A Kékes csúcsfutás után elgondolkodtam a jövőről a versenyekkel kapcsolatban. Az éjszakai futás biztos pontnak volt már tekinthető, és mivel futószezon van, így próbáltam minden hónapra bezsúfolni egy versenyt. Így került képbe a következő cél július közepén a Délibáb félmaraton, amit Augusztus közepén a Debrecen- i futókarnevál terepfélmaratonja követ.  Előtte viszont essen néhány szó az éjszakai futásról.

A felkészülésem jól sikerült, még ki sem hevertem a Kékest, máris szeltem a kilométereket. Összegyűlt 51 km egy hét alatt, aminek a csúcsa egy 17,5 km- es futás volt, meleg és párás időben. A frissítés miatt már szenvedős volt a vége, de a küzdelem szép eredménnyel zárult. A verseny hetében már kisebb távok voltak. Eleinte úgy tűnt, hogy egyedül megyek a versenyre a csapatból, viszont az utolsó pillanatban két futótárs is betársult, és fuvar is lett. Hajdúböszörményből egyébként is sokan teszik tiszteletüket a DKM rendezvényein.

A távhoz képest nagy felhajtás fogadott minket, befutó folyosóval, kivilágított rajtkapuval és a Rotaryról jól ismert futóórával a kapu fölött. A részvételi maximum 350 főben került megállapításra, pillanatok alatt beteltek a szabad pozíciók. Van igény a civis városban ezekre a rendezvényekre. Mindeni kapott egy láthatósági mellényt, ami nálam hiánycikk volt, mivel a sok xles változatból már rég kifogytam. Nagyon jól mutat a hátán az embléma, és a szellőzésével sincs gond, ügyes a kivitelezése. A láthatósági karkötővel adtak egy ördöglakathoz hasonló feladványt, mert azt mire egy futó sikeresen felteszi a karjára, letelik a szintidő. Külső segítséggel átvészeltük a problémát. Beszélgetés az ismerősökkel, a múzeumok éjszakájával egybekötött tűzzsonglőr bemutató megnézése után közeledik a rajt. Összefutok Dióval, mesélünk egymásnak nagyratörő terveinkről, beállunk a rajtsorba.

Miután elindul a mezőny, megpróbálok felvenni egy erős, de még kényelmes tempót, sokakat megelőzök. Tökéletes az időjárás, nincs meleg, a hűvös levegőt szelve léghűtéssel haladunk. Morvai Imi követ az első 2 km-en aztán gyorsnak ítéli a tempót, úgy vélem leszakad. Közben érem utol a következő csoportokat, néhányan hajrával biztatnak. Ráfordulunk a Nagyerdei körútra, ahol a látványtól tátva marad a szám, szó szerint tárt karokkal gyönyörködök az útvonalban. Úgy 5-600 méter teljesen kivilágítatlan területen sorban sorakoznak a mécsesek az útpadka mellett, mintha repülőgép kifutópálya lenne. Az ámulattól meghatva érünk vissza a világosabb területekre, ahol még mindig tartom az erős tempót, beállok egy srác mögé.

Úgy 7 kilométernél sikerül neki elgyorsulnia tőlem, érzem, hogy fogytán az erőm. 500 méternyi holtpont után örömmel nyugtázom, hogy nincs messze a cél, tartom a sebességet, utolérem az üldözött futót. Hátulról jön a kérdés mennyi van még hátra, úgy 500 méter, felelem. Imi végig ott volt mögöttem pár méterrel, nagyon szépet jött hosszabb sérülés után. Nem hagyom, hogy megelőzzön az utolsó métereken, nagy sprintet vágunk le, sikerül megtartanom az előnyömet. Megkapjuk a jól megérdemelt befutó érmet, amin a csillagos éjszakai égboltot ábrázoló levonó nagyon szépen fest. A fagyi kupont nem váltjuk be a hatalmas sor miatt, sajnos a fejlámpákról és a kisorsolt cipőkről is lemaradunk. kárpótol viszont az önmagamhoz képesti szédületes átlagtempó, ami 4 perc 22 kilométerenként, 8.8 kilométerre 38 perc 25 másodperces időt jelent. 10 percet javulok és dobogós vagyok  :P. Olyan hajnali 1 kor érünk haza, nem kell altatni, megteszi azt a fáradság.

Nagyon sikeres és kellemes versenyt zártunk, amit a DKM -nek köszönhetünk. Augusztusban a futókarneválon is magasan lesz a léc, viszont biztos vagyok benne, hogy ismét önmagukat felülmúlva fogják lebonyolítani a rendezvényt, és lehetővé téve nekünk, futóknak az önfeledt szórakozást.

A kánikula beköszöntött, a jövőben próbálok alkalmazkodni a nyárias időhöz, a verseny utáni jó tempójú 10 km bizakodásra ad okot. Aktiválni kell a teve üzemmódot, mert a Hortobágyon, ha meg jön a szokásos hőhullám, szélsőséges állapotoknak leszünk kitéve, és nem szeretném feladni a versenyt. Addig is városi közkutak, vizes sapka és óvatos tempó forever.

u.i.: köszönöm az előttem haladónak a diktált tempót, és Iminek, hogy üldözésével jobb eredményre sarkallt.

1014 méteres magasság, 671 méter szintkülönbség. Ezek a kulcsszavak jellemzik a 15. Kékes csúcsfutást.

Első Kékes bálozóként nem volt előre eltervezett időcélom. Hegyi futásban sincs tapasztalatom, alföldi embernek maradt az autópálya felüljáró, amiből az előzetes elképzelésekhez képest kevesebbet sikerült teljesítenem, többek között a Tisza- tókerülő akció miatt is. Kíváncsiságtól és izgalomtól fűtve álltam be a mátrafüredi rajtsorba.

De térjünk vissza az elejére. Reggel a gyomrom a frászt hozta rám hasfájás formájában, ami viszont szerencsére 1 óra múlva csillapodott. Nem tudom mi lehetett a kiváltó ok, de később már nem kellett vele vesződnöm. 4 fős különítményünk 7 órakor indult el Mátrafüred felé Hajdúböszörményből a Hortobágyon keresztül. Az út nagy része kellemes beszélgetéssel telt, félúton pedig a Tisza tónál feltörtek bennem a nem is olyan régi pozitív emlékek. Gyöngyösön dugóba kerültünk, ami az előzetesen eltervezett időrendünket kicsit felborította, de így is maradt úgy 50 percünk a rajt előtti teendőkre. Miután összefutottam más böszörményi és debreceni ismerősökkel, sorban állás nélkül sikerült felvennem a rajtcsomagot, ami egy rajtszámból és egy szivacsból állt. Nem erőltették meg magukat a szervezők ezen a téren. Gyors öltözködés, rövid bemelegítés, fotózkodás, és irány az embertömeg.

A csapat

Indulás előtt gyorsan lepacsizunk, szerencsét kívánunk egymásnak, mindenki próbálja feleleveníteni az előzetesen gyűjtött információkat, és a taktikát. Elindul a mezőny. Az első pár száz méter sétába torkollik, 40 másodperc alatt eljutok a rajtvonalig. A többet felüljárózó társak már pár kilométer után elhagynak, elkezd görcsölni a vádlim. Talán nem volt elég a bemelegítés, úgy a harmadik kilométer végére bejáratom végre a futóműveket. A folyamatos felfele haladás észrevétlenül eszi az energiát, próbálok tartalékolni a pálya végén érkező nagy emelkedőkre, de nem is érzem úgy, hogy gyorsabban tudnék haladni. Az első frissítési pont helyre ráz, elkezdem élvezni a versenyt, inkább én előzgetek. A második frissítési pontnál is minden rendben. Eddig általam egy versenyen sem tapasztalt, úttörő vagy kis cserkész dalokhoz hasonló módon, fennhangon biztatnak minket a segítők. Ez újabb lendületet ad.

Futok

Jön egy támpont, a vízfüggöny, amire bevallom semmi szükség nem volt. Nem tűzött a nap, kissé fújt a szél, szakadt rólunk a víz, és néhol még fáztam is menet közben. Figyelem a kilométerjelző táblákat, nem kecsegtetnek valami jóval, csúnya 5 és 15 közötti számok vannak rajtuk, de nem a kilométereket jelentik, hanem az emelkedők meredekségét. Kis fellélegzés pár száz méter lejtmenet, beérem a Suhanj! csapatot, akiket minden tisztelet megillet, nekem még magamat is nehéz volt feltolnom a csúcsig. Felejthetetlen élményt jelent ez a fogyatékkal élő embertársainknak, ami már rég túlmutat a sport keretein. Lassan de biztosan megérkeztem Mátraházához. Itt már szó szerint a fülemen veszem a levegőt, frissítés közben majdnem sikerül vízbe fúlnom.

Jönnek a nagy emelkedők, az addigi alattomos 5 % ok 10% okká nőnek, és már nem csak az ember lába, hanem a szeme is észleli a szembetűnő különbséget. Próbálom megfogadni a túrázó futótársak tanácsát, nem nézek felfelé, sík terepet képzelek magam elé. Néhol olyan lassúnak érzem magamat, mintha gyalogolnék, foglalkoztat a séta gondolata. Nem szabad megállni, már nincs sok hátra, és futóversenyre jöttünk, nem matinéra. Nagy erőt ad az út szélén sorban álló gyerkőcök biztatása, többen végigpacsizunk velük az út szélén. A gondolataim ott járnak, hogy nem is tudom már pontosan, hogy hány kilométer is a táv, remélem, hogy 12 alatt van (a helyes megoldás 11,6). Elhaladunk az emblematikus locsoló kocsi mellett. A frissítés során már sikerül lenyelni pár kortyot, ami már bejár a csúcsig. Utolérem városunk 15-szörös Csúcsfutóját, kapom a biztatást, nyomjad neki, még úgy 1200 méter van hátra. A szerpentin ezen része már ismerős , az egy héttel ezelőtti túra is ide vezetett fel minket. Megpillantjuk az órás autót, megérkezünk a parkolóba. Ráfordulunk a célegyenesre, ami elkezd mágnesként vonzani. A sípályán elszáll a fáradság, meghajtom a végét, 1 óra 10-es bruttó idő alatt vagyok bőven.

Kőfotó

Érmet akasztanak a nyakamba, de még keresem az út szélén elhagyott tüdőimet, nincs időm nézelődni. A rókaingert leküzdöm, kölcsönösen gratulálunk egymásnak a célban. Próbálok minél több szénhidrátot pótolni a befutócsomagból, megejtjük a köves fotózkodást.  Először érintem meg a legmagasabb pontot életemben, megdolgoztam érte. Az idő egyre rosszabbra fordul 13-14 fok ha van, fúj a szél, mindenki fázik. Elmegyünk száraz ruháért, megtiszteljük a győzteseket, és a 15-szörös teljesítőket a tapsunkkal, fényképezek.  A hazaúton megvitatjuk a történteket.

15* -ös teljesítőnkkel, Rozs Petivel

A célba érkezési időm 1:09:50 lett, ami persze nettó chipes időméréssel, és nem vonalkódos bohóckodással lehetett volna úgy 1, másfél perccel jobb, mivel úgy 40 másodperc alatt értük el a rajtvonalat, és a célnál pedig már teljesen leálltunk a kapu alatt, ahol a befutó fotók készültek, pedig még 30 métert gyalogolhattunk levegő után kapkodva, amíg mint egy kiló párizsinak, leolvasták a vonalkódunkat. Ennyi nevezési díjért igazán nem lenne nagy kérés a chipes időmérés, és persze a nettó idő kiírása, vagy legalább egy tábla, hogy sprintelj még vagy 30 métert a célkapu után, hogy ne bukj értékes másodperceket.

   Utólag visszatekintve kicsit lebecsültem az emelkedő erejét, mivel amit a szem nem érzékel annyira meredeknek, a láb már nem biztos, hogy ugyanazon a véleményen van. A 11,6 kilométer nagyon gyorsan eltelt, nem volt időm elmerülni a gondolataimban, lekötött a futás, és az áramlatélmény, ami az egész versenyt jellemezte. Nem maradtam el sokkal (pár perc) a tudatosan emelkedőn edző alföldi honfitársaktól, de ha vagy 10 fokkal melegebb lett volna az idő, akkor lehet, hogy fejre állok. A tanulság, hogy van még mit fejleszteni az emelkedős futáson, ami annak hiányában nem kis feladat. Talán résztávokkal lehetne pótolni, de az valahogy nem ugyanaz. Újabb kihívásokkal, és rengeteg pozitív élménnyel lettem gazdagabb, ahogy a videóban is áll: a legmagasabb pontot egyszer azért illik megfutni. Részemről ez a feladat teljesítve lett, és örömmel fogok készülni a következő Csúcsfutásra, ha lesz rá lehetőségem a jövőben.