Valahogy nem volt meg még a versenyhangulatom a nap elején, ami talán annak is volt köszönhető, hogy szokatlan időpontban, délután volt a rajt, a délelőtt pedig intenzív lustálkodással telt. Ezt a napot fel lehetett áldozni a cél érdekében. Bepakoltam a naptejet, fehér pólót, sebtapaszt, a régebbi, már megszokott cipőmet és a váltóruhát. A nagyjából egy héttel azelőtti 38 fokos forróság már a múlté, de azért a 32 fokos meleg napsütés se mondható ideális versenykörülménynek. Az odaút gyorsan eltelik, a maratonra készülő és épp sérülésből lábadozó futótársaknak sok mondanivalójuk volt. Már itt szeretném megköszönni a kiváló fotók készítőjének Bíró Sanyinak a fáradozását, aki ezen a napon a két szenvedélyével volt elfoglalva. Remélem, mihamarabb nézhetem majd a hátát a versenyeken, feltéve hogy ellátok olyan messzire. Izgalmasabb képeket készített, mint a hivatalos fotósok.
Gyors rajtszám felvétel, elkerültük a pestiek áradatát, akik talán kis késéssel érkeztek, viszont mi tanultunk a Kékes előtti gyöngyösi dugóból, és az azt követő kapkodásból. A száguldó lovasfogat majdnem elgázolt, de még időben behúzódtunk a sátrak védelmébe. Messziről jött embert talán jobban megérinti a népi viseletbe öltözött lovasok bemutatója, viszont aki minden évben 3-4 alkalommal megtapasztalja azt, talán nem figyel rá olyan lázasan. Már zajlik a 7 km-esek versenye, mi viszont az autónál kenegetjük magunkra a védőréteget a nap ellen, tanácskozunk a korábbi évek tapasztalatairól, próbálok minél több infót szerezni. Ha már kaptunk a rendezvény logójával ellátott pólót, ami fehér is egyben arra a döntésre jutok, hogy felavatom azt. (Lábjegyzet:A homokot az óta sem sikerült normálisan kimosni belőle). Behúzódunk a lelátó alá még hűsölni egy kicsit, de már lassan kezdődik a bemelegítés. Nem vagyok a híve az aerobikos tornázós ugrálásnak, mivel a karom és egyéb testrészeim csak lefáradnak az ugrálástól. Inkább futunk egy rövid 2-300 métert, néhány szökdeléssel tarkítva. A rajtzónába alig sikerült begyömöszölnünk magunkat, talán kicsit szűkre szabták az egyes részeket, de legalább nem kellett kerülgetni az erejüket túlbecsülő rajtolókat. Észreveszem Anti bácsit és Molnár Zolit, akik egy hosszabb kerékpáros túra után jöttek ki minket biztatni, nagyon jól esett ismerős arcokat látni a futás során a közönség soraiban. Nóritól megkapom az utolsó instrukciót: „Most már levesszük rólad a kezünket, mehetsz bátran előre, majd a célban találkozunk.” Felkészülési versenyként tekintettek erre a versenyre, nem akartak nagy tempót menni, csak olyan kényelmeset. Olyannyira kényelmeset, hogy az első kanyar után már el is veszítettem őket szem elől, csak a visszafordítóknál találkoztunk, azért a 3. kör kezdetén az a pacsi és biztatás nagyon jól esett. A női mezőnyben 6 helyen ért célba, félelmetes tartalékok lehetnek még benne, amiket Imi segítségével szerintem elő is tud hozni magából, példaértékű a közös munkájuk. (Lábjegyzet: személyi edzővel könnyű :D).
Miután elindult a mezőny viszonylag kényelmes tempóban úszok az árral. Hamar kialakul egy jellegzetes libasor, eleinte izgalmas, ahogy a sok futó kanyarog a pusztában, és verik felfele a port. Alföldiként tudom, hogy nem sok látnivaló van a Hortobágyon, de talán 2-3 nagy hodálynál, egy szürke marha gulyánál és egy poros útnál talán többre számítottam. (Lábjegyzet: visszasírtam a Kékes Csúcsfutást). Eleinte nem éreztem a meleget, az első frissítő pontnál is gondolkodtam, hogy nem is vagyok szomjas, de nem szabad ilyet hibázni ilyen melegben, inkább fogyasztottam. Aztán kezdték felfele csavarni a hőmérsékletet, az út egyre jobban porzott, az első 6 km 5 perces átlaggal sikerült. Aztán kicsit visszább esett a lelkesedés, a tempóátlag is esett 10-20 másodpercet. Nem itt kell rekordot menni az egyszer garantált. Elhagyom a bakaruhában száguldó merész futótársat, aki végül nagy nehézségekkel célba ért, de megnyugtatólag hatott, hogy a hazaúton talán láttuk jókedvűen sörözni az egyik épület mögött. A kör végén bevállalok egy izót és elkezdem a banán bevitelt is. A Mátraházán történő fuldoklásos kísérletem óta talán több időt töltök a frissítő pontokon, régebben nem volt rám jellemző a 20-30 méter gyaloglás. Az előzetes időcél az 1 óra 50 perc még pislákol a szemem előtt, de a biztos célbaérkezés gondolata erősebb, nincs teljesítménykényszer. Jól esik a körök végén történő vízzel való permetezés, felér egy hűsítő zuhannyal, oda-vissza kihasználom.
A második körben felkapcsolták a természetes légkondit, nagyon jól jött az a nagy felhő. Hiába készültem néha szándékosan a déli napsütésben, nem a forróság elviselése a kedvenc időtöltésem. A tavalyi 38 fokban olyan szépen fejre álltam volna, hogy öröm lett volna nézni. (Lábjegyzet: soha nem voltam jó tornából, normális fejenállásra se vagyok képes). A kör két harmadánál feltámad a szél, kicsit serceg a homok a számban, jut a porból minden hová. Az azóta már anekdotává vált történetek a homokviharról egy korábbi versenyről felelevenednek néhány pillanatra. A kör végén ismét izó, gyerünk tovább. A harmadik kör már ismert pályán halad, aminek sikerült már betájolni szinte minden négyzetcentiméterét. Az utolsó 3 km-re felmarkolok három szőlőcukrot, amit megpróbálok beosztani, végül olyan szinten ragadt tőle a szám és a folyadékigény is erőteljesen megnőtt, viszont az a pillanatnyi többletenergia jól jött. A befutónál már várnak a többiek, 1 óra 51 perc 21 áll az eredményjelzőn, viszont valami hiányzik. Valami kis emlék egy befutóérem vagy kitűző vagy sörnyitó. Olyan érzésem van, hogy a rajtnál megkapott pólóval valaki akár haza is sétálhatott volna anélkül, hogy bármit is teljesít. Mind 1 a megszerzett élmények számítanak legfőképp.
Sikerült ezt a versenyt is behúzni a teljesített kihívások közzé, nyugodtan mondhatom, hogy mázlis időjárással, nem jöttek elő olyan sarkalatosan az extrém körülmények. Jó hangulatú ez a Délibáb futás, viszont engem annyira nem hozott lázba. Inkább olyanoknak van kitalálva, akik nem láttak még pusztát, vagy a nagyvárosból lejöttek megnézni, hogy hogyan is néz ki egy ló. A maga nemében ez is egy különleges verseny, fokozott odafigyelést és felkészülést igényel, ha tényleg délibábot lát az ember, de nem fog a kedvenc versenyeim közzé tartozni. Akkor már inkább Kékes, Nem Oda Boda, Rotary, Tisza tó, miegymás. Persze a nyár közepének kiemelkedő eseményről van szó, amit semmiképp sem akarok lehúzni.
Gratulálok minden sikeres célba érkezőnek! Hivatalosan is elkezdem a felkészülést az augusztusi erőltetett menetre, ha minden jól alakul egy héten belül 3 versenyen is elindulok.
Az este még kimentem nosztalgiázni az első félmaratonom helyszínére, ahol talán egy kissé elkapkodott szervezésű, de annál hangulatosabb verseny folyt második felvonás gyanánt. Jót beszélgettünk a futótársakkal, aztán elindultam kerékpárral szemben a mezőnnyel, sűrű hajrázásokkal biztatva őket. Morvai Imi itt teljesítette visszatérő félmaratonját, aminek a befutójáról sajnos lemaradtam, remélem minden jól sült el. Az utolsó 4-5 km-en pedig bekísértem Anti bácsit a célba, akinek ha az éjszaki strandolás közben sikerült néhány métert úsznia, akkor a kerékpáros túrával és a félmaratonnal majdnem összehozott egy fél ironmant J. El is hiszem, hogy elfáradt.