Előzmények:

A 2. Nem Oda Boda terepfélmaraton és 10,5 km verseny szervezésébe belecsöppentem az utolsó pillanatokban. A múlt heti bőrig ázós futásom előtt tartott megbeszéléssel kezdődött a történet, amikor felajánlottam, hogy amiben tudok, megpróbálok segíteni. Így a versenyelőtti nap szombatján mentünk ki az erdőbe pályát építeni.

Azon a szombaton, amikor rég nem látott mennyiségű eső zúdult a térségre. Bevallom eleinte kicsit tartottam attól, hogy fog megbirkózni a pálya ekkora mennyiségű vízzel, de a homokos erdei talaj nagyban megcáfolta a kételyeimet. Nem tudtam, mennyi ideig, és milyen mértékben fogunk megázni, ezért téli bakancsot, két nadrágot, és pulóver kabát kombinációt alkalmaztam. Kis késéssel ugyan, de még időben elindultunk Boda irányába, ami egy negyed órás autóutat jelent.

 Kissé hűvös volt az idő, viszont az eső átváltott szitálásba mire elindultunk szalagozni, és az erdő lombkoronája is nagyban védett bennünket az ázástól. Első terv szerint egy hátsókerék meghajtásos teherautó platóján képzeltük el az utazást, amiről hamar letettünk, mert az egyenetlen talaj miatt nagy csatát vívtunk a gravitáció és az oldalirányú erőhatások tengerében. Illetve a székek, amiket stabilnak gondoltunk se jelentettek életbiztosítást, így hamar elvetettük a kényelmi faktort.

Ahogy kifordultunk a versenyközpont épületétől, az első domb tövében rögtön sikerült elásni az autót. Több liter benzin elégetése, és motorerőszakolás után viszont sikerült feljutni az emelkedőn, ami a másnapi rajt helyszínét jelentette. Utólag kiderült, hogy ez volt a pálya egyik legrosszabb pontja, a másiknak külön története van, de mindent a maga idejében. Ezek után beültünk a vezetőfülkébe, a többiek pedig futva- kerékpározva haladtak előttünk.

Kerestük a lezárandó elágazásokat, és a nem egyértelmű pontokat, néhol még túlságosan is aprólékosan építettük a pályát, bár ki tudja, mire képes egy futó, ha már elkészült az erejével. Nem szerettük volna, hogy bárki is eltévedjen.  Az erdő közepén húzódik egy gázvezeték, aminek a felszíni részét kitárcsázták. A pálya 4-5 alkalommal haladt át ezen a területen, így rövid földművelés tartottunk. Próbáltuk kitaposni az átkeléshez szükséges útvonalat, és két oldalról, földön futó szalagokkal jeleztük a menetirányt. Közben persze elmormoltunk néhány miatyánkot, nehogy elakadjon az autó, de ezzel nem volt gond. Haladtunk tovább az erdő szebbnél szebb részein, és húztuk kifele azokat a bizonyos szalagokat.

Addig, amíg meg nem érkeztünk ahhoz a bizonyos másik ponthoz. A víz megállt ebben a mélyedésben az autó pedig természetesen pár méterrel azelőtt, hogy kikászálódott volna a sártengerből, megfeneklett. Elindult a kreatív agytröszt, kiszabadítottuk az első kerekeket a sárból, aztán faágakkal próbáltuk alátámasztani a hátsó kerekeket, hogy meg tudjanak kapaszkodni. Felmásztunk, és próbáltuk leterhelni a hátsó tengelyt, de a jó 150 kg semmit sem jelentett. Így mind beálltunk a kocsi mögé, és elkezdtük tolni. A kerék persze teljesen felcsapott minket sárral és vízzel, a lábunk pedig majd kicsúszott a vizes talajon. de végül csak kiszabadult fogságából négykerekű barátunk, amit kemény férfimunkának köszönhetett.

Ezt követte a legkellemetlenebb szituáció az egész hétvége során, viszont ez is happy enddel zárult. Épp lesepertük magunkról a sarat, amikor megjelent egy terepjáró két vadásszal, és értetlenkedve kérdezték, hogy milyen célból szalagozunk. Mint kiderült, pont aznap kezdődött a vadászidény, amikorra a verseny ki lett írva. Jöttek a külföldi vadászok, és természetesen 100- nál több ember közelébe nem engedhetünk puskával durrogtató egyéneket. A probléma forrása a kommunikációs hiba volt, nem egyeztetett egymással a versenyre való engedélyt kiadó, és a vadászatot szervező vadász. Végül megsüvegelendő megoldás született, mi szerint a reggeli órákban a vadászoké, a verseny idején a futóké, a verseny után ismét a vadászoké az erdő. Itt is megköszönöm a korrekt intézkedést, sokaknak lenne mit tanulni az ilyen békés megegyezések példáján.

Mivel a kocsit már így is megerőltettük, és vannak olyan részek a pályán, amik nem megközelíthetőek vele, visszatértünk a versenyközpontba, és elkezdtük a pakolást a nevezésekhez, és a zsíros kenyér partihoz. A többiek sötétedés környékén érkeztek meg a szalagozásból. Este 9 körül végeztünk, és elindultunk hazafele. A Rotary óta védjeggyé vált bőséges vacsora és hidratálás után feküdtem le aludni, amikor még mindig a történtek hatása alatt voltam.

A verseny napja

Szokásos reggeli, nem szokásos folyadékmennyiség, gyors összepakolás, és már jöttek is értem. A rövid autóút során átbeszéltük az előző napi történéseket, találgattuk, hogy milyen feladatunk lesz majd a későbbiekben.

Miután megérkeztünk felvettük a rajtszámot, telepítettem egy nyomtatót, és mentünk ki a versenyhez vezető útra, útba igazítani a futótársakat. Többen érkeztek kerékpárral is, még hozzá elég távoli helyekről. Az egyik kereszteződésnél mutattam az utat, mindenki megköszönte, és üdvözöltek is, innen látszik, mennyire összetart a futó társadalom. Egy család teljesen más irányba szeretett volna, menni, nem a futásra érkeztek, őket természetesen átengedtem. Volt olyan, aki viccesen kérdezte, hogy abba az irányba van-e a kocsma, illetve egy rendőrautó is befurakodott az autós karavánba, valószínűleg más úti céllal. A vonattal érkezőket az állomásról több autó segítségével juttattuk el a nehezen megközelíthető versenyközponthoz.

Fél órával a rajt előtt elindultunk mi is, épp annyi időnk maradt, hogy átöltözzünk. Pár szót váltottam még a műsorvezetővel, aki sajnos a technika rabjává vált, mert az épület egy bizonyos sávban leárnyékolta a mikrofonját. Aztán megtaláltam a rajt helyszínét, ahol az első harmad végére álltam be. Meghallgattuk a lelkesítő beszédet, és aztán egy vadászfegyver eldördülésével kezdetét vette a száguldás.

A rajtnál lévő első sáros szakaszt elhagyva kis tülekedés következett, a vékony erdei úton nem igazán lehetett előzni, az avar alatt pedig ki tudja, miben töri ki az emberfia a lábát. így tartottam a felvett tempót, és nem sokára megelőzött Czeglédi Feri. Biztattam is még ekkor, tudtam jól, hogy sokkal jobb időre képes, mint én, hadd menjen. Viszont feltűnt, hogy csak- csak nem akar elszakadni tőlem. Elértük az első gázvezetékes átkelőhelyet, ami után ismét erdős réshez érkeztünk. Ez a szakasz jobban ki volt járva a járművek által, a mezőny pedig kezdett széthúzódni. Két kilométerenként voltak jelzések, az elsőnél tartottam az 5 perc körüli versenytempómat, pedig előre figyelmeztettek, hogy tartalékoljak, mert alattomos lehet a sok hepe és hupa a második körben. Utol értem Ferit, ekkor már gondoltam, hogy nagy a baj, a fájós bokáját szétrázta az erdei út, innen is jobbulást kívánok neki, 10 km után be kellett fejeznie a versenyt. Ez volt akkor a helyes döntés. Megérkeztünk az általam csak Jurassic Parknak nevezett részhez. A szalagozásnál hallottunk itt valami fura állathangot, amit a lekerített erdőrész, és a sejtelmesség miatt T-rex -nek tulajdonítottunk. Viszont annyira messze nem jutottunk el a kiindulási pont óta.

Elértük a pálya egyik csúcspontját, a vadregényes részre bevezető szűk utat, amit előzetesen a pálya egyik legszebb részének kiáltottunk ki. Persze ekkor még nem tudtam, merre jártak a többiek előző este, amíg a versenyközpontot építettük. Az edzésekről ismerős részek után jött az elakadási pont, mit kis csellel és helyismerettel sikerült átúszni. Az 5 km-es frissítési ponton vizet és banánt fogyasztottam, viszont tőlem szokatlan módon meg is álltam pár másodpercre. Egy kitakarított erdőrész után ismét a jól megszokott erdei utak következtek, a következő nevezetes pontig.

Ez egy hosszú egyenest takart, aminek nem látszik a vége, mivel volt benne egy komoly emelkedő, amit egy kisebb lejtő, és egy még komolyabb emelkedő követett. A távolról lépcsőre hasonlító erődítmény ekkor még nem okozott gondot, dacból még bele is gyorsítottam.

Miután ismét átkeltünk a gázvezetéken utol értem Forgács Imit. Elkezdett kattogni az agyam, hogy ha tudom tartani az ő tempóját, akkor jó vagyok, mert a Rotaryn, is előttem végzett. Persze ebből lett a pofára esés, mivel ő csak 10 és fél kilométert futott. Itt elbizonytalanodtam kissé, mert eszembe jutottak a verseny előtti intő szavak, illetve most is tartalékolásra biztatott. De egyszerűen olyan jó ritmusban haladtam, hogy nem akartam lassítani, hangos hajrákiáltás után elmentem mellette. ÉS megérkeztem az eddig előlem eltitkolt részhez.

Ez egy füves részt jelentett, szinte a fák között szlalomoztunk, és a szekérút is eltűnőben volt. Ez a rész volt a leg vadregényesebb, és egyben a legváltozatosabb számomra. Nagyon jó választás volt bevinni erre a részre a mezőnyt, még a vizes fű sem hátráltatott a táj élvezetében. Ezek után még néhányszor átmentünk a gázvezetéken, és elértük a 10 km-es pontot. 10 és felesek jobbra, 21- esek egyenesen, újabb kör kezdődött. Volt rajtam óra, viszont nem nézegettem az időt, mert nem voltak meg mindenhol a kilométerjelzések, és valahogy teljesen kikapcsolt a futás, a gondolatok ott maradtak valahol az út szélén.

Hirtelen nagyon egyedül éreztem magamat. Láttam eddig futókat, viszont a mezőny nagyon megcsappant. Előttem úgy 6-700 méterre volt egy futó, mögöttem 4-500- ra pedig követett egy. Csak a hosszú egyenesekben láttam, hogy ott vannak, de elérhetetlen messzeségben. Tényleg megvalósult a rajt előtti instrukció, hogy a frissítési ponton kívül az erdővel és a vadakkal találkozhatunk, magunkra voltunk utalva. Mivel nem volt külső viszonyítási pontom, folytattam a megkezdett tempót, nem akartam előremenni, más kérdés hogy nem is tudtam volna…

Gyönyörködtem az előző körben leírt részekben, az agyam teljesen kikapcsolt. A frissítési pont után kaptunk egy kis természetes frissítést is szemerkélő eső formában, a hátszeles szakaszokon pedig kissé fáztam, mivel teljesen nyári ruházatot választottam, amit nem bántam meg végül. Éreztem, hogy hátulról egyre közelít egy bizonyos futó, viszont ilyen távolságoknál már nem akartam pozíciót veszíteni. Lehet csak üldözési mániám volt, de egyre mondogattam magamban, hogy nem érsz utol, nem érsz utol. A holtpontom most teljesen elmaradt, haladtam hasonló tempóban a cél felé, az üldözőmet is sikerült elhagyni a táv végére.

Miután befordultam a célegyenesbe, beleadtam apait- anyait, ami még maradt. Már messziről kiabálták a rajtszámomat, a műsorvezető mondta a nevemet, és egyszer csak felemelt karokkal áthaladtam a célvonalon.

Megkaptam az „emlékérmet”, amit nagyon ötletesen, a verseny plakátját ábrázolja, laminált formában, nyakba akasztóval. És rajta az örök igazsággal: „Ez a verseny nélküled nem valósult volna meg! Köszönjük, hogy itt voltál!”. Én pedig köszönöm, hogy részt vehettem, és segíthettem ennek a csodának a szervezésében.

Hogy meg ne fázzak, azonnal elmentem átöltözni, csak azután frissítettem. Jót beszélgettünk a többiekkel, és bevártuk Diót is, aki most szerintem sokkal több pozitív élménnyel távozott a pályáról, innen is gratulálok neki! És végre sikerült elkészíteni azt a rég áhított közös képet is, illetve megvitathattuk, hogy milyen volt az utóbbi 2 óra. A zsíros kenyér parti után még megvártuk az utolsó befutót is, tapsoltunk helyezéseket elérőknek az eredményhirdetéseken. A korcsoportos díjazás miatt végül kiderült, hogy életemben először dobogóra állhattam, második helyezést értem el, és büszkén álltam a fotósok elé. Ezután csapatunk hazafelé vette az irányt.

Ismét bebizonyosodott, hogy a nagyon kemény szervezői munka meghozza a gyümölcsét. Csak elégedett embereket lehetett látni a versenyközpontban, ami a verseny életre hívóit, és megvalósítóit magasztalja. A Boda melletti erdőben nagyon nagy potenciál rejtőzik, remélem további kellemes edzések és versenyek helyszínéül szolgál majd. Találkozzunk jövőre is!

Számok

A célba érkezési időm 1:41:51 volt, ami messze felülmúlta a várakozásaimat, és az előzetes erőlatolgatás ellenére még a Rotarynál is jobb eredményt értem el (persze a chipes időmérés miatt azt tartom hivatalos csúcsnak). 129 Induló volt a versenyen, a félmaratoni távon induló 50 férfi versenyzőből 17. helyre volt elég az időeredmény, az 1. korosztályban pedig 2. helyet értem el.