lefelé persze nagyon lassan tudtam haladni, tömegével előztek le.

Aztán csak eljött a pont, Csanyáék sehol, közben rájöttem, hogy a telefonom a másik dzsekimben maradt, így rövid keresgélés és kajálás után mentem tovább. 15 kilit jelzett még a kezdetleges rajz a sátor kijáratánál. Sok, nagyon sok így, gyalogolva… De hátra nincs, csak előre! Ha eddig eljutottam, ha a barátaim ennyit belém invesztáltak most már nem szállok ki, és persze nagyon kellett az a mellény. Az eső szakadatlanul esett továbbra is, mint eddig is, a sár egyre nagyobb, patakokban hömpölygött az utakon a saras lé. Végül is kb 10 órás gyaloglással beértem Chamonix-ba, ahol Speró kijött elém és bekocogott velem a célba – a rengeteg ruha alatt alig ismert meg, csak a mozgásom árulta el neki, hogy én rejtőzöm a ruhatömeg alatt.

Nem ez volt a célom, így beérni, néhány órával hamarabb terveztem, jó helyezéssel és időeredménnyel, esetleg az első 10 nő között vagy egy jó korosztályos helyen. Mégis ez volt az első verseny, ahol azzal a döntéssel érkeztem be egy pontra, hogy feladom a küzdést. Nagy tapasztalat, hogy bár sokszor volt már szenvedős versenyem, mégis van még mélyebb bugyra a pokolnak, de ha segítenek, onnan is ki lehet kapaszkodni. Teljesítettem, de ez nem rajtam múlt, hanem a barátokon, Millersen és Dórin, és mindenkin, aki kintről vagy itthonról bíztatott. Sokat tanultam ez alatt a több, mint 18 óra alatt. Maradt bennem egy nagy adag erő, amit a pályán akartam ott hagyni. Ez most nem sikerült, hiába a felkészülés, mégis félrecsúszott a dolog. Elemzem és fejtegetem az okokat és a tanulságokat, mert tanítás bőven akad a versenyben. Igyekszem magamba építeni ezt is és a tőlem megszokott elánnal készülök az új megmérettetésre, mert a holnap mindig új lehetőségeket tartogat az ember számára.

Gratulálok mindenkinek, aki részt vett ezen a nem mindennapi versenyen, aki bármilyen távon is nekiindult a nagy kalandnak. Köszönök minden támogatást, segítséget, bíztatást: külön hála Millersnek, Dórinak,  Sperónak és Emesének!