Két CCC után ott volt előttem a választás decemberben, 3 lépcsőfok közül kellett voksolnom egyre. Már egy ideje kaptam a kérdéseket, mikor megyek UTMB-re, s bár a merev elhárítás gyengült 1 év alatt, de a bizonyosság még hiányzott, nem hívott a táv. Viszont én is éreztem, tovább kell lépni, így jelentkeztem a TDS-re. Riogattak vele után szépen, kemény, durva pálya, de úgy gondoltam, ha sikerül a tavalyi állóképességet produkálni, megbirkózom vele.
Ez volt a terv, de a T100 után kezdődő, hosszas, majd 2 hónapos kihagyás egyértelműen azt diktálta, hogy ne versenyezzek, a cél a teljesítés lesz, ez volt a reális célkitűzés. Tudtam, küzdés lesz a vége, az állóképességem sokat romlott, nem voltam magas hegyen, szintet sem másztam annyit, mint kellett volna.
Már szombaton kiutaztunk és remek napokat töltöttünk el a verseny előtt, aklimatizálódtunk és összerázódott a csapatunk. Érdekes, de nem voltam ideges és semmilyen negatív gondolatom nem volt a TDS-sel kapcsolatban, egy árnykép sem jelent meg leghátsó gondolataimban sem. Ha a TDS-re gondoltam az a kép ugrott be, hogy mint egy öregasszony, darabos mozgással kikelek az ágyból, háromszög-járásban kiballagok a mosdóba, majd visszabicegek az asztalhoz, az asztallapra támaszkodva, nyögések közepette leülök, eszem, és továbbra is erősen háromszög-járásban visszadőlök az ágyba. Na, ez tetszett, azt sugallja, megcsinálom…
A nagy nap reggelén 4-kor keltünk, Olival és Olcsák Józsival menetre készen indultunk a buszhoz, Speró dokumentálta a kászálódásunkat és búcsút intett nekünk, ahogy lassan elgurultunk a rajt felé. Courmayeur-ban egy kis kávézó közelében mulattuk az időt, majd hárman háromfelé szakadtunk a rajt előtt. Beálltam én is a kalandra vágyók tömegét növelve a kordonok közé. Az idő jó volt és annak is ígérkezett, tudtuk, hogy a normál pálya nehézségeivel kell megküzdenünk. Mekkora dolog itt állni, ilyen kihívás előtt, ilyen környezetben és közegben, imádom ezt az életet, fel nem adnám semmiért ezeket a pillanatokat. Gyorsan eljött a rajt, s persze megint könnyek szaladtak a szemembe, hiába, a PTL rajtját is megsirattam. Elkezdett folyni a tömeg a szűk utcákon, majd ahogy előre néztem láttam, hogy nagyot hibáztam, iszonyú hátul voltam, így a lejtőkön kicsit megtoltam a szekeret, így jó néhány sorral sikerült előrébb jutnom és elkezdtünk mászni. Máris kispistázókon akadt meg a menet szeme, nem is értem, miért jönnek el ide az ilyenek. Nem baj, törődj Dévényi a magad dolgával, szép lassan, nem kell rohanni, ha marad erőm, futhatok az utolsó 8 kilin is akár. Az ösvény idővel beszűkült kissé és csak haladtunk felfelé… Első időmérésnél (Col Checrouit) 554. voltam összetettben. 15 kilinél volt az első frissítőpont, ha jól emlékszem – kicsit összefolyt a pálya eleje – Lac Combal-nal, itt 558-ként haladtam át a ponton. A tömeg akkora volt a frissítő asztalnál, hogy tolakodni kellett, a vízért is sorban állás volt. Furcsa volt, a CCC-n mindig előrébb voltam már az elején a jobb rajtpozíció miatt, idegen volt ez a tömeg. Egy nő osztotta a vizet, két palack a kezében, de csak az egyikkel töltött és ki nem adta volna kezéből a másikat, hogy kiszolgáljuk magunkat. Ezt nem értem soha. Mindegy, indultam tovább, még egy hegy várt rám. Col Chavannes, itt már 525-ik voltam, de persze ezt csak utólag tudtam meg, nem is volt nagy jelentősége akkor. Nekem való lejtős szerpentin következett a hegyoldalban, szép egyenletesen süllyedtünk, én meg továbbra is kerülve minden erőlködést, szép kényelmesen gurultam lefelé. Jobbra tőlünk egyszer még havas hegycsúcsok voltak a szomszédban, ám ahogy átkanyarodott az út, a hegy túloldala mély zöld mohával borítottan virított, ej, de megálltam volna megcsodálni ezeket a látványos képződményeket, kicsit belemélyedni a tájba! A szervezet viszont még a lejtőn is jelzett, INPUT, INPUT! Nincs mese, megnéztem, a kanyar után is jó hosszan látszódott az előttünk álló út, megálltam egy gélre. Úgy gondoltam, egy perc sem veszteség, amit frissítéssel töltök, főleg ilyen hosszú kaland során. Szép lassan hagytam el az embereket, jól esett az érzés, de tudtam, ezt ki kell élvezni, jön még a fekete leves. Az ereszkedés után kis mászás következett Col Petit St-Bernard-hoz. Olcsák Józsi az ereszkedés során ért be, onnan egymást néha megelőzve haladtunk, kinek hogy ment a játék, felfelé általában én mentem elől, lefelé a technikás lejtőkön többnyire elhagyott. Igazán 30 kili körül, a tó környékén kezdtem ráérezni a futás ízére, kezdett úrrá lenni rajtam a harmónia és élveztem a futást, ezt vártam, rákattantam a dologra és megint csak átfutott a fejemen, micsoda kaland ez és mennyire szerencsés vagyok, hogy részese lehetek. Éreztem, hogy a küzdés most egy időre háttérbe fog szorulni. St. Bernard-ban (412-ikként csekkoltam) leves és narancs fogyott, a vizet pótoltam, mint eddig minden ponton. Vettem kint egy új zsákot (Camp), ami elől kulacsos és bár az idő is jó volt, észrevettem, hogy többet iszom a kulacsból, mint a zsákból. A zsák egyébként kiváló, pehely könnyű és a kulacsos megoldás miatt a súlyelosztása nagyon kedvező, nem éreztem olyan nagynak a terhet a vállaimon, mint máskor. A pontról újabb 15 kili ereszkedés következett, megállás nélkül futottam, bár éreztem, hogy a gyomrom nagyon görcsöl, valami nem tetszett neki a frissítésből, néha bele kellett lassítanom, nem volt kellemes, de haladtam rendületlenül. Ahogy síkba fordult az út, valahogy elfogytam. Nem baj, gyalogoltam kicsit, ittam, ettem gélt, de tudtam, hogy Bourg St-Maurice-ban Kerekes Csabi és Speró várnak. Épp sétáltam az aszfalton, miközben egy idős nénit láttam kolompolni felettem a járdán, majd egyszer csak Juci vigyorgó arcát láttam meg, elém futott, csuda jól esett! Jó volt pár szót váltani és felkocogtunk buzdítás mellett a pontra, 365. voltam a sorban.
7:38 kellett az első 51 kilihez, elégedett voltam az eddigiekkel. Tamásék szurkoltak és fotóztak, Józsi már ott ült a padon, Speró meglátott, elkapta a karomat és vitt is az asztalhoz. 51 km-nél volt a pont és majdnem 2800m szintet mutatott az órám. Hál Isten ott volt a söröm, bár valaki már ivott belőle, de mivel a nap sütött rendesen, legurult szépen. Ettem olivát, paradicsomot, a srácok feltöltötték a kulacsokat, az egyikbe beleöntötték a gyömbérteát is, hogy a gyomromnak – bár már jobban volt – még egy kis segítséget adjak. Elraktam a kaja utánpótlást, szokásomhoz híven megöleltem a segítőket, erőt merítve belőlük, és úgy éreztem, jó erőben indulok tovább, de tudtam, ez az első fele volt a könnyebb része a pályának, most jönnek a Nagy-Szopó hegyek. Elnézést a kifejezésért, de így emlegették sokan, szóval másztunk újra. 16 kili várt ránk, 2000m szinttel. Fincsi. Nagyon genya kis hegy volt, láttam magam előtt a kígyózó színes kis pontokat, iszonyatos távolban, majd végre egyszer meglátom a tetejét, örömködök előre, majd persze kiderül, hogy az csak a vágyaimban volt a hegycsúcs, átkanyarodott az út a hegy túloldalára és az előzőhöz hasonló, véget nem érő színes fonalat láttam kanyarogni a hegyen egyre feljebb és feljebb… Egyszer el is káromkodtam magam, de szépen haladtam előre a Col de la Forclaz felé. Még az erőd előtt éreztem, jó lesz egy kicsit pihenni, így leültem frissíteni és megnéztem a buzdító sms-eket, innen is köszönet értük, örültem nekik nagyon. Józsi is megállt kicsit pihenni, én is ettem, ittam, aztán uccu neki, ha hamarabb elindulunk, hamarabb felérünk jelszóval tapostam a hegyet újra. Jobban is ment a mászás a pihi után, így később is volt, hogy engedélyeztem magamnak pár perc lihegést, amikor szükségét éreztem. A csúcs előtt nagyon meredek, bokrokkal szegélyezett, nagyon szűk ösvény vezetett fel, én pedig beértem egy nagyon lassú embert, alig húzta a lábát, előzni lehetetlen volt, így araszoltunk a tetőre, majd megőrültem… A verseny előtt szóba került ez a rész és én azt mondtam, itt fogunk szívni, de Oli lekontrázott, hogy itt jön a beteljesedés. És igen, lépésről lépésre araszolva a tető felé közeledett a várva várt állapot, úgy, de úgy beteljesedtem, hogy csak na!
Ez egy hosszú szakasz volt frissítőpont nélkül, kb. 4 órára terveztük és féltem, nem lesz elég az 1 liter víz, de szerencsére az egyik dózeren adtak vizet. Az emelkedés egész jól sikerült, hiába mentem lassan, így is előrejöttem a 260-ik helyig. Passeur Pralognan – megnéztem videón, Kertész Dóri is sokat mesélt a pályáról, tudtam, ez nem az én szakaszom, de leküzdöm. Köteles ereszkedés gyök kettővel, köves is, meredek is. Néha a kötelet túl hosszúra hagyták, és ahogy felettem belekapaszkodott valaki, én lejjebb a pehelysúlyommal kilendültem a kötélen lógva, így volt, hogy a kötelet mellőzve pók járásban ereszkedtem (de jó, hogy Oli tornán tavaly gyakoroltam!). Tudtam, hogy itt pozíciókat vesztek, de nálam a biztonság az első. Józsit is elengedtem, úgy voltam vele végig, aki gyorsabb, hadd menjen, de a könnyebb szakaszokon én is újra futottam. Comet Roselendbe küldtem előre csomagot, oda már sötétedés előtt értem. Meglepődtem, mert ahogy beléptem a sátorba, egy lány már a kezembe is nyomta a pakkomat, megkaptam, mint hajdanán Nyilas Misi. Nagyon jól megszervezték, még másodpercet sem vesztettem az időből. Bár itt már 250-ként értem a pontra, éreztem, hogy ez a szint most odatett nekem, hiába, a kondim messze volt a megszokottól, idő kérdése volt, mikor érzem meg a hiányát. Itt jött el az első kis megdőlés, de leveseztem – megjegyzem, itt bablevest adtak, nem is értem, kinek jutott eszébe bablevest osztani egy futóversenyen. Ettem, ittam, felöltöztem éjszakára, dzseki fel, buff nyakba, sapka fel, lámpa fel, kesztyűk a kézre, gélek elrakva, kész, rajt! Megszámoltam, innen még 6 hegy, bedaráljuk, jó lesz ez. A pontról kiindulva Józsi ért be megint, egy darabig együtt mentünk, úgy vettem ki, az ő lelkesedése is kicsit csitult. Felfelé megint elmentem egy idő után tőle, lassan lámpát kapcsoltam, jött az éj. Jól jött a vastag kesztyű, felfelé még termeltem a hőt, de lefelé ereszkedve a menetszél miatt is kicsit fáztam. Ahogy megérkezett az éj és a sötét, minden nyirkos lett, a köves, gyökeres szakaszok csúsztak mint a fene, és ezen a szakaszon akadt belőlük bőven. Felfelé még nem okozott gondot, de lefelé életveszélyes. Mögöttem egy srác botokkal is nagyot esett. Hiába próbáltam tempósabbra venni a lejtőket, állandóan megcsúsztam, így nem erőltettem a dolgot.
Col du Joly felé óriási ködben haladtunk, volt, hogy hárman kerestük a jelzést. A pontot sem láttuk, csak a zenét hallottuk, s már amikor ordított a zene, akkor sem láttuk a sátrat, egyszer csak ott volt előttünk. Hosszú szakasz volt mögöttem, itt már 85,4 kilinél jártam és tudtam, nem frissítettem rendesen, jobban figyeltem a technikás terep okozta feladatokra. A sátor sajnos nyitott volt, átjárta a kinti hűvösebb levegő. Leültem és már kezdtem is vacogni. Gyorsan kaptam egy plédet, magamra tekertem és kezdtem elgyengülni. Nagyon fáradt voltam, éreztem a pont felé, hogy egyre hosszabbakat pislogok, lankul a figyelmem, a talpam is fájt kicsit. Kell ez nekem? Szarul vagyok, nehéz, a lábaim is nehezek, éhes is vagyok, álmos is vagyok, fázok is, kis Vukk vagyok..Jaj, nagyon átmentem áldozat szerepbe, és ahogy esett a tónusom, kezdtem elveszteni a kapcsolatot a környezetemmel, kiléptem a jelenből. Például össze-vissza forgattam a hátizsákom és kerestem rajta a czippzárat - egy hosszú nyílás van rajta, amit aznap már vagy 10-szer kinyitottam gond nélkül. Megnéztem a táblázatot és azt szűrtem le, hogy 800m szint következik, miközben végig lejtett az út Les Contamines-ig. Na jó, sms-t írtam Sperónak és Millersnek, hogy eszembe jutott a feladás. Segélykiáltás volt. Kaptam is a választ, Millers felhívott és kb 3 perc alatt alaposan megmosta a fejem. Telefon lerak, könny letöröl, visszatérés a jelenbe, na akkor csináljuk amit mondott, mert jót mondott. 2 leves, Activator, Mg ampulla, egy gél, mindez egy dupla kávéval lekísérve. Amikor magamhoz tértem, pakolás közben észrevettem, hogy a zsákom egyik oldalzsebe teljesen felfeslett a varrás mellett, kikandikált belőle a maradék két zselé. Szuper! Rögzítettem, remélve, hogy nem hagytam el sok mindent útközben. Sokan megborultak itt, a pihenő ágyak és a padok is tele voltak fekvő, betakart emberekkel. Ahogy járkáltam az asztalhoz azt vettem észre, hogy a bal talpam egyre jobban fáj. Kő? Na, amit én nem szoktam soha, cipőt levenni verseny közben, most mégis meg kellett lépnem. Kő sehol. Mégis nyom, talán a zokniba ragadt a kő, de nem. Még mindig nyom. Hólyag lenne? Na jó, cipő harmadszorra is le, zokni lehúz, „Jesszus!” néma felkiáltás, felázott a talpam! De hogyan, alaposan bekentem reggel!?! Még soha nem ázott fel a talpam. Na jó, vissza minden, indulás, így is jó 35-40 percet vacakoltam itt. Hát, a zokni levétel nagy hiba volt, innen még jobban fájt minden lépés. A jól futható lejtőt a következő fő pontig sétáltam. Többször megpróbáltam futni, de a talpam nagyon fájt, ahogy húzódott rajta a bőr. Az emberek húztak el mellettem, uram atyám, hányszor átéltem már ezt és mennyire vacak érzés! 10 kili lejtő 3 órámba telt. A combjaim feszültek, olyan volt a lábam, mint két betontömb, most biztos nem két pálcikának látszódtak. A Les Contamines-i pontra lépcsők vezettek le, alig tudtam rájuk lépni, a talpam teljesen kikészített. Ilyet sem csináltam még, a becsekkolás után átmentem az elsősegély helyre, a doki ellátta, mondta, hogy csodát nem tud tenni, de a célig megteszi. Jobb nem lett, de tovább nem romlott az állapota. Itt is ittam egy dupla feketét, leves, rágcsák a zsákba, uccu, még 30 kemény kili a cél. Itt már 316. voltam, hiába, nem tudtam futni, ráadásul az ücsörgések sok időt elvittek. Sebaj, innen már nem adom fel, számtalanszor fejeztem be így versenyt, de inkább a nehezebb utat választom, aminek a végén ott van önmagam legyőzése, mint a könnyebbet, aminek a vége a megbánás, bár néha kell a baráti lökés, amikor lelkileg megdőlök.
Az emelkedőkön elég normálisan tudtam gyalogolni, a talpam sokkal jobban tolerálta a mászást, hagytam is el az embereket szép lassan, akik lefelé totyogásom közben persze visszaelőztek. Láttam a Tricot alá vezető villanysort kanyarogni, majd egyenes vonalban, de nagyon meredeken emelkedve az égig a csúcsra. Szép lesz, nagyon szép, de nem féltem, csak le akartam már érni, nagyon szenvedtem a köves lefeléken. Csúszott is és semmilyen futó mozgást nem tudtam imitálni. Elindultam fel és mintha Mózes nyitotta volna meg a vizet, az emberek álltak ki előlem, sorban engedtek el, magam sem akartam elhinni! Talán az évek és a rutin, az alapozás a messzi múltból visszaköszönt, hiszen hagyom el ezen a brutál emelkedőn a sporttársakat. Ej, csuda jó érzés volt, mint egy jó snapsz a téli futás után, ami átmelegíti az embert! Már tapostam ezt a hegyet is jó ideje, és persze az út nem egyenes, hanem meredek, fellépős szerpentin volt, de nagyon messziről hallottam a kolompot és kiabálást. Végül felértem, majd jött a gyilkos, vályús lefelé. Itt volt, hogy el akartam engedni a mögöttem haladót, ezért agy rosszabb úton haladtam, hadd menjen az ideális íven, de követett a girbe-gurbás nyomvonalon. Hiába, más még fáradtabb volt mint én. Mire leértem, meg is virradt. Nekem a kávék jót tettek, a fejem tiszta volt. Még egy hegy volt hátra, egy tök jó függőhíd, és a végén gyilkos lejtők. Belátom, az út második felében hasznos lehet a bot. Leértem végre az aszfaltra, ahol néhányan tapsoltak, de nekem könnyek csillogtak a szememben és nem voltam lelkes, nem éreztem magam méltónak a bíztatásra, sokkal jobban is teljesítethettem volna. Nem voltam boldog, sajnáltam a lehetőséget, a jó kezdést nem tudtam folytatni, bár 85-ig végül is rendben zajlottak viszonylag a dolgok. Ráadásul már egy jó ideje éreztem, hogy a jobb talpam is felázott. Igaz, kb 800-ik helyre saccoltam magam, az utolsó pontra 392-ként értem. Nem is álltam meg Les Houches-ben, csak átsétáltam a ponton, 8 kili a célig, immár világosban. Séta, mellettem elkocogó emberek, sajgó szív, de mindjárt beérek.
Egyszer csak megint Juci barátnőm vigyorgó arcát látom, ahogy lelkesen üdvözöl! Háát, nagyon jól esett, hogy megint elém jött, tempósan mentünk beszélgetve, faltuk a métereket. Szembe jött egy nagydarab ember, Olit véltem felfedezni benne, rá is kiabáltam, szegény meg is riadt, nem értette, felmászott az egyik létrára a kalandparknál inkább. Juci felvilágosított, hogy nem Oli. Jól van na, ez már a cél-mámor kihatása volt. A város határában újabb baráti arcok vártak, lelkesen kiabálva, Kerekes Csabi, Zenyik Robi, Kovács Zsolt és Ildi, Speró és Pali bácsit is megláttam, ahogy mosolyogva csatlakozott a díszes kíséretemhez. El sem tudom mondani, milyen érzés ilyen csapattal lefutni – merthogy nem tudtam nem futni, bár a talpam fájt – a végső 1-2 kilit! Őrületes hangulat volt, kiabáltak a barátok, tapsoltak, az utcákon lévők felfigyelve csatlakoztak és folyamatos bravo-zások közepette futottam be a célegyenesbe, adrenalin a maxon, jesszus, ez mindent megér!!! Rajtam is vigyor, s bár a zsákom kilazult, ezért futás közben fognom kellett, repültem a célkapuig. 10 körül értem be, barátok társaságában, a célban is Tamásék, Szaszáék és mások is vártak, csak kapkodtam a fejem! Iszonyatos boldogságot éreztem, megöleltem mindenkit, átvettem a mellényt, hosszan élveztem a pillanatokat. Csak azt sajnálom, hogy nem készült közös kép a befutó csapatról. Érdekes volt, mindenki rövid nadrágban és rövid ujjúban, én éjszaki öltözetben, felül 4 réteg, vastag naci, sapka, és fáztam. A többiek hazakísértek, fürdés, leves és alvás nélkül pörögtem tovább, délután már mentem a többiekkel, akik az UTMB-re vették fel a rajtszámukat!
Végül 27:06:26 lett a célidő, 409. összetett helyezés. Teljesítés volt a cél és az meg is lett, s mint utólag néztük, kb a harmada feladta az indulóknak. Nem tudtam felkészülni rendesen a versenyre és ennek tükrében elégedett vagyok, még az első 85 kili is csodával ér fel számomra. Csak azt sajnálom, hogy amikor 85-nél megborultam, külső segítséget kértem és nem próbáltam magam kezelni a holtpontot. Nem baj, ezt következőre kijavítjuk. Érdekes, Millersnek hasonló mondatokat mondtam, mint tavaly a CCC-n, de ígérem, nem hall tőlem ilyet többet. A pálya életem eddigi legnehezebb és legtechnikásabb pályája is egyben, brutális!
Örök hálával gondolok a barátaimra, akik előtte és verseny közben is segítettek, kiemelve közülük Sperót, Kerekes Csabit és Jucit. Barátok nélkül ez sem lett volna mámoros befutó, mindenkinek köszönöm, aki kijött elém, aki sms-t küldött, vagy csak itthonról gondolt néha rám és küldte az erőt. Dórinak és Millersnek, akik meséltek a pályáról és bíztattak a felkészülés időszakában és a verseny alatt is mellettem álltak. Köszönöm Sperónak, hogy GPS nyomkövetőt vihettem és Csabának ismeretlenül is, hogy ezt a technikai hátteret biztosította. És persze a Mesternek, aki a nehéz időszakban is segített kihozni az adott helyzetből a legjobbat. Egyedül ez sem ment volna. És persze személyesen követve az UTMB versenyét megbizonyosodtam, meg tudom csinálni az UTMB-t és most már hív a táv! Decemberben már nem kell gondolkodnom, hova jelentkezzek, utána reménykedem az előnyös sorsolásért. Addig is büszkén feszítek a piros mellényemben!